Dorottya és a virágokból szőtt menyasszonyi koszorú

Dorottya és a virágokból szőtt menyasszonyi koszorú.

Élt Sopronban egy gazdag nemes ember, akinek volt egy Dorottya nevű, igen tehetséges és szép leánya. A leányt nem csak a szülei szerették, de a városban is rendkívül nagy népszerűségnek örvendett. Művelt volt, több idegen nyelven beszélt, külhoni tudósokkal levelezgetett, lantosokkal és művészekkel vette körül magát. De az, ami még inkább növelte tekintélyét, hogy a ruhátlan árvákat felruházta, a szolgálóit kiházasította, hűségüket jutalmazta. Orsolya amikor csak tehette legszívesebben a siklósi várukban tartózkodott, ahol különös élvezetet talált a kertjében. Csodaszép tulipánokat és óriás barackokat növesztett. Részt vett a gyümölcsök péppé főzésében, híresen ízletes meggyhabot és körtekását tudott készíteni és még aszaló gépe is volt, amivel tartósítani tudta a gyümölcseit télre.

Kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy maga köré gyűjtötte a falusi gyerekeket és tanítgatta nekik, hogy melyik növény mire jó. A gyűszűvirágot Rókakesztyűnek nevezte el, és azt mesélte róluk, hogy az öreg emberek úgy tudják, hogy a valaha itt élt tündérek kesztyűként használták a virágokat, ezért a virágokon található pöttyös foltok a tündérek érintésének nyomai. De vigyázzatok, mert ennek a virágnak van egy sötétebb oldala is – erősen mérgezőek! –tette hozzá.

Aztán a mandragóráról meg azt regélte, hogy a növényt nem szabad a földből kihúzni, mert emberi alakra emlékeztető gyökerei vannak, és ha kirángatják, sikoltozni kezd, ezért csakis kutyák bevonásával szabad kiásni azokat.

A páfrányfenyő titkát a nyári napforduló napján fedte fel a gyerekek előtt, mondván, hogy a páfrányok csak egy pillanatra virágoznak Szentivánéj előestéjén. Aki megtalálja a páfrányvirágot, annak hatalmas szerencséje lesz, és akár az állati beszéd megértésének képességét is megszerzi tőlük. A virág megtalálása azonban nem volt könnyű feladat.

Kertjének büszkesége a rózsaszín tátika volt, amit a falusi nyelv csak oroszlánszájként ismert. A gyerekek sárkányra emlékeztető alakja miatt úgy kezelték a virágokat, mintha megszelídített sárkányok lennének. Vagy a virágok oldalát összenyomták, kinyitották és becsukták, így pont úgy néztek ki, mint egy csattogó állkapocs. Dorottyának erről a virágról is volt egy története, mely szerint a közeli erdőben valaha élt egy kedves asszony, Hermia, akit egy gonosz manó elvarázsolt. Amikor az asszonyt nagy néha elengedte sétálni, a lelkére kötötte, hogy ne lépjen a mezőkön lévő tátikákra. Az asszony nem tudta ezt mire vélni, de aztán amikor az egyik kint léte alkalmával véletlenül rájuk taposott, felszabadult a varázslatos bűbáj alól, és megszökött. Szóval a tátika segít nekünk a varázslatok megtörésében!-okította Dorottya a gyerekeket.

A fogadás

Dorottya édesapja egy nap olyan pazar vacsorát adott, hogy a vendégek nem győzték eléggé dicsérni.

"Udvartartásod drága barátom, gazdagabb az osztrák császárénál is!"-mondta egy Bécsből jött vendége. De a sok dicsérő szó után egyvalaki, azt találta mondani, hogy ő ezt a vacsorát felül tudja múlni. Micsoda?-hördült fel Dorottya édesapja, és minden szem a megszólaló személyre szegeződött, aki nem volt más, mint az egyetem fiatal professzora, Dominik. Az ifjú felállt a helyéről és így szólt az úri társasághoz:

„Holnap szerény házamban vendégül szeretnék látni mindenkit, aki ma jelen van." Az egyik bárónő erre az orrát fintorgatta, egy másik a száját biggyesztette le becsmérlően, a harmadik a szemöldökét ráncolta össze, a negyedik a szomszédját kérdezte, hogy miféle ember az ilyen? A vendéglátó viszont a meghívást elfogadta, mire az egész nemesi társasága is úgy döntött, hogy ők is ott akarnak lenni.

Másnap az első dolog, amin az ebédre menő urak és hölgyek megütköztek az volt, hogy a professzori ház kéménye, -amit már messziről észre lehetett venni, -nem füstölt. Még be sem fűtöttek a konyhában? -jegyezte meg epésen egy úrhölgy a hintajából kiszállva. Amikor pedig beléptek és megpillantották a tűzhelyen fekvő hat pár cirmos macskát, lenéző mosollyal nyugtázták, hogy a szájhős hamarosan leszerepel. Hát, még amikor a szobákat mind üresen találták! Meghökkenve néztek egymásra. Egy kisméretű ajtó azonban még zárva volt előttük, onnan halk mocorgás zaja szűrődött ki. Amikor benyitottak, ott ült a fiatal tanár mélyen elmerülve egy könyvben. A vendégek láttán zavarodottan felpattant a helyéről, mint aki csak akkor eszmél rá, hogy miért is jött ez a sokaság. Engedelmet kért az úri vendégektől, halkan azt dünnyögte, hogy egy órával későbbre várta őket. De tessék csak bejönni! –tessékelte be a vendégeket a szobába. És a meghívottak nem győztek csodálkozni, mert belépve az ajtóból még kicsinek tűnő helység hatalmassá tágult. Aztán megpillantották a pompás ebédlőt, ami korábban még üres volt. Amikor körbe nézelődtek csak ámultak és bámultak, mert a terítés minden képzeletet felülmúlt, aztán az ebédnél az ételek a legválogatottabbak, a borok a legfinomabbak voltak, ráadásul minden vendég mögött egy-egy libériás inas állt, hogy az ebéd a legnagyobb parádéval, traktával folyjon, ami valóban felülmúlta Dorottya édesapjának a vacsoráját. És itt még nem volt vége, mert váratlan meglepetést tartogatott az est, az ebédlő falai hirtelen kizöldültek, kivirágoztak, és különféle gyümölcsöket termeltek. A vendégek nem hittek a szemüknek. Az egyik báró felesége megkívánt egy függő uborkát, azt egy késsel le akarta vágni…

Mindenki lelkendezett csak Dorottya nem. Az édesapja meg is kérdezte tőle, hogy talán neked még kételyeid vannak a győztessel kapcsolatban? Mire Dorottya, aki szerette a kihívásokat, felállt, megkoccintotta a poharát és szót kér. Azt javasolta, hogy ő tartana még egy vacsorát és a tisztes úri közönség csak azután döntsön a győztes személyét illetően.

"Állok elébe!"-vágta rá a fiatal professzor.

"Legyen úgy egy hónap múlva, jelölje be uram a kalendáriumába!"

"És mik a feltételek?"

"Hozni kell néhány zöldségnövényt, annak virágját és abból ki kell találni a növény nevét!" Lett nagy üdvrivalgás, ujjongás, az úri közönség szerette az ilyen izgalmakat!

A királynő csipkés főkötője

De amikor a siklósi kertjébe vitette magát Dorottya bizony törte a fejét, hogy hogyan tudná legyőzni vetélytársát. Ültetett cigány petrezselymet, sáfrányt, borsót, répát, de azokat Dominik bizonyára mind ismeri.

Ahogy a leány így gondolataiba mélyedve tűnődött, egy fecskefarkú lepke szállt a vállára, majd onnan egy virágra. Dorottya kíváncsian követni kezdte a lepkét és láss csodát az egy csodálatos virágmezőhöz vezette. A fehér virágok közepén sötétvörös virágok tarkállottak, melyek úgy néztek ki, mintegy „élő csipke”. És ekkor Dorottyának az eszébe jutott a királynő, akivel tavaly nyáron együtt hímezgetett fent a királyi udvarban. Nála látott ehhez hasonló szépséges virágokat. A királynőnek annyira megtetszettek, hogy az udvarhölgyeit felszólította, hogy készítsenek neki, olyan finom és gyönyörű csipke főkötőt, mint amilyenek ezek a virágok - de persze egyiküknek sem sikerült túlszárnyalni az igazit. 

És Dorottya, amikor egy ilyen csipkés virágot kihúzott a földből, hirtelen sárgarépa illatot érzett, nem véletlenül, mivel ez a gyönyörű virág a vadrépa volt, és nem csak a méheket meg fecskefarkú lepkéket vonzotta magához, de még a zengőlegyeket is. Megörült Dorottya, mert majdnem biztos volt benne, hogy a tudós Dominik soha sem fogja kitalálni, hogy melyik zöldség virágja ez. 

Eljött a nagy nap. Gyülekezni kezdtek a vendégek, a meghívottak mindegyike magával hozhatta kedvelt zöldségét vagy gyümölcsét. A házigazda, Dorottya édesapja néhány szóban ismertette a jövetel célját, a vendégek elfoglalták a helyüket és megkezdődött a verseny:

A szolgák fején virágkoszorú díszelgett, megszólalt a fuvola hangja, ezután Dominik elkezdte bemutatni a növényeit. Volt köztük laboda, porcsin, mályva, mustárkel zsenge levelei.  Dorottya mindent felismerte.

Ezután a leány következett, a cigány petrezselyemmel kezdte, ami nem volt más, mint a koriander.

"Ezzel ugyan nem fogsz ki rajtam!"-örvendezett Dominik, -beléndek, bolhafű, zergefű vagy cigány petrezselyem egyre megy. Így fitogtatta Dominik növénytanban való jártasságát. És ekkor Dorottya behozatott egy kosár gyönyörű vadrépa virágot. És itt sikerült megfognia Dominikot, aki összetévesztette a vadrépa virágját a Méregzsályával.

"Hát ez bizony nem az!"mondta Orsolya mosolyogva.

"Akkor tehén petrezselyem? Óriás parlagfű?"

"Egyik sem." És ekkor Dominik megérezte a kezén a répa illatát, de mire kimondta volna a növény nevét, a bíró Orsolyát kiáltotta ki győztesnek… Hát így ért véget a híres párbaj. Még sokáig beszéltek az ifjú professzor és Orsolya viadaláról. És hogy mi történt velük? Gondolom kitaláljátok! Orsolyát feleségül kérte Dominik. Orsolya kedvenc kertjéből indult a templomba, a menyasszonyi koszorújába a vadrépa gyönyörű virága volt belefonva!