Barlanglakók voltunk

Barlanglakók voltunk.

Barlangot építettünk a gyerekekkel vasalódeszkából meg takarókból. Kiosztottuk a feladatokat: a fiúk „vadászni” mentek, elejtették az összes plüssállatot (csak Vincus nem volt biztos abban, hogy a tazmán ördög ehető-e?). Mi meg Ellával magokat „gyűjtöttünk” és az odúnkat csinosítgattuk. Amikor bespájzoltunk több napra elegendő élelmet a konyhából, Miló bekapcsolta a komputert, azon néztük meg, hogy még mi hiányzik bronzkori hajlékunkból. Játékunkat egy szörnyű mennydörgés és villámlás zavarta meg, minek következtében egyszerre csak elsötétült a képernyő. Amikor kikukucskáltunk a takaró alól, láttuk, hogy sötétség borult nem csak a szobánkra, de a környékre is. A vihar kiverte a biztosítékot, rövidzárlatot okozva. Nagyapa kibotorkált a főkapcsolóhoz, de hiába kapcsolta vissza, továbbra sem volt áram a vezetékekben.

„Gyerekek ne féljetek a vihar elül hamarosan és játszhatunk tovább!”-nyugtatgattam a megszeppent kicsiket. És ekkor egy fénysugár világított be. Amikor kibújtunk a sátorból a következő kép tárult elénk:

Egy olajlámpa fénye táncot járt, az árnyéka kivetítődött a házunk falára, ami kőház helyett vályogházzá alakult, a bútorainknak is lába kelt. És mit láttunk még? Hát hogy egy állati szőrmékbe öltözött asszony egy maroknyi valamiből, egy kőből formált mélyedésben lisztet próbált "őrölni". Ekkor a házunk mellől vízcsobbanás hallatszott, majd valaki fura, számunkra ismeretlen nyelven, de inkább ugatásszerű hangon szólította az asszonyt. Amikor kiléptünk, láttuk, hogy egy férfi a házunk mellett csörgedező patakban áll és diadalmasan felmutatja zsákmányát, nagyapa szerint egy csukát. Ezután az asszony vigyorogva ugacsakázni kezdett. 

Hová kerültünk? Néztünk egymásra tanácstalanul. A kíváncsiságtól hajtva végleg elhagytuk biztonságos barlangunkat és elindultunk felfedező körútra. Egy igazi barlanghoz értünk, mely előtt tűz égett, kovakőből készült szerszámok, cserépedények hevertek szanaszét. Nagyapa megállapította, hogy úgy cirka a bronzkorban lehetünk. Mintha csak a barlangos játékunk vált volna valósággá!

Az előbb még a halnak örvendező asszony ekkor megpillantott minket, azonnal abbahagyta az őrlést és közelebb jött hozzánk. Először az orrát mozgatva bizalmatlanul körbeszagolta a gyerekeket, majd a ruháinkat fogdosta furcsállva, de úgy látszik, hogy megfelelőnek érezte az illatunkat, -nem úgy, mint mi, mert orrfacsaró bűz áradt az asszonyból, füst, izzadtság és állati zsíradék keveréke. Ő viszont a fintorgásunktól nem zavartatva magát a fiúk kezébe egy-egy hosszú, hegyes botot nyomott, és mutatta, hogy azzal ki kell ásni a gyökereket, kifordítani a föld alatt megbúvó gombákat, lecsapkodni a tölgyfáról az érett makkokat. Aztán keresett egy jó formájú mélyedést a sziklában, megtöltötte forrásvízzel. Intett a fiúknak, hogy gyűjtsenek köveket, lehetőleg gömbölyű, nem túl nagy homokkő darabokat. Amikor kellő mennyiségű összegyűlt az asszony a kőhalom felett jókora tüzet rakott, és várta, hogy jól átforrósodjanak a kövek. Ekkor beledobott a vízbe párat. Aztán még egyet, és ezt a műveletet addig folytatta, amíg a víz forrni nem kezdett. Ekkor hozzátette a gondosan megtisztított zöldségeit, félbe vágott hagymának kinézőt, sárga pitypangot, vadspárgát, makkot, csipkebogyót. Mint később kiderült sós vizet öntött rá és megszórta vadrózsaszirommal majd intett, hogy dobjunk a főzetbe újabb és újabb tüzes köveket, egészen addig, míg a zöldségek meg nem főttek és a magvak megpuhultak. Ekkor hozzáadott valami állati zsiradékot, és még egy ideig folytatta a főzést. 

Ezután a férje által hozott tojást vette "kezelésbe", úgy hogy egy nagy, lapos követ felhevített, s addig tüzelt, amíg kellőképpen átforrósodott. Közben feltörte a mogyorót és a belét a tüzes kőre helyezte, a mogyorókat a külső szélek köré halmozta. Mikor a mogyoróbél megpörkölődött, felütötte a madártojást, ráöntötte a mogyoró halomra, majd beborította tisztára mosott falevelekkel, s kb. 10 percig hagyta sülni. És már kész is volt a rántottánk!

Eközben a férje halat sütött. Megvárta, hogy elegendő hamu gyűljön össze a tűzben, ekkor rászúrta egy nyársra a gondosan megmosott csukát. Ami furcsa volt, hogy nem pikkelyezte le. Beborította zöld ágakkal és fenyőtűvel, s kb. fél óráig folytatta a tüzelést. Ezután kivette a halat a hamuból majd lemosta a patakban, de vigyázott arra, hogy ne hűtse túl. Végül eltávolította az elszenesedett külső réteget a halról. És már kész is volt a bronzkori lakoma. Az asszony intett, hogy menjünk, letelepedtünk hát a tűz körül a földön heverő állati szőrökre és hozzáláttunk az evéshez. Így falatoztunk, amikor a „házigazdánk” hirtelen felállt, körbe kémlelt, mint, aki veszélyt érez. Aztán egy lángoló fenyőágat kihúzott a tűzből és intett, hogy kövessük. Engedelmeskedtünk neki. Egy darabig csendben osontunk utána, láttunk pár szarvast, amint a fejüket nyugtalanul kapkodva isznak a folyóból, de mi minden idegszálunkkal a férfit figyeltünk, mert éreztük, hogy veszély leselkedik ránk. Felkapaszkodtunk egy meredeken a part fölött lévő sziklapárkányon. Egy másik, az előzőtől pár száz méternyire lévő barlang elé értünk. Vaddisznók csörtetését hallottuk a bozótban, őzek suhantak el mellettünk, de megijedtek a lángoló fenyőágtól, így gyorsan el is tűntek. A házigazdánk a fenyőággal bevilágított a barlangba. És mit láttunk? Fürtökben lógó denevéreket, amik a fény hatására sivítva, vaksin kerengeni kezdtek összevissza. Ella meg én lehajoltunk, nehogy a hajunkba ragadjon valamelyik. Közben, mert még mindig a denevéreket kergettük, észre sem vettük, hogy az előcsarnok homályos fényét egy hatalmas testtömeg árnyékolja be. Aztán egy tompa hörgés hallatszott. Ezután csak annyit láttunk, hogy egy rettenetes állat hatalmasodik elénk. Egy nagyfejű, sárga sörényű oroszlán. A szája környékén szétmázolódott vérnyomok nemrég elfogyasztott zsákmányra utaltak. Nézett jobbra, nézett balra végül félelmetes zöld szemét a házigazdánkra szegezte majd ugrásra lendült. Mi a sziklabarlang két bejárata mellé menekültünk. A férfi, hogy magára terelje a vadállat figyelmét villámgyorsan a nagy máglya felé kezdett rohanni. Az oroszlán meg szorosan mögötte, de a férfi ügyesen félreugrott, így a felbőszült állat egyenesen a máglya kellős közepébe zuhant. A tűztől megvakult oroszlán ekkor megfordult, majd üvöltve berohant az erdőbe, égő farokkal. Olyan gyorsan történt mindez, hogy még időnk se volt felfogni a veszélyt. A férfi a helyzetet uralva felkiáltott, hogy: Készítsétek a lándzsákat! És már mutatta is, hogy hogyan kell magunk elé szegezni a botot. Intésére a bozótokban kerestünk menedéket és onnan lestük a fenevadat, hogy visszajön-e? Az otthon maradók meg ezalatt kihozták a barlangból az oroszlán zsákmányának a maradékát. A húst megsütötték, a prémeket meg szétteregették az ágakon száradni. Szerencsére az oroszlán nem jött vissza, de a nagy zajongásra, kiabálásokra megjelent a sámán, aki a bőrtalizmánjából kavicsokat, csontokat, csigaházakat szórt ki és abból próbálta megjósolni az oroszlán sikeres elejtését.

Villámlott majd egy hatalmas mennydörgéstől majdnem megsüketültem, aztán eleredt az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A házunkban újra kigyulladtak a fények. Amikor körülnéztem a mi kis barlangunkban találtam magunkat. Odafordultam a gyerekekhez, hogy: Ugye mondtam, hogy mindjárt folytathatjuk a játékot!- de nem jött válasz, mert a gyerekek nagy félelmükben mind a négyen elaludtak. Vincus egy kis plüss oroszlánt szorongatott a kezében.