Kukorica hercegnő és társai

Kukorica hercegnő és társai.

Volt egyszer egy ország, ahol nyáron Kukorica hercegnő uralkodott. Gyönyörű aranysárga palástban járt, és minden reggel napraforgók ajándékozásával köszöntötte a népet. A mezők tele voltak élettel, a patakok halkan csobogtak, és a gyerekek kukoricacsuhéból font koronákat viseltek.

Ősszel Dió herceg lépett a trónra. Ő volt a bölcsesség és az elmélkedés ura. A fák lombjai vörös-arany szőnyegként borították az utakat, és a herceg minden évben dióünnepet rendezett, ahol a legjobb mesemondók versengtek egymással.

Télen Zúzmara herceg jött el, csendesen, mint a hóesés. Palotája jégből épült, és a levegőben mindig ezüstösen csillogott a dér. Bár hideg volt, a szívek melegséggel teltek meg, mert Zúzmara herceg mindenkit megtanított a türelemre és a belső fény keresésére.

Tavasszal táncolva érkezett Virág hercegnő, virágillatot hozva magával. Uralma alatt a rétek újraéledtek, a fák virágba borultak, és a patakok vidáman csörgedeztek. Ő volt az, aki a reményt hozta el az emberek szívébe, és mindenkit emlékeztetett arra, hogy a tél elmúltával mindig új élet sarjad, a madarak visszatértek és Virág hercegnő minden kertbe egy-egy titkos magot rejtett, amelyből csodák nőttek.

Ami érdekes volt, hogy a két herceg és a két hercegnő sosem találkoztak, mégis tökéletes harmóniában uralkodtak, évszakról évszakra átadva egymásnak a koronát. Így telt az idő ebben a különös országban, ahol az ország lakói úgy hitték, hogy az évszakok uralkodói csak addig maradhatnak hatalmon, amíg az időjárás nekik kedvez. Amint a széljárás megváltozott, és a természet új ruhát öltött, a trón is új gazdára talált. De egy évben valami különös történt… Kukorica hercegnő nem akarta átadni a trónt. A természet megzavarodott, az ország lakói kétségbe esve kutatták az okát, vajon mi történthetett a hercegnővel? Miért ragaszkodott a hatalomhoz?

Mert már október eleje volt, és Kukorica hercegnő még mindig az arany trónján ült, de már nem mosolygott. A nap egyre forróbban tűzött, a patakok kiszáradtak, a napraforgók lehajtották fejüket. Az emberek suttogni kezdtek: „Talán megbomlott az évszakok egyensúlya …”

A Négy Évszak Tanácsa – Dió herceg, Zúzmara herceg és Virág hercegnő– titokban találkát beszéltek meg egy elhagyatott tölgyfa alatt. Ott döntötték el, hogy megkeresik az Időjárás felelőst, aki az évszakok fonalait szövi az égbolt alatt. Az Időjárás felelős egy kristálybarlang mélyén élt, ahol az idő fonalai szivárványszínben ragyogtak. Amikor a tanács elé járultak, ő így szólt:

„Kukorica hercegnő szívét megérintette a félelem. Attól tart, ha átadja a trónt, elfelejtik őt. Csak akkor áll helyre az egyensúly, ha ő maga dönt úgy, hogy elengedi a nyarat.”

Így hát Dió herceg egy különleges dióhéjba rejtett egy emléket: a nyár legszebb pillanatát – tóban játszó gyermekek nevetését. Zúzmara herceg egy jégcsillagot hozott, amely megőrizte a nyár melegét. Virág hercegnő pedig egy virágot növesztett, amely sosem hervadt el. Ezeket vitték el Kukorica hercegnőnek, és amikor ő meglátta, hogy az emberek nem felejtik el, még ha az évszak véget is ér, könnyekkel a szemében így szólt:

„Legyen hát ősz. De tudjátok, én mindig itt leszek a szívetekben.” És abban a pillanatban a szél megváltozott, a levelek aranyba borultak, és Dió herceg lépett a trónra.

Miután Kukorica hercegnő átadta a trónt, mindenki fellélegzett. Ám a megnyugvás nem tartott sokáig. Egy reggel Dió herceg arra ébredt, hogy a fák virágba borultak, mintha tavasz lenne. A levegő párás volt, a madarak összezavarodva csiripeltek, és a hóvirágok a gesztenyék mellett bújtak elő. A Föld felmelegedése elérte az Évszakok Birodalmát is. Az Időjárás felelős kétségbeesetten próbálta újraszőni a fonalakat, de azok összegabalyodtak: a nyár fonala belecsavarodott a télébe, az ősz színeit elmosta a tavaszi zápor.

A Négy Évszak Tanácsa újra összeült, de most nem egymás ellen, hanem együtt kellett cselekedniük. Rájöttek, hogy az egyensúly nem csak az ő döntéseiken múlik – hanem az emberekén is.

Virág hercegnő javaslatára elindították a Négy Évszak Küldetést: minden városban, faluban és mezőn elültettek egy „Időfát”, amely csak akkor virágzott, ha az emberek vigyáztak a természetre. Ha túl sok füst szállt az égbe, a fa levelei elszáradtak. Ha tiszta volt a levegő, új hajtásokat hozott. Az emberek lassan megértették, hogy az évszakok nem mesebeli uralkodók, és ha nem vigyáznak rá, a természet ritmusa örökre megzavarodik.

Ahogy Virág hercegnő uralma véget ért, és a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, a nép ismét izgatottan várta Kukorica hercegnő visszatérését. De a koronát nem Kukorica hercegnő vette át, hanem egy titokzatos alak: ő volt Szivárvány hercegnő, az Ötödik évszak küldötte. Senki sem tudta, honnan jött, hiszen az országban mindig csak négy évszak uralkodott. Ruhája ezer színben pompázott, éjszaka ezüst szálak csillantak meg benne, a hangja úgy csengett, mint a nyári zápor utáni csend, és amerre járt, virágok és termések egyszerre nyíltak ki.

Szivárvány hercegnő nem azért jött, hogy elvegye a Négy évszak uralkodóitól a trónt, csupán egyetlen hónapig akart maradni, hogy békét hozzon a hercegek és hercegnők közé, akik igazából már régóta vitatkoztak arról, ki a legfontosabb. Ő aztán megmutatta nekik, hogy minden évszaknak megvan a maga varázsa, és hogy az igazi erő az együttműködésben rejlik. Így hát a birodalom lakóira különös időszak köszöntött be, ahol egy napon belül eshetett hó, nyílhattak virágok, hullhattak levelek és perzselhetett a nap.

„Hol túl meleg van, hol túl hideg, hol túl sok eső esik, hol túl erős a szél!” Ez nem mehet így tovább!-zúgolódott Dió herceg. És a Négy évszak hercegei és hercegnői, ekkora gabalyodás láttán végül a Természet szellemeihez fordultak: Napocskához, Szellőkéhez, Esőcsepphez és Hópihéhez, akik általában az Időjárás felelőssel együtt döntötték el, milyen idő legyen a Földön.

Napocska mindig vidám volt. Szerette felmelegíteni a földet, simogatni az emberek arcát, és ragyogni a virágok fölött. De néha túlzásba vitte, és a mezők kiszáradtak, a gyerekek pedig nem tudtak játszani az udvaron.

Szellőke játékos volt. Szeretett táncolni a fák között, lobogtatni a zászlókat, és suttogni a titkokat. De ha túl heves lett, viharokat kavart, és megrémítette az állatokat.

Esőcsepp érzékeny volt. Ő hozta az életet a növényeknek, frissítette a levegőt, és megnyugtatta a világot. De ha szomorú lett, túl sokat sírt, és elárasztotta a falvakat.

Hópihe csendes volt. Ő hozta a tél varázsát, a puha takarót a földre, és a csillogó reggeleket. De ha túl sokáig maradt, megfagyott a világ, és az emberek fáztak.

És amikor a Négy Évszak uralkodói felelősségre vonták elsőként Napocskát, ő így szólt: – Talán túl sokat ragyogtam. Azt hittem, mindenki szereti a napsütést.

Szellőke bólintott: – Én meg csak játszani akartam, de nem figyeltem, mennyire erősen fújok.

Esőcsepp szipogott: – Én csak segíteni akartam a virágoknak, de nem tudtam, mikor elég.

Hópihe csak halkan mondta: – Én meg csak széppé akartam tenni a világot, de nem gondoltam, hogy megfagyhat."

Ekkor megszólalt a bölcs Természet, aki fentről figyelte a vitát: – "A felelősség azt jelenti, hogy nem csak azt adjátok, amit ti jónak gondoltok, hanem azt, amire a világnak valóban szüksége van!"

Így tanulták meg az évszakok hercegei és hercegnői, hogy az egyensúly a kulcs, és hogy a világ akkor boldog, ha mindenki épp annyit ad, amennyit kell – nem többet, nem kevesebbet. Az emberek pedig megtanultak alkalmazkodni, és láss csodát visszatért az egyensúly!