Laila az önsétáltató kutya

Laila az önsétáltató kutya.

Sylvette egy nap, amikor a Bükkös patak partján sétált, az őszi táj illatát mélyen beszippantva, felfigyelt egy kutyára. Vastag, vörös szőrzete miatt először azt hitte, hogy egy róka pajti, de később rájött, hogy nem, mivel kék szeme volt, de ami fura volt rajta, hogy gazdit sehol sem látott a közelében. A kutyus öntörvényűen szaladgált ide-oda. És amikor a Mókus hídhoz ért hirtelen átszaladt rajta és nyoma veszett. Hiába ment utána Sylvette, úgy elillant, mint a kámfor. Ahogy tovább kutakodott, hátha valami bokor alatt bújik meg, egy mókus futott át előtte, felkapott pár makkot, megkóstolta, majd jóízűen eszegetni kezdte. 

Mit keresel? Talán azt a furi kutyát?-szólította meg Sylvettet.

Igen, honnan tudod?

Mert már én is felfigyeltem rá. Ez egy önmagát sétáltató kutya, azt hiszem Laila a neve.

Még hogy önsétáltató kutya, márpedig azok nincsenek, csak felelőtlen gazdák! Jelentem is a nagykövetnek.

Pedig ez bizony egy önsétáltató kutya.

Igen az! Ezt én is tudom bizonyítani.-károgta egy varjú a villanydróton ülve, aki úgy hintázott, miként a szél fújta. 

A Bükkös patak innenső oldalán egy zöld házban él.

Szóval a gazdi belenyugszik abba, hogy a kutyája elmegy sétálni egyedül, ezzel kitéve őt a legnagyobb veszélyeknek? Hagyja, hogy az autók között futkosson? Busz, villamos között bóklásszon, esetleg rossz szándékú ember kezei közé kerüljön? Az ilyen nemcsak lusta gazda, hanem felelőtlen is.

Na, nem kell azért a falra festeni az ördögöt!-károgta a varjú. Én egy nap követtem Lailát. Épp hogy felkelt a nap, amikor kilépett a házából, a saját pórázával a szájában. Egy ideig körbe szimatolt majd fogta magát és felment a Szamárhegyre, megugatott egy fekete kutyát, aztán leszaladt a főtérre, ott a szájába vett egy újságot a Karnevál kávézó elöl, s mivel aznap szerda volt, „reggelizni” ment a piacra, ahol már jól ismerték. Az egyik árus dobott neki egy falat sült kolbászt, a másik meg egy csontot. Mindent jóízűen megevett majd felkapta az újságot és haza spurizott vele. Szerintem a gazdája észre sem veszi ezeket a reggeli kiruccanásait.

Rendben, az igaz, hogy inkább legyen egy kutya vagány és ne a gazdik édes kicsi ölebei, akik kosztért és kvártélyért cserébe hálából mosogatás előtt lenyalogatják a tányérokat. A feleségekkel táncórákra, meg jógázni járnak.

Na, hát egy biztos, hogy Laila nem ilyen kutya. De ne ítélj korán, járj utána a történetének és írd meg!-javasolta a mókus. Aztán hátat fordított a rókának és a tölgyfa törzsén egyensúlyozva felugrott a villanydrótra, majd mint egy kötéltáncos végigrohant rajta és eltűnt a szemben lévő fa lombjai között.

Hm, megfontolom, de jó ötletnek hangzik.-mondta Sylvette a varjúnak.

De aztán, amikor aznap este elmesélte Léon nagykövetnek az esetet, kiderült, hogy ő ismeri a kutya tulajdonosát, Károly bácsit, aki egyáltalán nem volt egy felelőtlen gazda, sőt mi több ő mentette meg ennek a különleges ebnek az életét.

Hogy, hogy? Hát az úgy volt,-kezdte a nagykövet, -hogy Lailának, még mielőtt Károly bácsihoz került volna több gazdája volt. Elsőként a rendőrségen teljesített szolgálatot, majd miután kiderült, hogy az ereiben vizslavér csörgedezik, akikről köztudott, hogy a legkiválóbb vadászebek, minden zsákmányukat utolérik, egy fővadászhoz került. Ő próbaként azonnal bedobta a mélyvízbe, azaz egy különösen veszélyes, nagytestű rókára uszította. Ezt a rókát igéző, smaragdzöld szemei miatt boszorkánynak hitték az emberek és féltek tőle, a babonásabbak kezdték elkerülni az erdőt is miatta. A vadász majdnem biztos volt abban, hogy új kutyája segítségével elkapja a rókát és akkor majd mindenki hősként fogja tisztelni. De nem így történt, mert ez a róka egy ritka hatalmas példány volt. Azt terjesztették róla, hogy tán az ókori görög korból származó róka egyenes ági leszármazottja, akit az istenek küldtek le valaha a földre és azóta járja az erdőket, réteket. Mert ez a róka olyan fáradhatatlan volt, mint egy vadászeb, így nem volt olyan kutya, amely képes lett volna utolérni. Ebből kifolyólag a vadász hamarosan rájött, hogy a róka üldözése sohasem érne véget, s mivel Lailában csalódott elcsapta a házától. Laila sok viszontagság után végül a fővárosban kötött ki, melynek utcáin kóborolva folytatta pályafutását. Bandavezér lett, s mivel rendkívül intelligens volt, megtanulta a metróhálózat használatát. A rendszeresen utazó kóbor kutyákkal együtt az elhagyott külvárosokban töltötte az éjszakáit, majd minden nap metróval beutazott a belvárosba, ahol több élelmet talált, mint a kültelki elhagyatott helyeken. A kistestű kutyákat megtanította koldulni, és mint igazságos bandavezér az alamizsnát minden kutya köteles volt megosztani társaival. 

A metróban utazó kutyáknak persze hamarosan híre ment. Rajongói saját honlapot kezdtek üzemeltetni. Ott figyelt fel rájuk Károly bácsi is.

A TikTokról megtudta, hogy az útvonalukon, -amit egy lelkes önsétáltató kutyarajongó megosztott,- figyelemre méltó módon közlekednek, és mindig tudják, hogy hová mennek.

Károly bácsi utána akart járni a dolognak, ezért egy nap felült a Szél Kálmán téren a metróra azzal a céllal, hogy megfigyelje a kóbor kutyák viselkedését. Egy héten keresztül követte őket és végül megállapította, hogy körülbelül 20 kutya utazott rendszeresen Budapest város metróhálózatán. Úgy tűnt, ezek a kutyák felismerték, hogy melyik vonatra kell felszállniuk, és hol kell leszállniuk. Felismerték azokat az embereket, akik adtak nekik egy kis jutalomfalatot vagy simogatást - és elkerülték azokat, akik nem. Emellett lenyűgöző módon birkóztak meg a metrórendszer zajával és aktivitásával, amit sok házi kutya zavarónak és stresszesnek találna - sőt, gyakran pihentek meg és aludtak a zsúfolt kocsikban.

Károly bácsi hamar észrevette Lailát, aki annyival szebb és intelligensebb volt a többi kóbor kutyánál, nem véletlenül volt ő a bandavezér.

És ő által látta meg, hogy hasonlóan ahhoz a házőrző kutyához, aki többször is „megszerzi” a vacsorát a konyhapultról, a metrókutyák számára az élelem és menedék jelenti az életet. Ezeknek a kutyáknak nincs szükségük térképekre, szaglás alapján választják ki, hogy melyik állomáson szálljanak ki. A világítást, az utasok mozgását figyelik és talán még bizonyos embereket is, hogy tájékozódjanak a metróban. A hangosbemondón keresztül elsajátították az állomások név szerinti megismerését. Életüket az üzletek nyitása és zárása, a csúcsforgalom és a rendszer éjszakai leállásához igazították.

És hogy került Laila Károly bácsihoz?-kérdezte D’Artagnan a kandúr, aki elragadtatva hallgatta a metrózó kutyák történetét.

A hét utolsó napján Károly bácsi nem látta Lailát a kóbor kutyák között. Aggódni kezdett, hátha valami baj érte. Elütötték, megverték? Kérdezősködött a trafikosoknál, hogy nem látták-e, környékbeli butikosokat, akik minden nap felfigyeltek rá, telefonált menhelyekre, feltette a fényképét a facebookra, végül egy állatorvos hívta fel, kiderült, hogy nála kötött ki, miután összeveszett egy másik kutyával, aki rendszeresen lopta a kisebb kutyák eledelét, és a nagy harcban Laila nem figyelt az útra és elütötték, de szerencsére csak kisebb sérülést szenvedett. 

Nos innen már gondolom, tudod, hogy mi lett a történet vége? Károly bácsi magához vette és azóta nála lakik, de a régi szokásait megőrizte, ezért szeret minden nap egyedül kóborolni.

Akkor nem kell jelenteni a hatóságoknak!

Nem, mert az állatorvos, miután alaposan megvizsgálta, rendbe hozta, megfürdette, és az azonosító chipjét is aktiválta.

Akkor akár össze is barátkozhatunk vele!

Igen! Csak a sok negatív élmény után Lailának egy kis időre van szüksége, hogy újra tudjon bízni az emberekben és az állatokban!