Sánta Róza kalóz kalandjai

Sánta Róza kalóz kalandjai.

Itt a nyár jöjjön egy vérbeli kalóztörténet, egy kincsről, egy valódi, poros, vágyott ritkaságról – aminek már a neve is borzongást kelt a fedélzeten!

Egyszer volt, hol nem volt, a Duna habjai között ringatózott egy különös hajó, a Sánta Róza. De nem akármilyen bárka volt ez: vitorláját csaták tépték, fedélzetét kalandok szőtték át, és kapitányát, Rózát, a legendás kalóznőt, minden folyami matróz rettegte– vagy csodálta.

Róza nem volt mindig kalóz. Valamikor a budai piac legjobb halárusaként ismerték, de a szíve valójában a víz felé húzta. Egy napon, mikor egy különös térképet talált egy régi halászhálóba gabalyodva, elhatározta: megkeresi a Duna mélyén rejtőző kincset. Így lett belőle a Sánta Róza kapitánya – a név onnan eredt, hogy egyszer a piacon egy káposztás hordóba rúgott, és attól kezdve egy kissé bicegett.

Róza nagyon szerette a gyerekeket, így nyáron, a hajóján minden gyerek kalózzá válhatott, kardot forgathatott, és együtt kutathatták az elrejtett kincseket. Róza mindig azt mondta: „A legnagyobb kincs nem az arany, hanem a bátorság, amit a szívedben hordozol.” És ha egyszer te is felszállsz a Sánta Rózára, talán még hallhatod Fekete Szakáll, a hírhedt kalóz hangját a szélben, ahogy kalandra hív...

Sánta Róza kalandjai

Egy ködös hajnalon Sánta Róza, amikor már a Duna leghíresebb kalóznője volt, különös levelet talált a hajó kormánykerekére tűzve. A levélben egy térkép lapult, rajta egy elfeledett sziget, ami csak teliholdkor válik láthatóvá. A legenda szerint ott rejtőzik – egy kincs, amely gazdaggá teszi a megtalálóját.

Róza összetrombitálta legbátrabb legénységét: Zsombit, a beszélő papagájt, Lilit, a térképolvasó zsenit, és Bendegúzt, aki mindig eltévedt, de aztán, amikor jobban odafigyelt, valahogy mégis mindig oda értek, ahova kellett. Elindultak hát a Duna titkos ágán, ahol vízi szellemek suttogtak, és a nádasban rejtőző sellők figyelték őket.

Ahogy a telihold felkúszott az égre, a sziget lassan kirajzolódott a ködből. Ekkor vették csak észre, hogy nincsenek egyedül a Dunán, mert Ravasz Ricsi kapitány is a kincsre pályázott és követte őket! Ravasz Ricsi kapitányról annyit mondanék, hogy nem véletlenül kapta a nevét, mert ravasz volt és pénzsóvár…

Ahogy elhaladt a Gézengúz nevű hajója a Sánta Róza mellett, a fedélzetén egy aranycsőrű papagáj így rikoltozott: „A kincs az enyém lesz! A kincs az enyém lesz!” – mire a Sánta Róza személyzete összenézett. Ekkor már tudták, hogy a kincskeresés nem egy egyszerű verseny lesz, hanem egy párbaj, egy taktikai cselvetés… egy olyan kaland, amit csak az éjszaka leple alatt lehet végrehajtani.

A múlt köde lassan felszállt a szigetről – vele együtt egy régi legenda is életre kelt. Sánta Róza még nem is sejtette, hogy nemsokára szembesül egy nagy titokkal, hogy valakinek a múltja kötődik a szigethez – egy régi kapitány, egy elveszett testvér? Mindjárt megtudhatjátok..

Sánta Rózáéknak egy őket követő sellő megsúgta, hogy a sziget egykor egy híres kapitány, Előd otthona volt, aki nyomtalanul eltűnt egy utolsó, végzetes csata során. A sellő azt is tudta, hogy a kapitány hátrahagyott iratai között ott lapul egy hajónapló, amely a kapitány utolsó bejegyzéseit tartalmazza. Így szólt az üzenet:

„Ha valaki olvassa ezt, tudnia kell – a kincs nem az, aminek látszik. A szigeten nem csak arany vár a megtalálóra, hanem az igazság… és az én testvérem, akit a tenger elvett tőlem.”

Sánta Róza ekkor jött rá, hogy a csendes, titokzatos társuk, Bendegúz– Előd kapitány unokája, aki eddig semmit sem árult el a rokoni szálakról. A küldetés tehát már nem csupán kincskereséssé vált, hanem egy újraírt családi történet kerekedett belőle.

Ahogy a hajnali fény áttört a ködön, és a Sánta Róza hajó a szigethez közeledett, a szigeten egy női alak állt egy mélyedés fölött– Sánta Róza édesanyja, akinek a bátorságáról legendákat meséltek a tengerészek… no meg a bosszújáról. Az ő sorsa volt megírva a kincs mellé, csak senki nem olvasta el időben az utolsó fejezetet.

Szóval Róza miután kikötött a szigeten, az édesanyja segítségével egy rejtett alagúton át eljutott a sziget közepébe, miközben Ricsiék az erdőben elakadtak a megtévesztő nyomokat követve. És a kincs, amire rátaláltak nem volt pusztán arany és drágakő – hanem Előd kapitány elveszett levelei, térképei, és egy pecsétgyűrű, amely bizonyítani tudta, hogy ki az örököse.

Tehát amikor Ricsi csapata megérkezett, Róza már várta. De nem akart harcolni vele, csak meg akarta osztani a kincs történetét, egyúttal közölni vele, hogy csak az örökös jogosult rá, aki nem más, mint Bendegúz!

A nagy szélcsend

Aznap a Duna vize simább volt, mint a kapitány bajusza, a Sánta Róza legénysége különös dolgot észlelt: a hajó megállt. Nem vihar, nem zátony, – hanem szélcsend miatt. A vitorlák lógtak, mint a nedves zoknik, és a hajó egy titokzatos sziget partjánál vesztegelt, amit semelyikük sem talált a térképen. A sziget lakói furcsák voltak: mindegyikük kalóz volt, de olyanok, akik sosem tudtak elindulni, mert mindig szélcsend volt. Így hát ott ragadtak – és unaloműzőként elkezdtek egymással versenyezni: Ki tudja a legjobb kalózviccet mondani? Ki tud a leggyorsabban a papagájt beszélni tanítani? Ki tudja a legtöbbféleképpen kimondani azt, hogy „Arrr!”?

Róza és csapata is részt vett a játékokban, de hamar rájöttek, hogy a szigetet egy varázslatos hínárkirály tartja fogva, amit csak egy igazi kalózdal oldhat fel. Így hát összeállt a Kalózzenekar: Bendegúz a hordón dobolt, Lili a kötéllel pengetett, Róza pedig énekelt, mint egy tengeri sirály. És amikor megszólalt a dal, a szél újra fújni kezdett. A hajók egyszerre emelkedtek a hullámok fölé, mintha maga a tenger is örült volna a muzsikának! A Hínárkirály, amely addig a sziget köré font varázsfonalat, táncolni kezdett, majd elengedte a földet – csillámló foszlányai a levegőben olvadtak szét, mint selyemfátyol a napfényben.

A Kalózzenekar dala nem csak a szigetet szabadította fel – hanem az ott rekedt kalandorokat is. Hirtelen mindenki újra emlékezett, miért indult útnak: nem az aranyért, hanem a történetért, amit együtt írnak. Róza hangja még visszhangzott a sziklák között, amikor a hajó kifutott a nyílt vízre – és a nevetés, a dobok ritmusa, meg a kötélpengetés messzire vitték a dallamot. Egy új fejezet kezdődött: a kalózok immár nem csak kincskeresők, hanem mesemondók is lettek. És már tudták, hogy a dalukat évszázadok múlva is énekelni fogják a matrózok a kikötőkben…de azt csak azt kevesen sejtették, hogy a dal egy tengeri sirály hangján született meg.

KALÓZDAL – A SZIGET FELSZABADÍTÁSA 

Dobban a hordó, zeng a kötél, 

Szélbe kiáltjuk, mit a szív mesél. 

Nem kérünk aranyat, nem kell a trón, 

A szabadság csillag, és mi vagyunk a vón!

Refrén: 

Hej hó, tenger szava hív, 

Róza nevet, s a sirály is vív! 

Bendegúz dobol, Lili pendít, 

A sziget táncol, míg a hajón a szél kinyit!

Volt egy kapitány, eltűnt rég, 

Kincs helyett hagyott egy régi eszmét. 

Hogy kalóz az, ki igazat szól, 

Ki dalban harcol, nem csak a kardtól.

Refrén: 

Hej-hó, tenger szava hív, 

Róza nevet, s a sirály is vív! 

Bendegúz dobol, Lili pendít, 

A sziget táncol, míg a hajón a szél kinyit!

És ha egyszer kikötő jön elénk, 

Dalunkban él majd az emlék. 

Mert ahol dal száll, ott van remény – 

A kalóz szíve a tenger legmélyén