A Hattyú királyfi

A Hattyú királyfi.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, s annak egy dali szép fia. Amikor meghalt az öreg király, a királyfira maradt az ország, de nem volt felesége. Gondolta hát, hogy elmegy világot látni, bekukkant a környező országokba, hátha talál valamelyikben magához illő feleséget. Amint ment, mendegélt egy rengeteg erdőn keresztül, meglátott egy szép fehér szarvast. Lekapta válláról a nyilát, megcélozta a szarvast, de még mielőtt lelőtte volna az megszólalt: -

-Ne lőj, királyfi! Nem vagyok én szarvas, a tündérkirályné változtatott azzá, mert szebb voltam, mint az ő leánya. De ha valaki feleségül venne, ismét leánnyá változnék.

Mondja erre a királyfi:-Hát, csak gyere ide! Ha csakugyan úgy van, amint mondod, szebb vagy a tündérkirályné leányánál, feleségül veszlek. A fehér szarvas erre megrázkódott, s egyszeriben olyan szép leány lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Hazavitte a király a szép leányt, papot hívatott, megesküdtek, aztán éltek nagy békességben, mint két gerlicemadár. Hanem egyszer mi történt, mi nem, a királynak háborúba kellett mennie, s a feleségét rábízta a vén dajkájára, akiről nem tudta, hogy boszorkány. Hát, míg a király odavolt a háborúban, az isten hat fiúval s egy leánnyal áldotta meg a királynét. De a vén boszorkány, még mielőtt a királyné láthatta volna a gyermekeit, ellopta azokat, s hét kutyakölyköt tett a helyükbe. Búsult a királyasszony, szégyenében majdnem világgá ment.

Volt a vén boszorkánynak egy istentelen rossz fia, arra bízta a hét gyermeket. Kiküldte vele az erdőbe, hogy ott ölje meg őket. De mikor a legény a gyermekeket letette a földre, s kihúzta a kardját, hogy megölje azokat, a gyermekek olyan édesen mosolyogtak rá, hogy még ennek a gonosz legénynek is megesett a szíve rajtuk, s nem volt lelke, hogy megölje őket! Hazament a legény, s azt hazudta az anyjának, hogy megölte a gyermekeket. Lakott ebben az erdőben egy öreg remete, ő talált rá a hét gyermekre, s hazavitte mindet a kalyibájába. Ott szépen lefektette egymás mellé őket, s jött mindjárt egy fehér szarvastehén, az megszoptatta a gyermekeket, s három esztendeig odajárt minden nap, minden éjjel a szarvastehén, és szép sorjában megszoptatta a gyermekeket. Mikor aztán akkorára nőttek, hogy már rendes ételt ehettek elbúcsúzott tőlük, s eltűnt a sűrű rengeteg erdőben. Telt-múlt az idő. A gyermekek betöltötték a hét évet, amikor a vén boszorkány valahonnan megtudta, hogy életben vannak. Elfelejtettem mondani, hogy volt a boszorkánynak egy leánya is. Most azt küldte ki az erdőbe, s meghagyta neki, hogy ölje meg a gyermekeket, s vegye le nyakukról az ezüstláncot. Mert, hogy szavamat össze ne keverjem, mikor a gyerekeket elküldte a fiával, egy-egy ezüstláncot akasztott mindegyiknek a nyakába.

Elment a leány az erdőbe, s hát, amikor egy tóhoz ért, abban fürdött a hat fiú közül öt, s a leányka. Nézte, nézte a banya lánya a gyermekeket, de ennek sem volt lelke, hogy megölje őket, olyan szépek, olyan kedvesek voltak. De szép szóval odacsalta őket magához és a nyakukról hirtelen lerántotta az ezüstláncot. Hát, ahogy levette a láncot a gyermekek nyakáról, mind a hat gyermek egyszeriben hattyúvá változott.

Ezután hazament az anyjához, oda adta bizonyítékul neki az ezüstláncokat, s azt hazudta, hogy megölte a gyermekeket. A legidősebb királyfi a faluba ment a remetével együtt élelemért, s mikor visszajöttek, keresték mindenfelé a gyermekeket, kiabálták a nevüket, de nem találták őket sehol. Mentek a tóhoz, hát ott úszkált hat hattyú, tátogatták a csőrüket, mintha azt akarnák mondani, hogy: látod, látod, mivé lettünk - s hullott a könny a szemükből.

Eközben a király hazajött a háborúból, rögtön elmondták neki, hogy milyen nagy szerencsétlenség történt: gyermek helyett kutyakölykökkel verte meg az Isten. Hej, istenem, megszomorodott a király! Nem tudta, mit csináljon. Az egyik tanácsadója azt mondta, hogy a királyné ártatlan, a másik azt mondta, hogy nem az. Az egyik azt mondta, hogy a királynét elevenen el kell elégetni, a másik azt tanácsolta, hogy elég lesz, ha tömlöcbe vetik.

Fájt a király szíve, majd meghasadt, de addig duruzsoltak a fülébe, hogy végül tömlöcbe vettette a királynét. Telt-múlt az idő, eltelt húsz esztendő. Akkor az öreg remete elmondta a legidősebb királyfinak, hogy mint találta meg őket az erdőben. Hogy ő egy királynak a fia, s azt is elmondta, hogy mi történt az édesanyjával. Ezután persze nem volt többé maradása a királyfinak, fel akarta keresni az igazi apját. Éppen akkor ért a király udvarába, amikor az kihirdettette, hogy akar-e valaki megverekedni ezzel, s ezzel a herceggel, aki most is azt állítja, hogy a királyné bűnös volt. Hiszen hirdethette ország-világszerte, egy vitéz sem húzott kardot a királyné mellett. Ekkor előlépett a királyfi, s kijelentette, hogy ő megverekszik életre-halálra. Először kardra mentek, de csak egyszer csaptak össze, mind a kettőnek a kardja kettétört. Aztán buzogánnyal folytatták, s a királyfi úgy fejbe vágta az ármányos herceget, hogy gonosz lelke mindjárt elhagyta a testét. A királyfit a király színe elé vezették, aki elmondott neki mindent az életéről, ahogyan történt. Végül megmutatta a nyakán az ezüstláncot. És elmondta, hogy ilyen lánc volt a többi testvérének is a nyakán. De mikor elvették tőlük, hattyúvá változtak, s vissza sem változnak igaz képükre, míg az ezüstláncokat elő nem kerítik, s a nyakukra vissza nem teszik.

Hej, uram Istenem, örült a király! De egyúttal szörnyű haragra is lobbant. Elfogatta a vén boszorkányt, elő adatta vele az ezüstláncokat, akkor aztán a testét kétfelé vágatta, s a vár kapujára kiszegeztette. Ez alatt kihozták a tömlöcből a királynét, s elhozatták az erdőből az öreg remetét is. Aztán indultak mind az erdőbe, ahhoz a tóhoz, ahol a hat hattyú szomorkodott. Hát amint odaérkeznek a tóhoz, úsznak a hattyúk feléjük nagy örömmel. Kinyújtják a nyakukat, hogy tegyék rá az ezüstláncot. S uram teremtőm, akkor veszik észre, mikor ötnek a nyakára tették a láncot, hogy a hatodik lánc hiányzik. A legkisebbnek, aki fiú volt, nem jutott lánc. A többi négy fiú s a leány visszaváltozott igaz képire. De lett erre nagy szomorúság. Kérdik ettől is, attól is, vajon hová lett a hatodik ezüstlánc. Előállt egy inas, s a következőket mondta:-Abból bizony a vén boszorkány ezüstpoharat csináltatott. A hattyú képében maradt királyfi nagy búsan visszaúszott a tó közepébe. A király s a királyné a többi gyermekével keserves sírás között visszament a palotába. Keresték mindenütt az ezüstpoharat, tűvé tették a palota minden zegzugát, de nem találták meg. A királykisasszony minden nap kiment a tóhoz, mert ő sajnálta legjobban a testvérét, s egyszer mit gondolt, mit nem, kiakasztotta a nyakából az ezüstláncot, s a hozzá úszó hattyúnak a nyakába akasztotta, abban a szempillantásban hattyúvá lett a királykisasszony, a testvére pedig visszaváltozott igazi képére. Mondja a királyfi a hattyúvá lett királykisasszonynak:

-Köszönöm, drága húgom, hogy megváltottál. Ne félj, nem hagylak soká hattyú képében.

Volt a tó partján kikötve egy csónak, abba beleült a királyfi, s kérte a hattyú királykisasszonyt, hogy húzza el a tónak a túlsó partjára. A vízimadaraktól hallotta, hogy ott van egy vár, abban lakik egy királykisasszony. Az lesz az ő felesége, vagy senki ezen a világon. A királyfinak volt egy aranypántlikája, azt a csónakhoz kötötte, a hattyú királykisasszony a szájába fogta az aranypántlikát, úgy húzta a testvérét, Hattyú vitézt a tó túlsó partjára. Éppen akkor érkezett a vár udvarába, amikor tele volt az királyfiakkal, hercegekkel, hogy megvívjanak a királykisasszonyért. Volt egy közöttük, aki mindenkit legyőzött, s éppen szólni akart a király, hogy neki adja a leányát, amikor megpillantotta Hattyú vitézt:

-Várjatok egy keveset, ott jön még egy vitéz.-mondta, mert eszébe jutott, hogy megálmodta, hogy egy hattyúval érkező vitéz lesz a lánya jövendőbelije. Kiállt hát Hattyú vitéz a híres lovaggal, összecsaptak, hogy ég-föld megrendült belé. Viaskodtak egy órát, kettőt, az lett a vége, hogy a híres vitéz fűbe harapott. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s ott maradt Hattyú vitéz a várban, egy feltétellel, hogy soha ne kérdezzék meg a nevét.

Eltelt egy esztendő, eltelt kettő, már egy szép kicsi fiuk is született. Akkor elkezdtek suttogni az udvarbeliek, hogy végül is azt sem tudják, hogy ki fia-borja ez a Hattyú vitéz, mert hát soha sem mondta meg a nevét. Hátha valami ágrólszakadt jövevény, de az is lehet, hogy gyilkos Addig súgtak-búgtak, ármánykodtak, hogy a felesége egy nap kérdőre vonta Hattyú vitézt.

-Ugyan bizony, lelkem, uram, nem mondanád meg, honnét, miféle országból hozott téged a hattyú azon a csónakon? Azt se tudom, hogy mi a neved?

Sírva fakadt erre Hattyú vitéz, s a következőket mondta a feleségének: -

-Jaj, lelkem, feleségem, miért kérded ezt tőlem? Most már nekem nincs itt maradásom. Te özvegyen maradsz, a kicsi fiam meg árván. El kell mennem, s a jó Isten tudja, visszatérek-e még valaha.

Hiába sírt-rítt az asszony, elbúcsúzott tőle Hattyú vitéz, otthagyta a feleségét, kicsi fiát, és ment a tóhoz. A hattyú királykisasszony odahúzta a csónakot a tó partjára, beleült Hattyú vitéz, a lány vitte a csónakot szép csöndesen, s meg sem állt, meg sem pihent, míg a tónak a túlsó partjára nem ért. Ott a királyfi kiszállt a csónakból és hazament, lett nagy öröm, hogy ím, a hatodik fiú is megkerült. Mindjárt mentek együtt a királykisasszonyért, mert időközben-, megtalálták az ezüstpoharat. Az ezüstpohárból láncot verettek, azt a hattyú királykisasszony nyakába akasztották, s ím, az is visszaváltozott igazi képére.

No de a királyfinak sem volt maradása ezután. Ment a felesége s a kicsi fia után. Vele ment háromszáz lovasa: úgy vágtattak be a várba. Így már láthatta mindenki, hogy nem ágrólszakadt jövevény. Örült az asszonya is, hogy az ura igazi királyi sarjadék, s csaptak nagy ünnepséget. Hét nap s hét éjjel muzsikált a banda, akkor aztán felkerekedtek gyerekestül, mindenestül, s mentek Hattyú vitéz hazájába. No, éppen jókor érkeztek a király udvarába.

Ott már javában tartott a lakodalom. Egyszerre volt a lakodalma az öt fiúnak, akik közben szintén találtak maguknak feleséget. Újra megtartották Hattyú vitéz lakodalmát is. Hencidától-Boncidáig folyt a bor, s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy tudták. Tán még ma is járják. Aki nem hiszi, járjon utána.