Barion Pixel

Különleges állatok nyomában


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

A nyári, perzselő hőséget felváltotta a hűvös, októberi szél. A házak kéményéből kékes füstoszlopok emelkedtek az ég felé, a levegőben finom, pecsenyeillat szállongott. Amikor hazatértem a piacról, ahogy a konyha felé tartottam öblös férfihahota hallatszott ki.

-„Ja persze, hisz a férjem ma ünnepli a pótszülinapját szűk, baráti körben.” Nem akartam megzavarni őket, de be kellett mennem Lujza nagyanyám 100 éves receptkönyvéért. Így olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam benyitottam, és a könyvszekrényhez osontam, de a férfiak észrevettek és egy óriási viváttal köszöntöttek. Bortól csillogó szemükből rögtön láttam, hogy már a sokadik pohár bornál tartanak.

-„Nem fáztok?”–borzongtam meg ekkor hirtelen.–„Nem!”-kurjantotta a férjem vidáman.

-„Pedig dermesztő hideg van itt, még meg fogtok nekem betegedni! Gyorsan pár hasáb fát dobtam a tűzre. Akkor láttam, hogy kik is a férjem vendégei: jobb oldalán a „bagolyfejű” Juhos foglalt helyet. Ő egy állatfarmot vezetett a közeli faluban, a másik a jóképű, szőke Vadász volt, aki a foglalkozására nézve valójában a kovácsmesterséget választotta. Mellette vigyorgott a Borász, akinek az igazi neve Vladiszláv volt. Ő gondoskodott általában a jóféle itókákról. A negyedik jó barát, a kövér, apró termetű olasz kollega, Luchino volt, ő vitte éppen a szót. De amikor meglátott hirtelen felpattant és amennyire csak a nagy pocakja engedte, gálánsan meghajolt előttem, egyúttal helyet mutatott maga mellett. Én azonban nem ültem le, mondván, hogy itt az ideje valami harapnivaló után nézni. Pár perc múlva már hoztam is az előző nap elkészített vaddisznó pörköltet, vajban pirított galuskával és áfonyalekvárral. Amikor a férfiak már a tányért is kitörölték friss kenyérrel, következett a desszert, a vaníliaszószos sült alma, amelyhez a férjem egy különleges, olasz, mirtusz likőrt vett elő az almáriumból.-„Egészségünkre!”-mondta. Amikor újratöltöttem, megszólalt Vladiszláv:

-„Képzeljétek el, hogy a minap egy szarvascsordát láttam a közelben.”

-„Én meg egy disznókondával találkoztam a galagonyásban.”-kontrázott rá a Borász Vladiszlávra kacsintva.

-„Nálunk az állatfarm kerítése mellett csak rókák meg őzek settenkednek.”–mondta kissé irígykedve a férjem-„De erről jut eszembe, hogy pár nap múlva lesz Szent Hubertusz ünnepe, nem gondoljátok, hogy jó lenne előtte egy kicsit próba cserkészni?”

De a barátai erre nem szóltak semmit, csak hümmögtek meg hammogtak, hogy hát igen jó lenne, de nem lelkesedtek különösebben az ötletért.

Másnap, október 31-én a férjem társaság híján, engem hívott, hogy tegyünk egy sétát a közeli erdőben, de mint később kiderült, hogy igazából körül akart pásztázni egy kicsit a Farkas tanyán. De nem csak ketten mentünk, hanem a férjem kis kedvencével, egy vadászgörénnyel. Igen nemrég vett egy vadászgörényt, Ella a legidősebb unokánk könyörgésére. Ella imádta a kis "dögöt", ami nem csoda, hiszen őkelme egy hosszú, hajlékony testű, nőstény állatka volt, kíváncsi, de bátor természetű, és mint kiderült kiválóan alkalmas volt különféle, üregben élő állatok, főleg nyulak, de egyéb rágcsálók hajtására is. A férjem többek között azért vette meg a görényt egy állatkereskedőtől, mert rájött, hogy egy görény és egy háló kombinációja hatékonyabb bármilyen modern vadásztechnikánál. Ezzel a barátai is egyetértettek, mert amikor legutóbb együtt vadásztak nyúlra, a férjem csak beengedte a görényt a lyukba, a nyulak meg menekülés közben beleszaladtak a lyuk kijáratánál előre elhelyezett hálókba, ahol aztán csak egyszerűen fejbe kólintották őket.

De visszatérve a vadászgörényre, amit a férjem később jól beidomított a vezetékek csövekbe való behúzására is, amilyen jó vadász és segítőtárs volt, olyan szeszélyes portéka. Addigi élete során egész sor furcsa szokást vett fel. Kedvenc szórakozásai közé tartozott például mindenféle tárgyak összeszedése és elrejtése "dugi helyeken". Különösen Ella játékait kedvelte, meg a férfiak zoknijait, de egyszer egy ötkilós, hagymás zsákot is kivonszolt a raktár helységből, azon kívül kulcsokat, számológépeket, ezüsttárgyakat rendszeresen találtunk nála a fészerben, ahol aludt. Ella, ennek ellenére vagy éppen ezért, nagyon szerette a kreatív görényt, minden nap alig várta, hogy felébredjen, tudvalevő ugyanis, hogy a görények többet alszanak, mint más háziállatok, de amikor a miénk ébren volt, hihetetlen energiával vetette bele magát a játékba. Ellával bújócskázott, táncolt vagy birkózott. Ella nagyokat kacagott, amikor a görény tánc közben hasra esett, vagy különböző tárgyakon keresztülbukott, elgáncsolta magát, vicces pillanatokat szerezve nemcsak neki, de nekünk is. Ezzel szemben én nem igazán díjaztam, amikor szétszakított ágyneműre, párnára találtam, meg, ha a görény megrágcsálta a lakásban található puha tárgyakat, gumit, szivacsot, pusztán csak kíváncsiságból. A kis aranyos sokszor csak azért tépett szét dolgokat, hogy megnézze, mi van bennük. Néha a frászt hozta ránk, amikor a falon lévő lyukakból, szekrényből vagy háztartási gépekből bújt elő. Természetesen meg is sérült néhányszor, ha közvetlen kapcsolatba került elektromos vezetékekkel, ventilátorokkal, vagy egyéb veszélyes dologgal. A függönyök sem jelentettek akadályt neki, de képes volt kinyitni egy nem megfelelően bezárt szekrényajtót, és amikor emiatt megszidtuk, megsértődött és valamelyik szellőzőnyíláson kiszökött a szabadba. Ezzel viszont saját magát hozta veszélybe, ugyanis a kutyákkal és macskákkal ellentétben a görénynek nem volt semmiféle hazatérő ösztöne, így ha elkóborolt és nem találtuk meg, értesíteni kellett a tűzoltókat.

Szóval október 31-én, a férjemnek nagy kedve kerekedett egy kis nyomozós-cserkészős vadászathoz. Az volt a terve, hogy először a farkastanyai sűrű felett cserkelünk végig. „Hogyha valamiféle szarvas vagy őz elénk kerülne, finom őzpörköltet főzhetnél vacsorára.”-mondta. „Már az étel gondolatára is összefut a nyál a számban.”-tette hozzá. "Mert te drágám olyan remekül tudod elkészíteni.”-hízelgett.  És folytattuk a cserkészést. Először körbejártuk a Vörös Bagoly Birodalommal határos erdőt, ahonnan a férjem egyik barátja a vaddisznók röfögését hallotta. Miközben lassan, óvatosan a galagonyáshoz értünk, ahogy Vladiszláv mondta, a szántóföldek felől egy szarvascsapat vágott át az úton. Megálltak inni a sekély folyó partjánál, majd tovább mentek. Nem törődtük velük, tovább mentünk. Amikor a kedvenc tisztásunkhoz értünk hirtelen megtorpant a vadászgörényünk, majd izgatottan makogni kezdett, olyan fujtatás-szerű, sziszegő hangokat adott ki magából, mint amikor valami gyanúsat észlel.

„Vajon mi izgatta fel ennyire?”-állt meg a férjem, aztán, amikor körbe kémlelt, észrevette, hogy a görény egy furcsa állattal lépett szemkontaktusba. Ez a fura állat egy darabig tétovázott, majd hol ránk, hol a vadászgörényre nézett, miközben mozdulatlanul állt továbbra is egy helyben. A férjemnek így volt ideje felmérni a helyzetet, rájött, hogy ez az állat olyan közel van hozzánk, hogy hiba lenne nem célba venni. Így is tett. Óvatosan a vállához emelte a puskáját és elsütötte. Hatalmas dörrenés hasított végig a tájon, majd az állat az ütéstől pördült egyet a levegőben végül a földre esett. A férjem ekkor elengedte a görény pórázát, az meg gyorsan odaszaladt a zsákmányhoz, a két első mancsával megragadta és odahurcolta elénk. Amikor a férjem felemelte, azt hitte, hogy rosszul lát ugyanis az állat, amit a kezében tartott leginkább egy kisméretű szarvas és egy nyúl keverékére hasonlított. „Vajon valamiféle mutáns ez?”–tűnődtünk el a fura állat láttán.

-„Csúf tréfát űzött vele a természet!”-mondta a férjem felém mutatva az állatot. Ekkor egyszer csak egy dalmata macska lépett ki egy bokor mögül. Számomra az egész olyan szürreálisnak tűnt, mint Dante Pokla, amikor a költő a nagy sötétlő erdőbe jutva három állattal találkozott, csak itt a párduc helyett egy macska jelent meg, fekete-fehér bundában. A macska láttán a vadászgörényünk lemerevedett, szélesre tárta az állkapcsát, majd elkezdte a fejét gyorsan forgatni, és izgalmában ide-oda ugrálva (oldalra meg hátra) próbálta felidegesíteni a macskát. A dalmata azonban rá sem hederített a harci táncot járó görényre, csak lustán, kéjesen elhaladt előtte (biztosan olvasta Dante művét!). A görény erre abbahagyta az ugrálást és megbűvölten követni kezdte a macskát, a férjemet is magával rántva, aki közben ismét a csuklójára kulcsolta a görény pórázát. A furcsa macska egy kis tóhoz vezette, melynek a partjánál aztán hirtelen megtorpant. Oké, a macska gyűlöli a vizet, szóval logikusnak tűnt a dolog, de ekkor kiderült, hogy a macska azért torpant meg, mert egy boszorkánykör kellős közepébe léptek, de nem akármilyenbe, mert ez a boszorkánygyűrű csodaszép volt. Mi már számos ilyennel találkoztunk erdőjárásaink során, így azt is tudtuk, hogy a boszorkánykörnek csak az elnevezése vészjósló, ami azon középkori hiedelemből származott, mely szerint a boszorkányok, tündérek, manók éjszaka táncot jártak és körülöttük jelentek meg a gombák. Ekkorra már én is odagyűltem, hogy lefényképezzem, de még mielőtt kiléptünk volna a körből, zajt hallottunk, s amikor jobbra néztünk (onnan jött a zaj) észrevettük, hogy a tó felől furcsábbnál-furcsább lények kezdenek felénk indulni, lassan, szédelegve, mint egy zombi hadsereg. Aztán már nemcsak a tó felől, de a bokrok alól, fák mögül, mindenhonnan jönni kezdtek, egy fácánszárnyú, bocipofájú, kakaslábú nyúl,-egy kígyónyelvű, egyszarvú róka,-egy szárnyas görény,-egy nyúl szarvval,-egy kacsalábú tyúk, vidrafarokkal,-egy bambi őzike pofájú farkas, és egy medvetestű menyét. De amikor felbukkant egy szarvas, agancsai között egy feszülettel, rájöttünk, hogy e mögött a káprázatos zombi show mögött csakis a férjem barátai lehetnek. Kitelik tőlük az ilyen tréfa.

–„Na, gyertek csak elő Szent Hubertuszok, akárhol vagytok!”-kiáltotta bele a férjem az éjszakába, majd a nagyobb nyomaték kedvéért összekulcsolta a kezét, a szájához emelte, és elkezdett bőgni, mintegy szarvasbika. Erre nagy hahotázva megjelent a Borász, a Vadász, a Juhos és Luchino. –Ja, persze, hisz ma van Mindenszentek!-csapott a homlokára a férjem.

-„Elkárhozott lelkek helyett, elkárhozott állatok vagy az állatokban lakoznak az elkárhozott lelkek?- Jó kis trükk volt nem mondom!”-mondta nekik, amikor kezet ráztak.

-„De honnan szereztétek ezeket a különös állatokat?”-kérdezte miközben a kezében lévő kígyónyelvű, kitömött rókát mustrálgatta.–„Hm, mutatós darab, jó lesz dekónak, ugye drágám?” Intézte felém mondanivalóját és már tette volna is be a vadász zsákjába, de Vladiszláv megállította a kezét és arra kérte, hogy adja vissza, mert a wolpertinger egy mintadarab a trentinói Vadász múzeumból.

-„És hogy került hozzátok?”-kiváncsiskodtam.

-„Annak kalandos története van.”-mondta a Borász, miközben elkezdte összeszedegetni és dobozokba pakolni az állatokat.

-„Nemrégiben egy Halász-Vadász kiállításon és vásáron jártunk, ahol megismerkedtünk egy olasz, hegyi emberrel. Az ő pavilonjában fedeztük fel ezeket a különleges állatokat.”–mondta rakodás közben.

-„Mint később kiderült Finotto mester Trentinóból jött, ahol egy nemzeti parkban dolgozott állatpreparátorként. Eleinte csak szórakozásból állított össze ilyen fantázia állatokat, de később, amikor az igazgató a park ajándékboltjában kiállított pár példányt, olyan nagy sikere lett, hogy a múzeumot elözönlötték a turisták. Hát így ment híre a csodalényeknek, hála vagy átok az internetnek, de hamarosan a világ minden tájáról kezdték bombázni Finottót, és ami érdekes volt, hogy rengeteg természettudományi múzeum akart beszerezni néhány példányt a wolpertingerekből, mert az olasz erdőlakó így nevezte el őket.”–tette hozzá a Borász.-„Szóval summa summárum itt a közelünkben rendezte be titkos, erdei műhelyét. Már megbeszéltük vele, hogy meglátogatjuk ma éjjel, ez lesz az extra szülinapi ajándékod!”-mondták a barátok.

–„Köszönöm, ez igazán kedves meglepetés.”-örvendezett a férjem szélesen mosolyogva. S amikor a barátok készen lettek az állatok összeszedésével, Vladiszláv, Könyv tónál állomásozó hajójára szálltunk. Vladiszláv felszedte a horgonyt és az éj leple alatt elindultunk az erdei ember házához. Finotto, a pisztrángtelep melletti házban rendezte be a műhelyét. Amikor kikötöttünk, mi szálltunk ki elsőként a vadászgörénnyel, majd sorban követtek minket a többiek, a kölcsön kapott állatokat cipelve. A nagy sürgölődésre hamarosan kicsapódott a ház ajtaja, és egy kissé füstös képű férfi lépett ki belőle, egy lámpással a kezében. A középkorú, hórihorgas ember barátságosan kezet rázott mindenkivel, majd amikor hozzánk ért, így mutatkozott be–„Federico Finotto vagyok, de a barátaimnak csak Ricco! A szolgálatukra!”

-„Nagyon örvendünk, hogy végre személyesen is megismerhetjük a híres wolpertinger készítő mestert!–mondtam én, olasz nyelvtudásomat megcsillogtatva.

-„Inkább csak egy szerény, hobbi preparátor vagyok, kérem alásan-helyesbített a bozontos szemöldökű férfi, aki izzó, fekete szemével nagyon szuggesztíven tudott nézni arra, akivel éppen beszélt.-De ne ácsorogjunk itt az ajtóban, mert hideg van!"-indítványozta Ricco és szélesre tárta a faházikó ajtaját.-Ez az otthonom, melynek falai között még senki sem unatkozott.-tette hozzá.

-„Kerüljenek beljebb!”-mondta még egyszer, s az utolsó dobozt cipelő Borászt a nagyobb nyomaték kedvéért gyengéden befelé taszajtotta.

-„Parancsoljanak uraim, erre.”-Arra volt ugyanis a műhelye, gépekkel, herkentyűkkel, cserzőanyagokkal felszerelve.

-„Végül is mi az Ön igazi foglalkozása?”-kérdeztem a sok anatómiai atlasz láttán.

-„Hm, az állatpreparáció mellett orvostudománnyal és botanikával is foglalkozom.”-mondta Ricco, egy nagy kulcsot leemelve a falról majd nekünk hátat fordítva a többiekhez intézte szavait.

-„A következő helységben iszonyú hideg van, így nem sokáig fogunk ott időzni.”-És valóban, amikor beléptünk, a dermesztő hidegtől mindnyájan megborzongtunk,

-„Tisztára olyan, mintha egy hűtőházban lennénk.”-mondta a Borász,-mire Ricco megjegyezte, hogy-„Csak itt húsok helyett kicserzett állatbőrök lógnak a kampókon.”–

Amikor mindenki a mester köré gyűlt, az találomra leemelt egy mókust az egyik közeli kampóról és a terem közepén lévő preparáló asztalra tette.

-„Nos, amennyiben érdekli Önöket, egy rövid bemutatót tartanék arról, hogy hogyan készülnek ezek a csodalények.” És ezzel megkezdte az élőadást:-„az állatot először megnyúzom, eltávolítom a bőrét, hasonlóan, mint amikor a csirke bőrét főzés előtt lenyúzzuk. Aztán a testüreg felnyitása nélkül, szóval vér, és a belső szervek látványa nélkül, attól függően, hogy milyen típusú a bőr meg az állat szőrméje, vagy konzerváló anyagokkal tartósítom, vagy cserzem.” És így is tett a szegény kis mókussal.

-„Ezután felhúzom a megfelelő manöken fára, fonállal és huzallal összevarrom. Végül beleillesztem az üvegszemeket.”

-„A művészet csak ezután kezdődik, amihez jól kell ismerni az anatómiát, meg a szobrászathoz sem árt, ha ért az ember, a tartósítás tudományának viszont a kisujjában kell lennie!- Ilyen egyszerű az egész.”–mondta Ricco gunyorosan, mielőtt diadalmasan felmutatta volna a végeredményt egy denevérfülű, bagolytollas mókust.-„Van kérdésük uraim?”-kérdezte, miközben a fura állatot befújta lakkal.

Az utolsó simítások után továbbra is mély hallgatás volt a válasz, mert ekkorra már annyira dideregtünk, hogy alig vártuk, hogy tovább menjünk. Így Ricco szólalt meg újra.

-„Nos, uraim és hölgyem akkor menjünk a kedvenc helységembe.”-

A kedvenc helység, egy télikertszerű kiállító terem volt, ahol a wolpertingerek mellett, egzotikus növény és virágos kertben gyönyörködhettünk.

–„Fantasztikus!”-kiáltottunk fel szinte egyszerre, amikor beléptünk a különleges atmoszférájú helységbe.

-„Mi ez?”–mutatott rá egy hatalmas női kebleket viselő madárra a férjem, amelynek tollak helyett páncélja és szarva volt.-„Úgy néz ki, mintegy mini Pallasz Athéné.”-mondta, de válasz nem érkezett rá, mert miközben belefelejtkeztünk a fantázia állatok tanulmányozásába, nem vettük észre, hogy a házigazda kisurrant a teremből.

–„Az van aláírva, hogy Elwetritsche, a csodamadár.”–olvasta Juhos hangosan a feliratot.-„Nini, ez meg egy Dahu házaspár, ha jól látom szarvas és zerge keverékek. A férfinak a jobb lába, a nőnek viszont a bal lába rövidebb, de mindketten csak az óra járásával ellenkező irányba tudnak futni.”–folytatta Juhos a felirat felolvasását. És így tovább, vitrinről-vitrinre járva nézegették-tanulmányozták az állatokat.

A vadászgörényünknek a Dilldapp tetszett a legjobban, ami egy vadászgörény és egy hörcsög keresztezése volt a nyúllal, a szarvassal és az antiloppal. „Rendelhetnénk pár wolpertingert, aztán ezzel a különleges kamuflázst viselő állatokkal viccelnénk meg a vadászni vágyó turistákat”-„Nem is rossz ötlet.”-mondta a férjem, de ekkor a helység közepén lévő, felfüggesztett lámpa fénye hirtelen meglibbent, kísérteties fénycsóvákat rajzolva a falra, ezzel egy időben egy síri hang hasított bele az éjszakába, amolyan félig emberi, félig állati üvöltés. Mindannyian a görényt is beleértve úgy megijedtünk, a kis kedvencünk felvette megint a harci pózt.

-„Honnan jön ez a félelmetes hang?”-kérdezte remegő hangon Vladiszláv.

-„A Föld alól.”–hörögte a férjem a síri hangot utánozva.

-„Megőrültél?”-Ez nem vicc, hanem kelepce!”-szólaltam meg kissé pánikolva.

-„Szerintem meg csak feltámadt a szél, és az szólaltatott meg valami szélhárfát.”-mondta a hidegvéréről közismert férjem, de ahelyett, hogy kiszaladtunk volna a helységből, valami külső mágneses erő hatására szinte a földhöz ragadtunk. Ekkor megmozdult egy addig növények által rejtve maradt hatalmas tükör, melyből kilépett Ricco. Először fel sem ismertük, mert olyan ijesztő látványt nyújtott, mint egy kísértet, ugyanis tetőtől-talpig fehér volt. Még mielőtt mindannyiunknak inába szállt volna a bátorságunk, megszólalt Ricco:

-„Kint már havazik, így elég volt az a pár perc, amíg kiszaladtam a kamrába és a ruhámat máris vastagon belepte a hó„-és hogy demonstrálja az elmondottakat a friss havat leseperte a ruhájáról.-„Erre az ijedtségre inni kell!”-törte meg a csendet Ricco, látva, hogy morbid humora rosszul sült el. Egy rozsdás csengettyűhöz lépett és megrázta, mire bejött egy szép, fiatal nő, kezében 7 pohár forralt borral.

„Akkor igyunk a Wolpertingerekre uraim és hölgyem!”-mondta Ricco,-melyek közös jellemzője a félénkség, ezért kizárólag fiatal és szép nők előtt jelennek meg éjnek évadján, lehetőleg teliholdkor, egy megbízható, erős férfi társaságában!-mondta kihangsúlyozva az utóbbit és magára, meg a fiatal nőre mutatott.-"Saluti! Egészségünkre!”–Jó ötlet volt, mert a forró, fűszeres bor kikortyolása után aztán végre magunkhoz tértünk. Útban hazafelé aztán megállapítottuk, hogy Ricconak tényleg igaza volt, amikor azt mondta, hogy az éjjel kalandokból nem lesz hiány!

 

Xilvia, blogger, amatőr mese és fantasy író, újságíró

PRÉMIUM Xilvia Prémium tag

2007 óta írogatok. Utazásaim, kalandozásaim során megpróbálok feltöltődni és történeteimet a blogjaimon, és a Meskete portálon keresztül megosztani a világgal. Imádom a természetet és a misztikus történelmi helyeket, ezek hatására születnek meg a fantasy novellák..


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!