Jancsi és Juliska meg a jóságos pékboszorkány igaz története


https://webshop.meskete.hu

Amikor az egyik, szép, őszi estén a Hófehérke mesét olvastam fel Ellának, még mielőtt ágyba bújt volna kiszaladt, hogy betakargassa Zsoli macskáját. Visszafelé menet csak úgy megszokásból az ajtó előtt álló tükörbe pillantott. Maga mellé húzott és rám mo...

Kép forrása: Gombos-Hegyi Réka

Amikor az egyik, szép, őszi estén a Hófehérke mesét olvastam fel Ellának, még mielőtt ágyba bújt volna kiszaladt, hogy betakargassa Zsoli macskáját. Visszafelé menet csak úgy megszokásból az ajtó előtt álló tükörbe pillantott. Maga mellé húzott és rám mosolygott, de aztán hirtelen elkomorult az arca. Akkor történhetett vele valami, mert másnap már nem akart felülni a kedvenc póni lovára, sőt mi több ki sem akart lépni a házból. Amikor este megint elővettem a Grimm meséket, Ellának már a könyv borítója láttán legörbült a szája és a takarója alá bújt félelmében!

-„Mi történhetett Ellával?“-tűnődtem lefekvéshez készülődve, miután sikerült a kislányt a Bogyó és Babócával álomba ringatni.-„Remélem nem Lilith szelleme igézte meg!“-mondtam a férjemnek.

-„Ki az? Ismerem?“-kérdezett vissza.

-„Most viccelsz, vagy tényleg nem tudod?“-válaszoltam ingerülten.-„Ő a tükörben élő gonosz asszony, aki képes a kislányok testébe beköltözni, olyanokéba, akik túl gyakran és túl sokáig nézik magukat a tükörben“.

-„Itt valami nem stimmel, mert „Ella-Bella“ ugye nem hiú kislány?“-heccelt a férjem.

-„Szerintem végül is mindegy, mert a tényen nem változtat, hogy a hétvégén el kell mennünk a Boszorkány forráshoz.“

-„Miért kell?“-visszhangozta a férjem.

-„Mert Ella fél!“

-„Majd elmúlik! Kicsi még és a kisgyerekek sok mindentől félnek!“

-„De Ella már a saját árnyékától is fél!“

-„Hm, ez már tényleg komoly dolog!“-ült fel a férjem az ágyunkban, miután végleg kiment a szeméből az álom.

-„És mióta tart ez?“

-„Kb. 1 hete, de van egy ötletem!“

-„Ettől féltem!“-mondta a férjem nevetve. -„Mondjad hát!“-

-„Nos, a hétvégén elvisszük Ellát Hessenbe, a Grimm testvérek szülővárosába. Elmegyünk vele az erdőbe, a Boszorkány forráshoz, ahol Jancsit és Juliskát magukra hagyta az édesapjuk. Röviden, detektívesdit játszunk!“

-„Nem értem, és mit akarsz ezzel kinyomozni?“-

-„Nemrég olvastam egy könyvet, amelynek az írója azt állította, hogy Jancsi és Juliska, na meg a boszorka valójában léteztek.“

-„És a Mézeskalácsház?“-de a férjem megjegyzése hallatán a szemem szikrákat szórt, (még egy párna is repült felé) ő zavartalanul így folytatta „Oké, léteztek és akkor mi van? A boszorka a két gyerek életére akart törni! Meg akarta sütni őket! Ettől aztán Ellát majd még jobban elfogja a rettegés.“

-„De ez a fabulológus“,-„milológus?“-vágott megint a szavamba a férjem.

-„Folytathatom, anélkül, hogy megint a szavamba vágnál?“–„Igen.“

-„Nos ez a mesekutató pontosan azt állítja, hogy nem létezett a boszorka! Szóval az ő könyve alapján bebizonyíthatnánk Ellának, lépésről-lépésre, hogy mi a valóság és mi a kitaláció, ettől aztán elmúlik a félelme.“

-„És hogy találjuk meg a boszorka házát, ha nem is létezett?“

-„Létezett, csak a boszorka nem boszorka volt, hanem egy jóságos, mézeskalács sütő leány." 

-„Nos így már vitathatatlan, hogy egyre érdekesebb a dolog.“-mondta a férjem,-„na meg hát a lényeg ugye az, hogy kigyógyítsuk Ellát a fóbiájából.“-

-„Pontosan erről van szó!“

-„Szóltál már a lányainknak?“-„Igen, megemlítettem nekik.“

-„És benne vannak a dologban?“-„Nagyon is!“

-„Mikor kerül sor a „bevetésre?“-„Az őszi szünetben.“

A Pékboszorkány meg a háza

Az őszi szünet első napján, amikor a tanyánk a kora reggeli harmattól olyan szép volt, mintha minden ágat porcukorral szórtak volna be, elindultunk a Hessen tartományban lévő Boszorkány forráshoz. Amikor a tájkép kezdett a Grimm mesekönyv lapjaihoz hasonlítani,-tehát tökéletes állapotban megmaradt középkori városok és lenyűgöző kastélyok között vezetett az út,- örömmel állapítottam meg, hogy már nem vagyunk messze Jancsi és Juliska erdejétől. A kocsisort a férjem vezette. Én voltam a navigátor.

-„Arra van a Boszorkány forrás!“-kiáltottam fel örömmel, amikor végre megláttam a turista jelzést.

-„Szóval itt kéne valahol leparkolni.“- A férjem hamarosan észrevett egy erdei pihenő helyet. Amikor mindenki kikászálódott az autójából, így szólt a lányaimhoz, meg a vejeinkhez, na meg Ellához:

-„Mint tudjátok azért jöttünk Hessenbe, hogy utána járjunk Jancsi és Juliska igaz történetének.“-kezdte.

-„Meg a mézeskalács házban élő boszorkának.“-tette hozzá Bianka.

Voor mij, ugye?“-mondta Ella flamandul.

-„Igen, miattad, hogy szembesülj a valósággal és legyőzd a félelmedet!“-bólintott rá Simon, Ella belga apukája.

-„Ezúttal a Grimm meséskönyv lesz a GPS-ünk. Annak alapján próbáljuk majd beazonosítani a helyszíneket.“-és ezzel mindenkinek a kezébe nyomott egy másolatot a meséből.

-„A Boszorkány forrás a Spessarti erdő keleti részén van, mégpedig itt.“-mutatta a férjem az autó motorháztetőjére kiterített térképen.-„Az első célpont a Simon kunyhó.“

A rövid, tömör útbaigazítás után mindenki felvette a turista bakkancsát, a hátára vette az elemózsiával telepakolt hátizsákját és zseblámpával, meg ásóval felszerelkezve elindult az első célpont felé. Először egy keskeny ösvényen gyalogoltunk, ahol annyira összehajoltak a fák és a bokrok, hogy még nappal is sötét volt.-„Vajon jó helyen járunk?”–kérdeztem aggodalmasan Biankától a félhomályba burkolózott hegyi úton haladva, de a térkép jelzései szerint az volt a lehető, legrövidebb út. És később ebben a növények által létrehozott természetes alagútban kellett a hegy tetejére felkapaszkodnunk! Amikor végre felértünk a csúcsra a távolban egy tavat pillantottunk meg. A térkép szerint a tó mentén a fenyőfák között vezetett az út az erdő mélyébe. Tovább folytattuk hát a gyaloglást egészen addig, míg Ella spontán meg nem szólalt, hogy:

-„Olyan szép itt minden!”-Ezzel mindenki egyetértett, és megálltunk, hogy egy kicsit kifújjuk magukat. Simon ekkor fellapozta a Grimm mesekönyv lapjait és megdöbbenve fedezte fel a hasonlóságot a kép és az eléje terülő látvány között.  

-„A favágó azt mondta a gyerekek mostohájának, hogy Jancsit és Juliskát az erdő legsűrűbb részébe viszi majd, ahol tüzet gyújt.“-olvasta hangosan Bianka.

-„Egy favágó! Tüzet akar gyújtani az erdőben?“-csóválta meg a fejét a férjem.-„Ez csak egy olyan tisztáson lehetséges, ahol nincs sok fa.“

-„Várj csak Apa!“-mondta Bianka,-„hallgasd a folytatást!“

-„Amikor a gyerekek meghallották, hogy az apjuk a Spessarti sűrű, sötét erdőben meg akar szabadulni tőlük, Jancsi kitalálta, hogy az út mentén kavicsokat fog elpotyogtatni, hogy haza találjanak. Meg is töltötte a zsebeit, és a házuktól a tisztásig mindig elejtett egyet.“-fejezte be Bianka a meserészlet felolvasását.

-„Nem is kavicsot potyogtatott, hanem kenyérmorzsát!“-javította ki Zizu.

-„Igen, de azt meg a madarak felcsipegették, nos ezért fogjuk mi Ella zsebeit kaviccsal megtölteni.“-„De miért?“-

-„Mert először is Ella kb. annyi idős most, mint Jancsi lehetett, így mire elfogynak a kavicsok a mese szerint a mézeskalácsházhoz kell érnünk! Másrészt, mert egy gyerek lépései apróbbak, mintegy felnőtté, tehát neki kell végrehajtania a feladatot.“-

Rendben, értjük, bólogattak a családtagok és így is tettek, Ella zsebét megtöltöttük kavicsokkal és mire mindet elpotyogtatta egy tisztáshoz értünk. Ott megpillantottunk egy fát, amire egy vastag kötél volt rátekerve.

-„A könyv szerint ettől a bizonyos fától számítva 13 lépésnyire kell lennie a boszorkány házának.“-mondta Zizu.

A fiúk a felfedezők izgalmával folytatták tovább útjukat. De bármerre mentek, nem találtak semmit, még egy árva kunyhót sem. A férjem azonban, aki a legtávolabb merészkedett, újabb nyomra bukkant. Tölcsért csinált a kezéből és úgy kiabálta, hogy-„Mindenki ide!“-

Amikor odaértünk hozzá, éppen egy ház romjait tanulmányozta.

-„Szerintem itt lehetett a boszorka háza!“-mondta a férjem a csalódott arcok láttán.

-„Nézzétek csak, ez olyan, mintegy kemence.“-

-„Jé, tényleg! Nini itt van egy sütőlapát!“-kiáltottam fel, és diadalmasan kiemeltem a romhalmaz alól egy kenyérsütő lapátot.

-„Nem is tudom miért képzeltük azt, hogy több, mint 200 év után ugyanúgy találunk majd mindent, mint a mesében!“-mondta Zizu tárgyilagosan.

-„Akkor osszuk fel a területet és mindenki keressen-kutasson tovább, hátha találunk még valami bizonyítékot arra, hogy kik is lehettek a ház lakói.“-

S mivel ásókkal és egyéb szerszámokkal is fel voltunk szerelkezve, mindenki kedve szerint kezdett el nyomozni. Én a kemencénél maradtam, mert azt akartam tüzetesebben átvizsgálni. Ahogy megtisztítottam a többszáz éves tárgyat a ráhullott falevelektől, és egyéb élőlényektől, egy sütőrácsot tapintottam ki. A pókok és csúszó-mászók ellen védekezve gyorsan kesztyűt húztam és felemeltem a rácsot. Legnagyobb meglepetésemre egy bőrbe kötött könyv bújt meg alatta. Óvatosan kihúztam, letisztogattam, majd kinyitottam. Az idő vasfoga kikezdte ugyan, de azért olvasható állapotban maradt. Amikor fellapoztam, az első oldalra a tulajdonos neve volt írva, mely szerint a napló egy bizonyos Schraderin Kataliné volt aki 1638. július 14-én született, a Harz-hegységhez közeleső, Wernigerode-ban.

-„Ez aztán a kincs!“-kiáltottam fel örömömben, miközben letelepedtem egy mohás kőre, és úgy folytattam tovább az olvasást.-„Lehet, hogy ez a Katalin volt a mézeskalácssütő boszorka?“. Aztán lapozgatás közben egyszer csak kiesett a könyvből egy megsárgult levél. Felvettem és óvatosan kihajtogattam. A német nyelven írt levél, melyet egy bizonyos Hans Metzler írt Katalinnak, azt tartalmazta, hogy megkéri a kezét.

-„Tehát tényleg létezett Jancsi, csak Hans Metzlernek hívták.“-raktam össze a történetet, s mivel éreztem, hogy közel állok a rejtély megoldásához az izgalomtól hevesebben kezdett dobogni a szívem.

Katalin naplójából aztán az is kiderült, hogy Hans Metzler, szintén wernigerode-i lakos volt, és mézeskalács sütő mester, de csak azért akarta feleségül venni Katalint, hogy hozzájusson általa a fiatal nő, titkos, mézes puszedli receptjéhez! Katalin viszont a napló bejegyzései szerint kikosarazta, mire Jancsi bosszúból feljelentette boszorkányság vádjával. A most már Pékboszorkány néven hírhedtté vált Katalin, azonban a kegyetlen kínzások ellenére kitartóan tagadott, így az inkvizíció végül ártatlannak nyilvánította.

Ekkor elővettem az I-phone-omat és a Google-be beírtam Katalin nevét, akiről még a következőket tudtam meg: 1670-től a Pékboszorkának, azaz Katalinnak nyoma veszett Wernigerodéból.-„Hm-a fiatal nő talán akkor vette meg ezt a házat az erdőben, ahonnan sikeres mézeskalács sütödét üzemeltetett. De pechjére páratlan süteményeinek ismét híre ment. Ez lett Katalin veszte, mert egy nap, amikor a nürnbergi vásárról hazafelé tartott, Jancsi és a húga, Gréte,-magyarul Juliska,-követték. Hazatérve aztán Katalin éppen hogy csak begyújtott a kemencébe, amikor a gonosz testvérpár, hátulról, mindkét kezét megragadta és együttes erővel a tűzbe taszajtották.“

Eddig jutottam a googlizással, amikor a többiek körém gyűltek.

-„Mi az Anya? Mit találtál?“-kérdezték tőlem kíváncsian a lányaim.

-„Egy kézzel írott naplót, meg egy receptkönyvet, egy Schraderin Katalin nevű mézeskalácssütő asszony feljegyzéseivel. Úgy durván 400 évesek lehetnek!“-lobogtattam meg a bizonyítékokat a lányaim orra előtt.

-„Akkor mi igaz Jancsi, Juliska és a boszorka meséjéből?“-kérdezte Bianka, a 400 év hallatán meg sem döbbenve.

-„Szerintem semmi! Illetve annyi, hogy a boszorka tényleg itt lakott, Katalinnak hívták és egyáltalán nem volt gonosz, hanem egy híres, mézeskalácssütő asszony volt! És Ő volt az áldozat!“

-„Tessék?“-kérdezte Bianka.

-„Majd később elmondom!“-intettem a szememmel a lányomnak, amikor Ella rémült arcára tévedt a tekintetem.

„Nem gondoljátok, hogy ideje pikmikezni?“-kacsintottam rá Ellára, mert tudtam, hogy Ella imád erdőkben, parkokban uzsonnázni.

-„De igen!“-felelte Ella ujjongva. Ezt követően hamarosan előkerültek a hátizsákokból a finomságok.

-„Most érzem csak, hogy a detektívesdi közben annyira megéheztem, hogy fel bírnék falni egy egész ökröt!“-mondta a férjem.

-„Hm, én viszont csak szalámis vagy kolbászos szendvicsekkel tudok szolgálni.“-mondta Bianka, mert ő készítette az uzsonnát.

Leterítettük a takaróinkat egy padra, letelepedtünk rá és jóízűen falatozni kezdtünk. Amikor már az almát is elrágcsáltuk, Zizu szólalt meg elsőként:

-„Szóval Ella, ugye rájöttél, hogy nincs és sohasem létezett a gonosz boszorka!“-majd Biankára kacsintott, de Ella észrevette és mivel erős „miért“ korszakát élte a következő kérdést tette fel:

-„És mi lett Jancsival meg Juliskával?“-

-„Ööö, hát hazatértek a szüleikhez és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ugye, Lulli?“-

-„Igen és itt a vége, fuss el véle.“-

-„De jó lesz otthon újra olvasni a mesét, azután, hogy megtaláltuk a kedves pékboszorkány házát, illetve a romjait, nemde? Ella, lerajzolod majd, hogy szerinted hogy nézhetett ki valójában?“-tette hozzá Bianka.

–„Vagy tudod mit? Ki is süthetjük a házikót! A falait mézeskalácsból építjük fel, a tetőt meg gumicukorból.“-

-„Meg marshmallowból, és csinálunk túró rudi kerítést is!“-fantáziált tovább Ella.

-„Haza akarok menni!“-állt fel Ella hirtelen a takaróról.

-„Akkor a küldetésnek ezzel vége?“-kérdezte a férjem, a hátizsákokat pakolva.

-„Szerintem igen, ugye Ella?“ -„Úgy látom, hogy már képzeletben a mézeskalácsházadat építed!“-tettem hozzá nevetve, mert én meg Katalin boszorka receptjeit szerettem volna minél előbb kipróbálni. „Akkor tábort bonthatunk, mert Ella már nem fél semmitől és senkitől!“

-„Csak a farkastól, meg a nagy kutyáktól…a kicsiktől nem.“

-„Akkor jó.“

Miután mindenki összeszedte a cókmókját, felkerekedtünk és visszamentünk az autóinkhoz. Azt persze a fiúk nem árulták el Ellának, hogy a háztól jobbra egy ketrecet találtak, emberi csont maradványokkal!

Sylvette, blogger, amatőr mese és fantasy író, újságíró

Irodalom és nyelvszakos gimnáziumi tanárként kezdtem a pályafutásomat, de mindössze 7 év tanítás után az életem hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Legalább tízszer költöztem, négyszer váltottam országot, kétszer kontinenst. Minden kezdet nehéz volt, de mégis jó volt valamire! Megtanultam 6 idegen nyelvet, rengeteg barátot szereztem, és tulajdonképpen minden nap tanulok valami újat, amit szeretnék másokkal is...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!