Giovanuzza a rókalány

Giovanuzza a rókalány.

Giovannuzza, a rókalány

“Gyerekek, hallottatok már a Karácsony anyóról?”

“Karácsony anyóóóóról?” -visszhangozta Ella, Miló, Vince és Theó.

“Igen, a Befanáról!”

“Neeem!

“Akkor most jól figyeljetek! Karácsony anyó, olaszul a „La Befana“, a Mikulás távoli rokona.

„Ezt Te honnan tudod Lulli?“-kérdezte Vincus.

„Onnan, hogy kicsi gyerekkoromban Olaszországban éltem. Úgy hatéves lehettem, amikor január 6-án reggel, a Három Királyok napján a párnám mellett találtam valamit, ami úgy nézett ki, mintegy fekete széndarab. Már görbült is le a szám, mert tudtam, hogy szenet csak a rossz gyerekek kapnak Olaszországban, de amikor közelebbről megvizsgáltam, rájöttem, hogy amiről azt gondoltam, hogy szén, az valójában egy ánizsba mártott marshmallow volt. 

„Marshmallow! Imádom!“-kiáltott fel Ella.

„Én is, én is!“- zúgták a kisfiúk!

„Főleg a forró kakaóban.“-tette hozzá Miló.

„Én is mindig szerettem, de ahogy visszagondoltam az előző estére, eszembe jutott, hogy az apukám megkért, hogy menjek át a szomszédba Limoncello likőrért és sós kekszért. Az olaszok ugyanis mindig ezt készítették ki a La Befanának, azzal a magyarázattal, hogy szegénynek nagy szüksége van rá, hogy visszanyerje az erejét, miután a kéményen keresztül lemászik minden házba, ahol kisgyerek él.

„Ugyanúgy, ahogy a Mikulás?“-kérdezte Miló. „Igen, csak ő nem férfi, hanem nő.“

Szóval a széndarabnak álcázott cukorral kapcsolatban az apukám elmondta, hogy a La Befana megsúgta neki, hogy én jó kislány voltam, de meg akart bizonyosodni róla, hogy az is maradok az év hátralévő részében, ezért tréfált meg.“ 

„Még most is emlékszem, hogy mit mondott az apukám.“

„Mit?“ kérdezték kiváncsian a gyerekek.

„Hát azt, hogy a Karácsony anyónak szánt tej és keksz nem elég, likőr is kell neki,-mert az évszázadok során ennek a La Befanának egyre kifinomultabb lett az ízlése.“ „Különösen a szíverősítő italok terén!”-tette hozzá az anyukám, mire nagyapa jóízűen felnevetett. 

„De amit most el akarok mesélni nektek, az az, hogy amikor átmentem a szomszéd nénihez, -aki mellesleg egy nagyon furcsa néni volt,- tetőtől-talpig gyönyörű, kék ruhában fogadott és egy olyan csúcsos kalapban, amilyet a boszorkányok  viselnek arrafelé, nos, amikor ajtót nyitott -nem kellett mondanom neki semmit, mert tudta, hogy miért vagyok ott. Aztán a Limoncelló likőr mellé kaptam tőle egy gyönyörű rókababát, aminek Giovanuzza volt a neve, meg egy könyvet, amely az ő történetét tartalmazta. Az ajándékokat a következő szavak kíséretében adta át:

„Tudd meg kislány, hogy ez a mesekönyv egy varázskönyv, amit mindig csak este nyolckor szabad kinyitni. Ha valaki korábban belelapoz, annak nem várható következményei lehetnek!“

„Hűha, ez aztán az izgalmas ajándék, gondoltam. Egy élő szereplős mesekönyv!“

„Legjobb, ha az ágyad mellé teszed, hogy addig se legyen szem előtt!“-tanácsolta az apukám, amikor megmutattam neki az ajándékaimat.

Nos, a gyönyörűen illusztrált könyvvel gyorsan felszaladtam a hálószobámba. De amikor  beléptem, hirtelen erőt vett rajtam a kíváncsiság. Csak éppen belepislantok a könyvbe! Abból biztosan nem lesz baj.-gondoltam.

És így is tettem. Kikukucskáltam a folyosóra, s amikor láttam, hogy senki sincs ott becsuktam az ajtót, beültem a kedvenc hintaszékembe, és kezembe vettem a könyvet. Amikor a borítóra pillantottam szinte éreztem a képen látható pompás körték illatát, majd tekintetem a fa alatt somfordáló rókára esett. S miközben kellemesen ringatóztam a hintaszékben, megtörtént, a baj. Kinyitottam a könyvet, de mivel a lapjai össze voltak ragadva, felemeltem a kezemet, hogy megnyálazzam a mutató ujjamat, de a művelet közben elvesztettem az egyensúlyomat és kirepültem a hintaszékből, ráadásul úgy, hogy  jól bevertem a fejemet a nagy szekrény sarkába. Egy ideig csillagokat láttam, majd amikor magamhoz tértem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy teljesen megváltozott a szobám. Nem is szoba volt, inkább afféle kunyhó és amitől megijedtem, hogy egy körtefa nőtt a közepén, pontosan olyan, mint a mesekönyv borítólapján. Az ágai csakúgy roskadoztak az érett körték súlyától. Olyan illatosak voltak, hogy leszakítottam egyet és beleharaptam. És láss csodát, amint letéptem egy másik nőtt a helyére.

„Jesszusom, mi lesz, ha minden egyes letépett körte helyére új nő és aztán belepi a szobámat ez a sok gyümölcs?“-ijedtem meg, és kitudódik, hogy a szomszéd néni tanácsa ellenére idő előtt kinyitottam a könyvet. De ekkor eszembe jutott Giovanuzza a rókalány, hátha az valami varázsróka gondoltam és segít nekem.

„Giovanuzza, te édes, te drága, segíts rajtam!“-fohászkodtam a rókához, mire az megelevenedett és így szólt:

„Úgy látom bajban vagy!“

„Igen.“

„Van egy Pinokkiód?“

„Igen van, de honnan tudtad?“-lepődtem meg a szokatlan kérdés hallatán.

„Onnan, hogy jól ismerem Pinokkiót, ő szereti így megtréfálni a gyerekeket. Gyorsan keressük meg, mert most csak ő segíthet a bajodon.“

„Nem tudom, hova tettem. Már rég nem játszottam vele!“

„Nem baj, van egy ötletem, egy hívó szócska, amivel előcsalogatom őkelmét.“-mondta Giovanuzza és elkiáltotta magát:-„Hol vagy Te fajankó?“

Mire kinyílt egy fiók a ruhás szekrényemben és előbújt belőle Pinokkió, aki nyomban dühöngeni kezdett, amiért fajankónak nevezték:

„Csak voltam fajankó, de most már okos vagyok! Már nincs szamárfülem!“

„Miért?-kérdeztem,-hát volt?“ „Igen. Csilicsalaváron szereztem.“

„Ne mondd azt, hogy nem ismered a történetemet?“-tette hozzá ingerülten. „Mert minden veled egykorú gyerek ismeri!“

„Pinokkió buta, faragatlan volt, nem tudott ellenállni se a jónak, se a rossznak, de végül a saját butasága miatt, megtanult jó kisfiúnak lenni, jutalmul pedig valódi testet, lelket, és szívet kapott.“-Összegezte Pinokkió történetét Giovanuzza.

„Jól jegyezd meg tehát, hogy azok a gyerekek, akik rühellik a tanulást és folyton csak játszani akarnak, végül keservesen megadják az árát! De most Pinokkió válaszolj a kérdésemre őszintén, te varázsoltad ide ezt a körtefát?“-faggatta tovább a fabábut Giovanuzza.

„Nem, dehogy!“-vágta rá gyorsan Pinokkió.-„A szomszéd macskája, Pisztácia tette.“

Erre akkorára nyúlt Pinokkió orra, hogy nem bírt tőle se jobbra, se balra fordulni. Beleverte az ablakba, az ágyba, a falba vagy az ajtóba. Amikor pedig megpróbálta egy kicsit följebb emelni a fejét, majdhogy ki nem bökte a szememet.

„Ne ijedj meg,-mondta nyugodt hangon Giovanuzza-Pinokkió hazudott, s amikor hazudik, megnő az orra.“

„Én csak megkívántam a könyv borítóján lévő körtéket, és rájuk koppintottam, mire ez történt. Ezt akkor cselekedtem, amikor te kiestél a hintaszékből és beverted a fejedet!“

„De persze nem tudod visszacsinálni, ugye? Ez itt a baj.“-csóválta a fejét rosszallóan Giovanuzza.

 „Hát igen ez az igazság. De megpróbálom jóvá tenni. Van egy tükröd?“-kérdezte Pinokkió. 

„Igen van, de elrepedt a közepén. Ha belenézek három szemet látok benne. Miért kell neked ez az ócska, törött tükör?“-kiváncsiskodtam.

„Két dolog miatt, egy, mert az orrom csak akkor nyeri vissza eredeti formáját, ha megnézem magam benne, kettő, meg ha úgy mondok igazat.“ S míg a tükrömet kerestem Pinokkió  egy dobverővel ütögetni kezdte az orrát. -„Szépen szól az orrod!“-szóltam oda neki elismerően.

„Hát még ha rézből lenne, ki tudnék verni rajta néhány szép nótát. No, de ez most nem fontos, csak hogy megtaláld a tükröt.“

És amikor hamarosan előkerítettem a tükröt az ágyam alól, diadalmasan átnyújtottam  Giovanuzzának. A rókalány a kezébe vette, és a következőket mondta:-„Ugye nem tudtad, hogy ez egy varázstükör, amire háromszor rá kell lehelni, és egy puha ronggyal háromszor fényesre dörgölni, akkor a tükörtől választ kaphatsz minden kérdésedre. De annak kell csinálnia, aki bajban van.“

Ezzel a kezembe adta a tükröt, amire háromszor ráleheltem, háromszor kifényesítettem, aztán szívdobogva mondtam:

„Mondd meg tükröcske, fényeske, tiszta, mi varázsolja a körtéket vissza?“

A tükör ekkor egy pillanatra elhomályosult, majd újra felragyogott. Izgatottan fölé hajoltam, hogy jól lássam a tükör válaszát: mire megjelent benne a körtefa, Pinokkió, Giovanuzza meg én. Én a zongorával kísérve énekeltem egy dalt, s ahogy játszottam egyszer csak elkezdtek potyogni a fáról a körték, majd amint földet értek el is tűntek.

„Ezt kell hát csinálni.“-Ujjongtam és elővettem a kis recorderemet.

„De melyik nótát kell játszani rajta? Mert én csak hármat ismerek.“–szontyolódtam el újra.

„Gondolom, amelyik a körtéről szól. De tudod mit, játszd el mindegyiket és meglátjuk, hogy melyik tetszik a legjobban a körtefának.“-mondta Giovanuzza.

Így is tettem, eljátszottam mindhárom dalt, végül a harmadikra megtört a varázslat: eltűnt a körtefa, Pinokkió orra újra kicsi lett, de nagy sajnálatomra Giovanuzzával együtt hirtelen élettelen bábuvá merevedett.

Ekkor szomorúan,-mert véget ért a kaland,-becsuktam a könyvet, pizsamára cseréltem az ünnepi ruhámat, majd a párnám egyik oldalára helyeztem Giovanuzzát, a másikra meg Pinokkiót. Ekkor lépett be az apukám.

„Hova tűntél?“-kérdezte.-„Már azt hittem bajod esett.“

„Nem történt semmi, apa, végig itt voltam a szobámban.“-feleltem.

„Látom jó társaságod volt.“-mondta az apukám szélesen mosolyogva Giovanuzzára meg Pinokkióra mutatva. „Majd megmondom a szomszéd néninek, hogy mennyire örültél az ajándékainak.“-tette hozzá. Ezzel befordultam a fal felé, de még mielőtt álomba merültem volna rájöttem, hogy a szomszéd néni nem volt más, mint a Karácsony anyó!