A Vörös bagolykirály és a Mesemalom

A Vörös bagolykirály és a Mesemalom.

A kopott kőlépcsőn egy fekete cica szunyókált. Lilla először mellé telepedett, megsimogatta, majd felment a malomba. Nagyon szerette az ódon malom 100 éves kerekeit hallgatni, a gyorsan forgó szíjakat, a pörgő fogaskereket, a kis csigalépcsőt, a nagy szitát, a kicsi szitát bámulni, a pókhálós szegletekben bújkálni, a lisztes üvegű ablakocskán kinézni, és a vén, fehér kötényes molnárapó meséit hallgatni.

Miért hívják ezt a malmot Mesemalomnak? –kérdezte a kislány kíváncsian a molnártól.

Egyszerű, mert ez egy olyan malom, ami mesél.-mondta molnárapó, és a sarokba dobott egy üres zsákot. Ezután megtömködte a pipáját, leült egy kis zsámolyra és a következő magyarázatot fűzte még hozzá:

Tudod Lina!-kezdte, mert mindig eltévesztette Lilla nevét,-ebben a malomban csak a meseréti búzát őröltetik a manók. Márpedig a meseréti búzakalász minden egyes szemében egy-egy mesemag van elrejtve. S ahogy beöntöm a búzát a garatba, olyan mesét kerekít ki halkan zúgva-búgva, hogy még magam sem unom meg hallgatni. Pedig már vagy 100 esztendeje is, hogy ezt a mesemalmot szolgálom. Az egész földkerekségről ide jönnek lisztért a vén mesemondók, a varázslók, az álommanók, még Ferencz József császár udvari molnára is ide járt őrölni, aztán meg az édesanyák, akik mesével ringatják álomba gyermekeiket. De még az erdő madarai is ide jönnek mesebúzát csipegetni, ezzel altatják el fiókáikat.

És amikor molnárapó még egy zsák búzát öntött a garatba, a malom csendesen zúgni kezdett. Lilla meg fülelt. Hát nem különös? A malomzakatolás egyszerre értelmes beszéddé formálódott. És tényleg mesélni kezdett a Malom! Lilla egy nagy búzás zsákra kuporodott, a fejét a tenyerébe támasztotta és csillogó szemekkel hallgatta a kellemes zsongást. S amikor elkezdődött a mese szövése az illatos Meserét közepében a virágok elaléltak, a bogarak hirtelen elhallgattak és szájtátva várták az aznapi történetet:

„Egy szép napon, úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna,-zakatolta a malom,- favágók és egyéb mesteremberek lepték el az erdőt, azzal a szándékkal, hogy megvegyenek egy földterületet a Meserétből vidékfejlesztés céljából. Az erdő csendjét megzavarva hangos bemondóba tülkölve hirdették, hogy a projekthez csatlakozóknak ingyen teljesítik a kívánságaikat, s ha nincs elég fantáziájuk, az erdő legodvasabb fájába helyeznek el tervrajzokat, amiket aztán óhaj-sóhaj szerint megvalósítanak. Így, az erdőben lakók megismerkedhetnek a modern technológiával, mert ugye ez a haladás útja.-harsogta egy rekedtes hang a mikrofonba.

És az állatok vérszemet kaptak: Fecske építőmester kockaházakat építtetett, a csigák megirigyelve ezt, kibújtak házaikból és ők is kockaházakkal a hátukon jelentek meg. A szentjánosbogarak villanytelepet alapítottak, onnan elvezették a világítást egészen a nádasig. Esténként nem ők, hanem LED villanylámpák mutatták az utat. A hangyák teherautókon szállították a hangyatojást, a hangyabolyt szellőzőkészülékekkel szerelték fel. A fákon lift működött, a függőcinke megragadva a lehetőséget persze azonnal beállt liftkezelőnek.

A farkas gázrezsón sütötte meg a bárányhúst. A bíbic a fészkét porszívóval takarította. A szarka csempézett fészket rendelt magának. És az erdő teljesen átalakult. Minden bokor alól hangszóró üvöltött, a pacsirta énekét reggelenként a számítógépes szoftverek játszották az ébredő erdőnek. A kakukk helyett az időt okos telefonok jelezték, az öreg kuvik éjjeli őrnek sem kellett éjfélkor személyesen huhognia. A Meserét körül egyik napról a másikra gyárak nőttek ki a földből. A szú fűrészgyárat létesített, a kakukk óragyárat, a görény gázgyárat. Egy bagoly nyári egyetemet alapított, a meseréti szélmalomból meg elektromos meghajtású malom lett. És liszt volt bőven csak a gyerekek maradtak mese nélkül, mert az elektromos malom némán, hangtalanul őrölt. A Pitypang és az Ibolya illatszerboltot és természetes étel-kiegészítő boltot nyitott.

Csakhogy a sok újítás elűzte az erdő legnagyobb kincsét: a Csendet. Az erdei körúton autóversenyeket rendeztek, a gyárak szirénája óránként megszólalt, a szuperszonikus repülőgépek az eget hasították megzavarva a lakók álmát. Az emlős állatok elmenekültek a tópartra, de onnan a békák űzték el őket, mert állandóan nyomatták a diszkó és techno zenét. Már a halak sem ficánkoltak a kristálytiszta vízben, mert a handy-t nyomogatták, meg szelfizték magukat. Vagy úszóversenyeket néztek egy kivetített nagyképernyőjű tévén. Csak a nyestek őrizték meg identitásukat, és bandákba verődve házak padlásán vertek tanyát, üregekben csöveztek, a legpimaszabbak az autók motorházteteje alá bújtak, megrágcsálták a kábeleket, meg az autógumikat. És amikor Lilláék autójának a kábelét is elrágcsálták, a kislány édesapja hiába figyelmeztette a nyesteket, hogy ennek rossz vége lesz, azok füttyöt hánytak rá, mivel tudták, hogy a védekezés szinte lehetetlen ellenük, mert ha megszoktak egy helyet nehéz volt onnan kiűzni őket. És ebben a dramatikus helyzetben Lilla levelet kapott, melyben a következő állt:

Kedves Lina-Lilla!

Gyere el hozzám, tudok megoldást a problémátokra!

Aláírás: Vörös Bagoly király

És a címmel együtt egy térkép is volt mellékelve. Hm, ez izgalmasan hangzott. És miután Lilla kiderítette, hogy a Vörös Bagoly király az erdő legészakabb részén lakik, el is indult. Ahogy barangolt nagyon különösnek találta az erdőt. Mély árnyékok suhantak a bokrok között, és sehol sem lehetett látni egy árva virágot sem. Szél jajgatott, sápadt levelek fordultak le a nyöszörgő fákról. Lilla megborzongott, így szinte megkönnyebbült, amikor a Vörös Bagolyvár tornyát megpillantotta. A kastély elé érve még mielőtt becsengetett volna a régi, vasveretes tölgyfa ajtó magától kitárult, és ahogy Lilla a lépcsőre lépett az egyszeriben felemelkedett vele és felrepítette a toronyszoba ajtajáig. Ott lakott ugyanis a Vörös Bagoly király:

-Parancsolj foglalj helyet!-mondta a bagoly király szívélyesen, amikor Lilla belépett a helyiségbe. A kislány meglepődve látta, hogy a hatalmas méretű gyöngybagoly nem poros könyvek között ült, nem voltak pocok koponyák körülötte, de még csak földgömb se az íróasztalán, hanem egy kényelmes karosszékben pihent félig lehunyt szemmel, s amikor megszólalt fülpamacsai hol felemelkedtek, hol meg leereszkedtek.

Mielőtt azonban Lilla válaszolt volna, hirtelen hatalmasat dörgött az ég, villámlott, majd sötétség borult az egész szobára. De mire eloszlott a homály a halálra rémült kislány egy puha bársony karosszékben találta magát. Hófehér abrosszal megterített asztalon habos kávé gőzölgött, diótorta hívogatta csábítóan, de még mielőtt megkóstolta volna, a Vörös Bagoly király magához intette, szótlanul kitárta az ablakot és a kislányt maga mellé terelte: Nézz ki, és mondd el mit látsz?

Kint félelmetes sebességgel autók robogtak, repülőgépek hasították az eget, biciklisták száguldoztak és minduntalan csengettek, mentőautók szirénáztak. Lilla a fülére szorította a kezét, mert már nem bírta hallgatni a zajt, a csikorgó hangokat, de a Vörös Bagoly király erős karmaival elhúzta a kezeit. És Lilla látta a káoszt. Borzadva nézett a Vörös Bagoly királyra, mert megérezte, hogy őket, embereket vádolja az erdő békés, régi életének elvesztéséért. De még mielőtt irtózatos félelem fogta volna el a bagoly király odavarázsolta a holdfénnyel permetezett tisztást, a rózsaszirmos csipkebokrokat, a százéves gesztenyefát és a rosszalkodó nyesteket. Így távolról, most kifejezetten aranyosnak tűntek.

-Hadd maradjon minden így! Segítesz nekünk embereknek?- könyörgött a bagoly királynak. És ekkor Lilla hallott egy rettenetes robajt, szemébe vágott a villám fénye, s egyszer csak újra a békésen őrlő malomban találta magát. Amikor kinézett a lisztes ablakon látta molnárapót, aki pipával a szájában söprögetett a malom ajtaja előtt, Molnárné asszony elkészült a vacsorával, Lilla a pörkölt finom illatát megérezve jött rá, hogy milyen éhes. De jó, hogy csak álom volt az egész!-dörzsölte meg a szemét még mindig kicsit riadtan az álom hatására. És amikor felcihelődött, hogy dédapó hívó szavára vacsorázni menjen egy surrogó hangot hallott és akkor meglátta a csillagok fényében a pompás Vörös bagoly királyt. Lilla akkor értette meg, hogy ő az, aki az erdő mélyén figyeli az eseményeket, érti az összes élőlény nyelvét, és ő az, aki megőrzi az ősi titkokat. Mert a Vörös bagoly király nem csak egy egyszerű madár, hanem az erdő lelke, aki mindörökké őrzi és védi a természet kincseit.