A kosfejes gyűrű, Vencel a kovács és a darulány története

A kosfejes gyűrű, Vencel a kovács és a darulány története.

Lulla, tudom, hogy már sokszor elmondtam, de annyira gyönyörű ez a kecskefejes ezüstgyűrűd!

A kosfejesre gondoltál, kicsim, markazittal kirakva?

Igen és a Hold meg Csillag fülbevalód a másik kedvencem.

Én is nagyon szeretem mindkettőt, mert az édesapámtól kaptam még kislány koromban.

És a gyűrű még mindig jó rád?

Ez célzás akart lenni, arra, hogy szívesen hordanád?

Háát….igen.

De a gyűrűt csak az hordhatja, aki ismeri a történetét, mert mint általában az embereknek, épületeknek, tárgyaknak, így ennek a gyűrűnek is megvan a maga története.

És érdekes?

Hát, szerintem tetszene neked.

Akkor elmeséled?

Este. Jó?

„Egy forró nyári éjszakán, amikor a csillagok fényesen ragyogtak fenn az égen, keserves sírásra riadt fel a nagynéném, Rozália néni és mivel a sírás egyre erősödött, felkelt, hogy utánanézzen a dolognak. Nem kellett messzire mennie, csak a házuktól közeleső gémeskútig, mert annak nekitámasztva egy kosárkában egy kisbaba sírt keservesen.  

Mivel a Hortobágyhoz közeleső tanyavilágban éltek, így a helyi emberek gémes kutakkal üzentek egymásnak. A nagynéném is ismerte ezt a kommunikációs eszközt, és a kútgémet feleresztette úgy, hogy a dézsa a magasban szabadon lógjon, amivel azt akarta másokkal közölni, hogy valami váratlan dolog történt. Mert a gémeskutak nem csupán szomjat oltottak, hanem attól függően, hogyan állították be a vödröt és a vödörtartó rudat úgy működött, mintegy jeladó vagy morze. Egy arra járó juhász rögtön meg is fejtette az üzenetet és tovább adta a többi tanyasi embernek, így másnap reggel mindenki Rozália néniék házához sietett. Mivel senki sem ismerte, vagy kereste a csecsemőt, végül Rozália néniék örökbe fogadták és saját fiúkként nevelték fel.

A kis Vencelnek, -mert ezt a nevet adták neki,-boldog gyermekkora volt. Voltak játszótársai a szomszéd tanyákról, gyönyörű fából faragott játékszerei, amit az apukája készített neki, karácsonykor egy egész betlehemet, állatokkal, emberekkel, épületekkel. Rozália néni meg finom ételeket főzött neki, úgy kényeztette. Vencelnek volt egy pulikutyája, Basahalmi Bitang, azzal járta a környéket. A nevelőapja egyébként a Tisza tavi gróf madárparkjának a fő darvásza volt. Vencelt sokszor magával vitte ellenőrző körútjaira, ami nagy kiváltságnak számított, mivel a madárrezervátum egy szigorúan védett terület volt, megközelíteni csak csónakkal lehetett, illetve a költési időszakban még akkor sem.

Vencel egyik nap, amikor elkísérte az édesapját, a tó mellett talált egy halász által ott hagyott tűz maradványait, abban a minutában elbűvölte a még mindig forró és vörösen izzó széndarab. A fiú kikapta a tűzből és gondosan bezárta az értékes szenet egy vaskazettába, hazavitte és tüzet rakott vele. Az ezt követő első napon Vencel órákon át bámulta a tüzet. A második héten felfedezte, hogy amikor a szomszéd kovács műhelyében a fújtatóval forróbbá tette, bizonyos kövek vasat, ezüstöt vagy aranyat izzadtak. A harmadik héten formákba verte a kihűlt fémet és gyűrűket, karkötőket, láncokat, kardokat és pajzsokat, gyönyörű címereket, kapukilincseket készített belőle. Később olyan mesterfokra fejlesztette a tudását, hogy puszta kézzel meg tudta hajlítani a vasat, patkót, vagy amit éppen kértek tőle és az izzó vas nem égette meg a kezét.

Ettől kezdve az üllő és a kalapács lettek Vencel „játékszerei”, aki hálából gyöngynyelű késeket és kanalakat készített nevelő szüleinek, s azok, miután látták, hogy milyen páratlan tehetséggel áldotta meg a fiút az Isten, örültek, hogy Vencel megtalálta az életcélját. Mire Vencel felnőtt nem csak elsajátította a kovácsmesterség csínját-bínját, de mesterfokra fejlesztette azt.

Egy nap a grófné meghívta a birtokán és a szomszédságában élő előkelőbb embereket egy estebédre, erre a különleges alkalomra Rozália néni egy gyönyörű ezüstből és zafírból készült nyakláncot viselt, meg egy kosfejes, markazittal kirakott gyűrűt, melyet Vencel készített neki. A háziasszony miután nem győzött betelni a csodálatos ékszerek látványával, megkérdezte Rozália nénit, hogy honnan szerezte be azokat.

A fiam csinálta.-mondta büszkén Rozália néni. A grófnő szolgálója, aki történetesen egy tanyasi asszony volt, a fülébe súgta, hogy Vencel nem is az igazi fia Rozáliának. Az asszony miután a vendégek elmentek, alaposabban kikérdezte a szolgálóját, hogy s mint került a fiú Rozáliáékhoz, és persze kiderítette az igazságot, hogy a csecsemőből, akit egykor a gémes kútnál hagyott az arany sakálok prédájául, tehetséges kovács lett.

A grófnőnek, akinek nem született több gyereke, most, hogy megtudta, hogy a fia ilyen híres, követelte, hogy Vencel költözzön azonnal hozzájuk. De a fiú nem akart, mert egyrészt hálás volt nevelő szüleinek, amiért azok befogadták és felnevelték, másrészt a gazdag grófnőre meg haragudott, amiért az el akarta veszejteni. És aznap dühében olyan erővel verte a vörösen izzó fémet, hogy szikrák pattantak a magasba és füst emelkedett fel a műhelyből, ami leginkább egy kitörni készülő vulkánhoz hasonlított.

Végül Vencel maga helyett egy gyönyörűen megépített, ezüstből és aranyból készült, gyöngyházzal kirakott széket küldött. A grófnő örült az ajándéknak, de amint beleült, a súlya rejtett rugókat és fémszalagokat indított el, amik fogva tartották, mert a szék egy jól megtervezett csapda volt. Mindezt Vencel azért találta ki, hogy ne kelljen odaköltöznie az igazi anyjához, egyúttal megüzente neki, hogy csak akkor szabadítja ki a szék fogságából, ha ebbe beleegyezik. A grófnő kénytelen-kelletlen beleegyezett, de azt üzente a szüleinek, hogy még két feladatot kell Vencelnek teljesítenie, csak akkor engedi el végleg.

Vencel második feladata egy láncból szőtt, finom háló készítése volt, amit senki sem tud elszakítani, mert a grófnő az alatt akarta fogva tartani a legszebb darvait, amelyek tollából vagyonokat szerzett. S tudta, hogy Vencel gyűjti be mindig a legszebbeket, mert a darutollak közül a legkeresettebbek, a darutollak netovábbjai, az általa gyűjtött fehér, göndör, bal oldalas darutollak voltak.

A darutoll azért volt olyan értékes, mivel abban az időben egy valamire való gazdag legény darutoll nélkül a lábát sem tette ki a kapun (míg a szegényebbeknek csak kakastollra tellett). Nem véletlen, hiszen a darvakat befogni igen nehéz, mivel kitűnő őrködő és éber madarak. Nem beszélve az élőhelyükről, mely a megközelíthetetlen, mocsaras területeken volt.  

A darutoll gyűjtésre a legalkalmasabb időszak az volt, még mielőtt a daru «verzeni» kezdett, a daru ugyanis maga tépi ki a szárnytollait és szét is szaggatja, úgy szórja szét, hogy ne menjenek a nyomába a vadászok. Aznap Vencel vagy hetven-nyolcvan darvat számlált, amint a Kosföld végébe húzódtak, ami annak a jele volt, hogy elkezdték a tollukat hullatni.

És a fiú tudta, hogy vigyázva kell megközelíteni őket, mert a madarak ilyenkor betegesen óvatosak. Ha szekér közeledik, vagy arra vonul a legelő gulya, ménes, rögtön továbblebegnek. Gyöngén repülnek a hiányos tollazatuk miatt, azért féltik úgy magukat. Az embert a legmesszebbről megérzik. És a gróf éppen aznap adta parancsba a vadászainak, hogy lőjék le neki a legszebb darvakat.

Vencel a csónakjából látta, amint a madarak a sík vidék fölött menekülve a magasba szállnak, pontosan azért, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, majd a közeli, néptelen területen egy közülük hirtelen kivált a sorból, és lassan leereszkedett pihenni. Ebben a minutában lövés dörrent, majd tompa puffanást lehetett hallani. A fiú mindjárt tudta, hogy eltalálták a madarat. Azonnal a keresésére indult Basahalmi Bitanggal, hogy megelőzze a vadászokat. És kisvártatva meg is találta a megsebzett fehér darut, melynek egy kő volt a csőrében, amiről Vencel rögtön tudta, hogy ez a madár a repülő darucsapat vezérmadara, a kő azt a célt szolgálja, hogyha véletlenül elaludna, a kiejtett kő zajára felriadjon. És Vencel amilyen halkan csak tudta, gyorsan a kunyhójába vitte a darut, ott kiszedte a golyót a szárnyából és bekötözte.

Eközben beesteledett, már fényesen ragyogtak fenn az égen a csillagok. Vencel éppen nyugovóra akart térni, amikor vadászkutyák csaholása, majd léptek zaja jelezte, hogy egy egész vadászfalka közeledik a kunyhójához. És igen a vadászok voltak a gróffal az élen, aki a vezér daruért jött, mert a nyomok egyenesen Vencel kunyhójához vezettek, a vérebei szimatolták ki. Amikor a gróf meglátta a gyönyörű példányt azt mondta Vencelnek, hogy nem viszi el a madarat, de a fehér daru tollából akar a feleségének a kalapjára tolltartót. Neki meg szerezzen be egy fekete darut és annak a tollából készítsen, mégpedig olyat, melynek az anyaga arany legyen, gyönggyel és drágakővel legyen kirakva, sokszög alakú és neki madár karmot a nejének meg rókafejet ábrázoljon a csatja. Ez egyben Vencel harmadik, egyúttal utolsó feladata lesz. Kezet rá!-mondta a gróf majd elvonult a sleppjével.

Vencel tudta, hogy meg kell csinálnia a tolltartókat, de sajnálta a madarat, mely még mindig félig aléltan feküdt a tűz mellett. Az meg aztán külön fejtörést okozott neki, hogy honnan szerezzen be fekete darutollakat. És Vencelnek a töprengéstől nem jött álom a szemére, csak hánykolódott az ágyában, míg végül nagy nehezen elaludt. Éjjel azonban álmot látott, melyben a daru egy gyönyörű lánnyá változott, aki azzal vigasztalta, hogy nyugodtan használja fel a tollait, -mert tudod ugye, hogy novemberig újra nő,-mondta, amikor Afrikába repülök, és ott a tűz és a fém erejéből táplálkozom, aminek te aztán igazi nagy mestere vagy. A fekete darutollakra meg ne legyen gondod. De arra kérlek, hogy a gróf tolltartóját fehér darutollból készítsd, a grófnőjét meg feketéből! És ezzel a darulány, huss elrepült. Vencel szárnysuhogásra és Basahalmi Bitang ugatására ébredt, s amikor kinyitotta a szemét megdöbbenve tapasztalta, hogy a fehér darulány eltűnt. De később aztán rájött, hogy a daru valószínűleg magához tért és bizonyára csatlakozott a társaihoz. És valóban így történt, mert amikor Vencel kiment a kúthoz mosakodni egy darucsapat húzott el a kunyhója felett. Az egyik madár kivált a sorból és fekete tollakat ejtett a fiú lábai elé…És Vencel elkészítette a tolltartókat, melyek olyan gyönyörűek lettek, hogy aki látta, annak elállt a szava a gyönyörűségtől.

A grófnő hatalmas bált rendezett karácsonykor, mert akkor akarta bemutatni a csodálatos darutollas kalapjaikat, hagy irigyelje őket az egész világ. De mi történt? Amint bevonult a grófi pár és felcsendült a zene a gróf és a grófnő elkezdtek sipítozni, mókásan ugrálni, szökdécselni, majd egymás ruháját tépdesni, éppen úgy, mint a darvak a tollaikat. Az egész jelenet olyan mulatságos volt, hogy mindenki a hasát fogta nevettében. Mert a gróf nem tudta, csak Vencel, hogy a fehér darvak a tánc mesterei, a fekete testvéreik pedig rendkívül érzékenyek a zenére. És a grófi pár addig táncolt, míg össze nem esett.

-És a gyűrű? Hogy került hozzád?-kérdezte Ella.

-Hát Rozália nénémnek, mivel nem volt lánygyermeke, csak ugye Vencel, az öccsének adta, akinek viszont két lánya is született. Ő lett az én apukám…

Ja, most már értem.-pillogott rám Ella. Szóval ez a mese akkor igazából a kovácsmester története volt.