Ma-ri-mo, és a Marimokkori

Ma-ri-mo, és a Marimokkori.

„Mit csinálsz Lulli?“-kérdezte egyik nap Ella.

„A marimóimat fürdetem.“-feleltem.

„A marimóidat?“

„Igen.“

„Hát az meg mi?“

„Gyere közelebb, megmutatom. Itt az akváriumomban él egy zöld gömböcske, ennek a neve marimo.“ De láttam, hogy Ella még mindig nem érti, hogy mi is az. Ekkor Miló is odaszaladt.

„Hát ez egy alga, ami nagy, bársonyos gömbbé nő Japánban, az Akan tóban, Hokkaido szigetén, de még ott is ritka érdekességnek számít. Ugye aranyos? Nem akarjátok megérinteni? Ne féljetek, nagyon jó érzés.“-folytattam.

„De puha!“-kiáltott fel Miló, amikor megfogta. „Egy kissé nyúlós, kicsit olyan, mint a nedves bársony.“-nemde Ella?

„Tényleg.“-bólintott rá Ella.

„És képzeljétek el az emberek zöme azt hiszi, hogy ez egy moha, pedig igazából egy alga! Mégpedig egy olyan algafaj, amely természetes módon formálódik gömbökké. Egy másik érdekes trükk, amire a marimók képesek, az a fel-le lebegés. Ahogy fotoszintetizálnak, úgy emelkednek és süllyednek a vízben. Ezért nevezik őket néha lebegő mohagolyóknak, pedig egyáltalán nem is mohák.“- Ezt már a biológus nagypapa mondta a gyerekeknek.

„Hokkaidó őshonos népe, az ainuk, mocsári szörnynek vagy mocsári labdának nevezik. Képzeljétek el, hogy a marimók lényegében ugyanolyanok, mint a sziklákon növő algák, csakhogy ezek szabadon lebegnek. Aztán ahogy nőnek, egyre mélyebbre gurulnak bele a tóba. Ez a gördülés adja aztán a gömb alakjukat. Amint túl mélyre jutnak ahhoz, hogy a napfény érje őket, szétesnek és visszaúsznak a partra. Majd újra gurulni kezdenek.“ –folytatta nagyapa, aki egyre jobban belejött a magyarázásba.

„De szerintem mindegy, hogy mi a nevük, mert akárhonnan nézzük, imádnivaló labdácskák! Nemde?"-tettem hozzá.

„Én is akarok egy ilyet!“-kiáltott fel Ella lelkesen.

„Akkor rendelhetünk Skóciából vagy Ausztriából, mert Japánból nem lehet kivinni.“

„Miért?“-kérdezte Miló.

„Azért, mert a japánok félnek, hogy kipusztulnak a marimók az Akan tóból. Talán csak a halászok örülnének neki, mert nem szeretik, hogy mindig fennakadnak a hálóikban.

Mert képzeljétek el, hogy mi történt? Réges-régen, amikor még a szüleitek sem éltek, de még nagyapa sem, az emberek Japán minden tartományából az Akan tóhoz sereglettek, hogy vásároljanak marimó gömböket az akváriumukba, így rohamosan elkezdett fogyni. Amikor a tévében bemondták, hogy a marimók megfogyatkozása miatt a tó szelleme megharagudott a japánokra, egyszerre csak elkezdték visszahordani a megvásárolt gömböcskéket a tóba. Először 48 marimo érkezett, és a tévé közvetítette, amint a tulajdonosai visszadobják a tóba. Aztán egyre többen követték a példájukat. Ezeknek az embereknek a tiszteletére aztán az itt élő öregek fesztivált rendeztek, amelynek keretében megünnepelték a marimók hazatérését. A fesztivált a mai napig minden évben megtartják. Mivel mi éppen akkor éltünk ott, részt vettünk a 3 napos ünnepen, melynek az utolsó napján egy kisméretű facsónakot teleraktak marimóval, majd rituálisan leengedték az Akán folyón, így engesztelték ki a folyó szellemét.

Az én marimóim Ausztriából érkeztek, a Zeller tóból. Imádom őket, mert nem kérnek sokat, csak vizet, amiben hempereghetnek, meg hogy minden oldalról napfényt kapjanak. Az erős napfényt azonban nem szeretik,-mert ne feledjétek, hogy a zavaros tófenékről származnak-, ezért tartom őket a lakásban. Nem szeretik a klórt, ezért szűrt vízben szeretnek leginkább lubickolni. Néhány hetente lecserélem a vizüket, hogy vidámak maradjanak. Ha valamelyik gömb elkezd barnulni az egyik oldalon, csak megforgatom, hogy mindenhol napfényt kapjon. Sok marimót ezért árulnak kerek edényben Japánban, hogy könnyen lehessen forgatni őket. Ha az elszíneződés folytatódik, egy kis sót és jeget kell adni a vízhez, mert a marimók nagyon szeretik a sót. Ezzel a gyógymóddal aztán néhány napon belül ismét imádnivalóan fognak kinézni.“

„És a marimókat nem eszik meg a halak?“-kérdezte Ella.

„Jó kérdés Ella. A válasz rá, hogy nem, sőt egyes halak, mint például a betták, még fociznak is a marimókkal. De ha a halakkal együtt tartjuk, akkor azért időnként ki kell csavarni őket, mint egy szivacsot, és ki kell szedni belőlük a trutymót. Ezt csinálom most én. Látjátok? Ez frissen tartja őket, plusz a marimók segítenek más undorító algákat is távol tartani. Csak az aranyhalak az ellenségeik, mert azok viszont megeszik őket!“

„És mi van, ha akkorára nőnek majd, hogy nem férnek el az akváriumodban?“-kérdezte Miló.

„Ettől nem félek, mert nagyon lassan nőnek, és ahhoz, hogy a legnagyobb marimó algagömb méretét elérje, évtizedek kellenek. Még egy teniszlabda nagyság elérése is évekbe telhet. Szóval az én marimóim látni fognak titeket felnőni.“

„De jó!“

„Akartok haza vinni magatokkal egy-egy marimót?"

„Igen.“-Zúgták a gyerekek.

„Rendben. Mert ha több marimót akarsz, egyszerűen csak kettévágod őket, és újra két kis marimo bébi lesz belőlük. Nem teszel kárt bennük, nem fáj nekik, nem sérülnek meg. Itt vannak a bébi marimók, akkor mindenkinek teszek egyet egy kis nejlonzacskóba, szűrt vízzel együtt.“

„ Jó? Szuper!“ Üvöltötték kórusban a gyerekek. „Egy feladatotok van, hogy segíteni kell nekik, hogy gömb formába alakuljanak. Itt a te kis algapacnid Theó!“

„Hahah, algapacni.“- nevetett a legkisebb „tapsifüles“.

„Gyertek velem az előszobába, mutatok még valamit. Ebben a szekrényben tartom a Japánban vásárolt szuvenírjeimet. Mert persze vettem egy plüss marimót, aminek a neve Marimokkori. Ez a tiéd lehet Theó. Képzeljétek el, hogy kézzel sodorták, szabadon lebegő fonalakból. Aztán vettem még egy marimó kislányt, a Mizumori Amane-t, akit mint látjátok zöld algagolyók borítanak be. Neki van egy barátnője. Van egy twitter fiókja. Van egy blogja. És egy hátborzongatóan gonosz párja, a Warimokkori. Ez Ella a tied, a gonosz marimo meg Milóé!“

„Miért pont az enyém a gonosz?“-méltatlankodott Miló.

„Mert sokkal jobb dolgokat tud csinálni, mint egy jól viselkedő marimo.“-válaszoltam.

„Jó van Miló, akkor cseréljünk!“-vágta rá Ella. És így is lett. Folytattam a kutakodást, találtam egy képet, ahol japán barátainkkal voltam megörökítve.

„Nézzétek csak ezt a fényképet gyerekek, akkor készült, amikor Szapporóban laktunk, és egy barátunk, Tomohiró, a kisfia Maszaaki szülinapjára felbérelt egy Marimokkorit, még az iskolába is elment vele. A bulin Marimo Yokant ettünk, egy zselés édességet, ami egy műanyag burokban volt. Egy tűvel át kellett szúrni, és utána kiszívni a belsejét. Fel kellett pattintani, mire a benne lévő puha, alaktalan, zöld zselés golyó kibújt belőle. Enyhén édeskés ízű volt.

„Hát Lulli akkor Japán az egy nagyon izgalmas ország volt.“

„Igen, az volt. És nem csak a marimo miatt, de a Hó és Jégfesztivál miatt is!“

„Mesélsz róla?“

„Ha akarjátok? Gyertek, üljetek ide körém, megmutatom a komputeremen a képeket, amiket ott csináltam.“

„Szóval, január 6-án érkeztünk Szapporóba, a Tél birodalmába. Mínusz 21 fok volt. Amint látjátok a monitoron, vastagon hullott a hó, eltorlaszolta az utakat, házaikba zárta az embereket. A patakok, és a vizek jéggé dermedtek, a fák roskadoztak a hó terhe alatt. Amikor kiszálltunk a Shitóze reptéren, a hó több méter magas falként tornyosult az épületek fölé, de az utcákat fűtötték, így a járdán hamar elolvadt a hó, ennek köszönhetően biztonságosan érkeztünk meg a szállásunkra, ami a híres szapporói Dóm mellett volt. Ez az ufóhoz hasonló, ezüst színű stadion a világon az egyedüli olyan stadion, aminek sportpályája eltolható, és perceken belül átalakítható futballpályából, jéghoki pályává. A teteje nyitható és zárható, a gyepszőnyeg pedig kihúzható a stadionon kívülre! Miló ott aztán gyephokizhatnál!

Nos, az egyetem melletti szállásunk nagyon mulatságos volt. A kád olyan kicsi volt, hogy nagyapa el sem fért benne. Az ágyunk meg olyan kemény, hogy feltörte a vállunkat. A fűtőtestek helyett fűtőcsövek vonultak végig a falakon, amikben sárgás folyadék cirkulált. Ráadásul minden nap egy róka állt a bejáratunk előtt, ami mindenhova elkísért minket. Irigyeltek is minket emiatt az emberek, mert képzeljétek el, hogy Japánban a rókára úgy tekintenek, mint szerencsét hozó állatra. A miénknek a szőre csodálatos fekete és vörös árnyalatú volt, olyan, mint a mexikói tűzrókáé. Japánban kicunének hívják és egy levest is elneveztek róla, ami nagyon finom, de amikor először ettem nagyon megijedtem, mert a leves tetején mozgott valami. Később kiderült, hogy ez egy halfajta, ami a meleg gőz hatására lebegni kezd.

Először a régi dolgokkal akartunk megismerkedni. Az első hétvégén a történelmi negyedben kipróbáltuk a gyaloghintót, ami egy különleges alkotmány volt, mert mindössze egy vízszintes tartórúdból állt, aminek a két oldalára egy-egy kosárféle volt ráerősítve, éppen úgy, mint a te oldalkocsis motorodra, Miló. Nagyapa a középső ülést foglalta el, én az egyik kosárba másztam bele, nagyapa kínai tanítványa meg a másikba, mert mi kb. egyforma súlyúak voltunk. Ha nem akartunk kiesni, keményen meg kellett kapaszkodnunk. Na Sunnak, a kínai lánynak fent a magasban, nekem meg lent, mert néha a súlyunknál fogva, majdnem a földet súroltuk. Később újabb meglepetés ért minket, amikor felfedeztük, hogy a paripák, lónak öltözött emberek voltak, ez akkor derült ki, amikor ritmusra kezdtek énekelni, mert úgy könnyebben tudtak lépést tartani. Tréfás kedvű „lovak” voltak, mert úgy bántak velünk, mintha rakományok lettünk volna. Himbáltak, ráztak minket, így annyira kellett koncentrálnunk, hogy ki ne zuhanjunk a kosárból, hogy még a lélegzetünket is a „lovakhoz” igazítottuk. „Tényleg vicces lehetett.”-nevetett fel Ella hangosan a kép láttán.

Az utunk a szó szoros értelmében rázós volt, plusz zajos is, mert a kabuki színházba igyekvő járművek elkezdtek egymással versenyezni, egyfolytában dudáltak, tülköltek. Azon kívül az országúton különböző mutatványosok, étel-ital árusok vonultak tömegesen a különböző fesztivál helyszínekre. Voltak mangaruhás lányok, akik fekete selyemfátylat viseltek, látszott alatta, hogy a fejüket leborotválták. A lányokat, kéregető gyerekek hada követte, akik csörgőikkel, trombitáikkal olyan zenebonát csaptak, hogy először megijesztettek, majd megőrjítettek minden arrajárót. És mivel annyian voltak, hogy lehetetlen volt őket kikerülni, ezért aki azt akarta, hogy tovább engedjék őket, pénzt adott nekik. Mi is így tettünk. Amikor végre kiszálltunk a lovas batárból, gyalog folytattuk utunkat.

Egy színházba mentünk, mely a Denevér barlang mögött bújt meg. Az épület kívülről egy gyárhoz hasonlított. Régen egy gáztároló működött benne, de amikor használaton kívül helyezték, színház és étterem lett belőle. A kinti sötétség után az üvegcsarnokot megvilágító reflektorok erős fényeitől majdnem megvakultunk. A színházteremben az őrjítő, futurisztikus hangorkántól, a gyomrunkban dobogott a szívünk. Helló Kitty ruhába öltözött lányok az első sorba vezettek minket. Az állandó vibrálás miatt annyit láttunk csak, hogy a színpad közepén egy futószalag megy körbe, és annak mindkét oldalán széksorok vannak elhelyezve. Ekkor a színháztermet neon ruhába öltözött lények lepték el, és hamarosan minden egyes sorban, 100, teletabihoz hasonló, űrlény nézett farkasszemet velünk. Őket követve a sorok közötti mozgólépcsőn megjelentek az előadó művészek. A fantom opera, musical, post punk zenei egyveleg után, az egyik szereplő nagyapa kezébe nyomott egy neonszínű, világító kardot és rálökte a kifutóra. Nagyapának még ideje sem volt ellenkezni, máris egy gigantikus méretű, King Robotó (állatrobot) tornyosult fölé. Szerencsére csak egy harci táncot kellett vele eljárnia. De nagyapa, aki nem tudta, hogy milyen a harci tánc robot módra, csak a robot merev mozgását utánozta, amin a közönség majd megszakadt a nevetéstől. De amikor csatak izzadtan le akart ülni mellém, kiderült, hogy a megpróbáltatásnak még nincs vége, mert ekkor egy denevérszerű ősmadár repült be a terembe, egy csuklós busz nagyságú, páncélos testű sztegoszaurusz, melyet a faroktüskéiről és a tobzos sünhöz hasonló lemezeiről lehetett felismerni. “Ó de kár, hogy nem lehettem ott!”-kiáltott fel sajnálkozva Vincus, aki kívülről ismerte minden őslény nevét. Már sorolta is, de Miló rászólt, hogy hagyja abba, hogy Lulli, azaz én tudjam folytatni a beszámolót.

Nos, nagyapa hamar rájött, hogy ez a sztegoszaurusz négy lábon tud csak járni, a fejét viszont állandóan lefelé lógatja, emiatt aztán nehézkesen mozog. Erős farkával állandóan ideoda csapkodott, mert, mint kiderült ott volt a második agya, ami húszszor nagyobb volt, mint a koponyájában lévő. Így, amikor nagyapa hátulról akart rátámadni a madárra, az hihetetlen agresszívvé vált. Ekkor taktikát váltott és egy megfelelő pillanatban ráugrott a madár hátára. Úgy meglovagolta, mint a rodeósok a bikát. Nagyapa nagyon kitartó volt, mert akárhányszor ledobta a szörny a hátáról, ő mindig felpattant, mint egy gumilabda. A harc úgy ért véget, hogy miután a sztegoszaurusz még utoljára lehajította nagyapát a hátáról, egyszer csak eltűnt. Az előadásnak azonban ezzel még nem volt vége, mert ekkor rám vetődött a reflektor fénye. Egy elektromos orgona ereszkedett le a magasból, amin először a Reszket a banya című rock opera részleteiből kellett eljátszanom pár dalbetétet, majd amikor a Fantom opera első taktusait klimpíroztam, a közönség, úgyanúgy, mint az óriás madár, felszívódott, köddé vált. Talán a dal valami titkos jel volt? Később felmerült bennünk a gyanú, hogy a teletabik, meg az ősmadár, nem is voltak igazi lények, csak lézerrel voltak oda vetítve.

Még magunkhoz sem tértünk máris egy hófehér, hernyótalpas jármű kanyarodott elénk, azzal indultunk tovább a következő helyszínre. Pár száz méter megtétele után, a vezető intésére kiszálltunk és felugrottunk egy hófehér villamosra, amivel az Odori parkba mentünk! Ott rendezték meg a jég és hófesztivált. Képzeljétek el, hogy néhány szobor 25 méter széles és 15 méter magasságot is elérte. Fényjátékkal világították meg őket. Akkor éppen a Jégvarázs mesefigurái voltak hóból kifaragva.

Miután körbejártuk a szobrokat, átmentünk a Tsudome Site-ra, egy óriáscsúszdákból és hó tubingból álló játszótérre, na ott aztán kiéltük magunkat. Gumidonutokba ültünk és azon csúsztunk le. Láttunk néhány embert, akik nem tudták kormányozni, így akadályoknak, például fáknak ütköztek. Volt, akit mentő vitt el, szóval ezért mi egy kijelölt tubing pályára mentünk, ahol mindig megvártuk, amíg az előző tubingolók elhagyták a pályát, és a csőhegy tetejéről az irányító megadta a jelt, hogy mehetünk. Aztán egy motoros csigás kötéllel vontatták vissza a tubingunkat és a pálya tetején kipottyantották. Akkor újra felültünk rá. Lehetőség volt arra is, hogy hószán húzza a tubingunkat vagy egy motoros szán mögött vontassanak minket a havon. Ezt is kipróbáltuk.

Később nagyapával ingyen bérelhető kabátot vettünk magunkra, befeküdtünk a hóba, megformáltuk a testlenyomatunkat, így fotózkodtunk. Aztán kipróbáltuk a jégcsúszdát. Meg engem érdekelt a jégüvegkészítés is. Ami csodálatos volt, hogy a hulló hókristályokat egy speciális nagyítóval lehetett nézni. A sok látnivaló miatt a jégszobrászversenyre csak délután jutottunk el, képzeljétek el, hogy élve fagyasztották be a szegény tengerben élő állatokat!

Este aztán a Zaou, az Ülő hal nevű játékházba mentünk. Amikor beléptünk, a terem közepén egy hatalmas hajó volt kikötve, melyben egy óriási medence volt, különféle élő halakkal benépesítve, fajták szerint elkülönítve. Kiderült, hogy nekünk kell kihorgászni a vacsoránkat. Ha valakinek nem volt türelme hozzá vagy éppen nagyon éhes volt, akkor azonnal rendelhetett a hagyományos módon, csak rá kellett mutatni a menü ajánlatban feltüntetett képekre. Mi horgászni akartunk, ezért kaptunk 4 db tízcentes nagyságú tigrisrákot egy papírpohárban, ez volt a csali, amiért 1 dollárt kellett fizetni. Én egy barna színű, lapos halat fogtam ki, fogalmam sem volt, hogy milyen fajtájút. Amikor a horgomra akadt, egy hálóval kiemeltem a szegény hal rángatozó testét. Ekkor egy pincér azonnal odarohant hozzám, odacsődítette az egész vendéglő személyzetét, én meg csak vigyorogtam értetlenül, miközben ők egy kis dalocskát énekeltek nekem gratulációként, szerény teljesítményemhez. Ezután a halat egy mérlegre tették,- mert gramm után kellett fizetni-,majd kisütötték. Én meg jóízűen megettem! Ennyi volt mese volt!"-mondtam a gyerekeknek, mert amint az órára néztem, láttam, hogy már későre jár. „Vegyétek és vigyétek a marimóitokat, mindjárt jönnek a szüleitek és akkor a nagy kapkodásban itt felejtitek!“ Még ki sem mondtam, máris csengettek és a lányaim megérkeztek a gyerekeikért. „Jó volt ma Lullival?“-„Igen.“-felelték a gyerekek. „Kaptunk tőle marimó bébiket.“