Mimóza kisasszony

Mimóza kisasszony.

Ella nagyon érzékeny kislány. Kétéves lehetett, amikor az Alpokba mentünk síelni, de amint meglátta a havat nem mert kilépni a szabadba, így nem volt mit tenni az egyhetes szünidőt a faház fogságában töltöttük.

Aztán egyik napról a másikra kitört rajta a víziszony. Nem tudtunk rájönni, hogy milyen negatív élmény érhette, azt gyanítottuk, hogy a belga nagymamája, Hildegard jéghideg víz alá nyomta a fejét és úgy mosta meg a haját. Fél év nehéz munkájába telt mire újra meg tudtuk fürdetni, addig csak vizes törülközőkkel tisztogattuk le.

Ugyanígy félt a mesefilmektől, csak a Peppa malacot lehetett vele nézni, meg a Mancs őrjáratot. De a legszörnyebb az volt, amikor beteg lett. Már előre rettegtünk, amikor orvoshoz kellett vinni, mert ott aztán olyan hisztériás rohamot rendezett, hogy két asszisztensnek kellett lefognia, hogy beadhassák neki az éppen esedékes oltást. Aztán egyik napról a másikra 180 fokos fordulat következett be, pontosan akkor, amikor Ella betöltötte a hatévét és elkezdte az iskolát. Egy nap a testnevelés óra keretén belül úszni vitték és akkor érdekes módon elmúlt a félelme, sőt mi több nemsokára a Kis Pingvin csapat legjobb úszója lett, majd beválasztották a vízibalett csapatba. Ugyanez történt a hófóbiájával is, az idei évben már a feketeöves pályán úgy siklott le, mintha sítalpakkal a lábán jött volna a világra. A mesefilmek terén is némi javulás következett be, egyedül az oltás és az orvosoktól való félelmét nem sikerült még mindig legyőznie. Legutóbb is kész közelharcot kellett vele vívni, amikor a Covid19 elleni oltásra behívták az időközben már tízéves Ellát.

Amikor végre sikerült a nővérnek az injekciót beadnia fagylaltozni vittük Ellát nagyapával, azzal az elhatározással, hogy elbeszélgetünk vele a félelmeiről.

Először is megkérdeztem tőle, hogy:- Ella szivecském, most mondd meg nekem, hogy annyira szörnyű volt az oltás? Mire ő vörös loknis fejét megrázva azt mondta, hogy:

-Nem Lulli, ki lehetett bírni.

-Na látod?-

-De Lulli miért vagyok én ilyen?-kérdezett vissza és könnycseppek jelentek meg a szemében.

-Hát, mert ilyen érzékeny kislánynak születtél! Na meg az ember ugye fél az ismeretlentől, illetve azoktól a dolgoktól, amikben még nincs tapasztalata. Ekkor elmondtam neki, hogy de az ilyen érzékeny emberekből lesznek például a híres művészek. Erre megnyugodott. Aztán így folytattam:

-Ismertem egy kislányt, aki amikor egy fűszállal megvágta az ujját hányingere lett és majdnem elájult. Aztán egyszer lenyelt egy gyöngyszemet és egész nap szorongott, hogy most mi történik majd vele.

-Ez te voltál Lulli?

-Talált, süllyed!-mondtam nevetve.

-De ismered Andersen meséjét a Borsószem királykisasszonyról? Nem? Hát képzeld el, hogy ő meg rajtunk is túl tett az érzékenységében, mert annyira, de annyira finnyás volt, hogy 20 párnán keresztül is megérezte azt az egy borsószemet, amit az ágyába csempészett az öreg királynő. Este elolvassuk majd a mesét, mert átjönnek játszani Vincusék, és nem árt, ha ők is meghallgatják.

-Miért? A fiúkat nem biztos, hogy érdekelni fogja, mert ők nem ilyen félősek, mint én.-mondta Ella.

-Nem-e? Kérdeztem vissza, hát akkor most tudd meg, hogy amikor Vincus kétéves volt, félt a lepkéktől, aztán egyszer meg amikor egy gilisztát látott a kertben, szabályosan idegrohamot kapott. Rázkódott egész testében az undortól. Erre Ella felszabadultan felnevetett.

-És úgy kúráltam ki, hogy vettem neki egy foszforeszkáló, tapadós gumi gilisztát, amit a plafonra lehetett dobálni és azt a játékot nem tudta megunni, a gumi gilisztát megszerette és elnevezte giligilinek! Azóta Vincus állatorvos akar lenni. Szóval látod? Nincs olyan ember, aki ne félne eleinte valamitől. Vincus anyukája, a te nagynénéd például félt egy Szfinx nevű, halálfejes macskától.

-Elmeséled Lulli?-mondta Ella a fagyiját nagy élvezettel nyalogatva.

-Igen. Nos, a szomszédunkban lakott egy néni, akinek Stefi néni volt a neve. Nem született gyereke, talán emiatt imádta az állatokat, kutyákat, macskákat, azokra pazarolta minden szeretetét. Volt egy Till nevű dán dogja, aztán egy angol Bobby nevű kutyája, majd megvett egy kanadai, halálfejes Szfinx macskát. No attól aztán annyira félt a te nagynénéd, hogy amikor kint játszottunk a ház előtt és meglátta a macskát csapot-papot, játékot ott hagyván rohant oda hozzám. Aztán amikor felemeltem, kellő magasságból oda üvöltötte Stefi néninek, hogy: Levágom a macskád fejét és elásom!” Pedig Zílike amúgy egy nagyon szelíd kislány volt, de a félelem ekkora agressziót váltott ki belőle.

-Hm, ez nagyon jó történet volt!-mosolygott rám Ella nagy barna szemeivel.

-És igaz volt!

-És azt tudod-e, hogy a világon a legérzékenyebb növény a mimóza?-szólalt meg ekkor nagyapa.

-Miért?

-Mert amint hozzáérünk, azonnal összezárja a leveleit, amelyek így hegyes tövisekre hasonlítanak. Ezzel a látványos trükkel tartja távol a növényevő állatokat. Úgy is becézik ezt a gyönyörű növényt, hogy "szemérmes mimóza", mely Franciaországban már februárban nyitogatja bolyhos, sárga virágait, Brazília sztyeppéin meg hatalmas területeket borít be. Mert ha a mimóza nem védekezne, akkor az állatok hamar lelegelnék.

Eközben elfogyott a fagyi, ideje volt Ellát hazakísérni. Délután nagy zsivajjal megjöttek a fiúk is az iskolából. Vacsora után a gyerekek elfoglalták helyüket a nagy kanapén és megkezdődött a meseolvasás:

"Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak kopogtatott valaki a palota kapuján. Az öreg király maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön.  De szörnyen festett, mert megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban csorgott a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

– No majd elválik, hogy igazat mondott-e – gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt. Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

– Egy szemhunyást sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam! Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes. A borsószem a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki! Itt a vége fuss el véle!"-csuktam be a könyvet.

Ránéztem a gyerekekre, láttam az arcukon, hogy a történet képtelenségén gondolkoznak. Amikor megszólaltak egymás szavába vágva méltatlankodtak, hogy olyan nincs, hogy valaki egy borsószemet megérez húsz paplanon keresztül! Óh no!-hangoskodott Miló.

Erre én hozzátettem, hogy hát persze, ez tény, hogy erős túlzás, de a meseíró azért azt jól érzékelteti, hogy van, akiknek meg se kottyan valami, míg mások már egy hangos tüsszentéstől is megrémülnek.