János napi vásár a Medvehagyma báróval és a sárvári lovakkal


https://webshop.meskete.hu

Csengettek. Erwin és Jozefa, a bajor szomszédaim voltak azok, és azért jöttek, hogy elhívjanak a Jánosnapi vásárra, amit az öreg Luitpold herceg rendez meg minden évben a leutstetteni kastélya melletti sörkertben. Meg kell hagyni, hogy a nyolcvanadik évüket is már j=csk'n betöltő pár pompásan nézett ki a tipikus, bajor népviseletben, amit egy magára valamit is adó bajor ember szinte minden hétvégén magára ölt. A bácsika bőrnadrágban, hozzáillő kockás inggel és vaddisznósörtés kalapban, a nénike meg dirndliben, vagyonokat érő schmuckokkal, azaz ékszerekkel ízlésesen teliaggatva, fácántollas kalapban pompázott. „Az öregúr ilyenkor az egész falut vendégül látja, egy sör meg egy óriás sósperec erejéig!“-mondta a házaspár az örömteli esemény miatt mámoros hangulatban.

Megköszöntem az izgalmasnak ígérkező programajánlatot, egyúttal eldöntöttem, hogy nekem mindenesetre ott a helyem. S miután elmeséltem a családomnak, hogy miért is kerestek a szomszédok, kijelentettem, hogy engem borzasztóan érdekel ez az egész esemény, így hát, aki bújt, aki nem én megyek….és felkeresem a grófot vagy herceget…Ludwig, alias őrült Lajos leszármazottját és punktum. Amire számítottam, az be is jött. A lányaim azonnal belelkesedtek, így fél óra múlva már biciklinkjeinkre pattanva célba vettük a Starnbergi-tóhoz közeleső falut. Az egyórás út gyönyörűen virágzó repceföldek között vezetett Leutstettenbe.

Amikor  megérkeztünk, a faluról csak annyit tudtunk, hogy népszerű kirándulóhely biciklizők és kajakozók számára, meg hogy nevezetessége a 16. század végén épült Wittelsbach család (Sissi) egyik kastélya és egy római kori település maradványai, a Villa Rustica. Az utóbbi a mocsár lecsapolásával egyidőben lett feltárva. A faluban a történelmi épületek közül csak a Szent Péter kápolna maradt meg, mert a pár száz méternyire lévő Petersbrunn szénsavat és sósavat tartalmazó forrását és a hozzátartozó épületeket már rég lebontották.

Mint mindig most is korán érkeztünk a Jánosnapi vásárra, mert a legtöbb kézműves még csak a kipakolás fázisnál tartott, így a férjem javaslatára betértünk a kastéllyal szembenlévő sörkertbe. A vendéglő kongott az ürességtől, csak egy öregúr ült egy sarokasztalnál, hatalmas szivarral a szájában. Újságolvasás közben a reggeli kávéját szűrcsölgette. De még jóformán körül se néztünk, amikor előkerült a tulaj, és hellyel kínált minket. Ki kávét, ki teát rendelt, s amíg vártuk az italokat a falra függesztett "nem semmi" képeket bámultuk (Ludwig szarvasaganccsal, tűsarkú cipőben).

-„Vajon a helyi grófé ez az épület?“–tette fel csakúgy önmagának a kérdést a férjem, mire az öregúr az újságja mögül váratlanul megszólalt magyarul:

-„A sörkert, a vendéglő, a régi lovarda, mind a Wittelsbachoké volt. A jobb oldali, zárt rész a szolgálók szállásaként funkcionált, de az itt látható festményekkel, régi fényképekkel és értékes antik tárgyakkal telezsúfolt helységből egy vendéglő lett.“

–„De ízléses.“-mondott ellent az idős úrnak kisebbik lányom Zília.

-„Hát igen, mondjuk rá!“-legyintett az öregúr. Amikor meg akartuk köszönni a felvilágosítást, az öregúr felállt és átült az asztalunkhoz, majd az italokkal érkező vendéglősnek intett, hogy hozza utána a reggelije maradványát.

-„Az 500 férőhelyes sörkert érdekessége, hogy a hagyományos téglalap alakú padokkal ellentétben, itt óriási, kerek, fából faragott asztalok vannak, melyeket néhány gigantikus méretű gesztenyefa köré erősítettek.“-folytatta erősen raccsolva és az egyik kezével kimutatott a kerti asztalokra.

-„Úgy látom, hogy a büfében házi készítésű süteményeket és ínycsiklandó, bajor ételet árulnak, burgonya salátát, fasírttal, sült oldalast, nyárson sült halat.“-olvasta Zília hangosan a menükártyát, akinek a jövőbeni tervei között szerepelt egy saját sörkert nyitása. -„Igen, ezek a specialitásaink.“-kapcsolódott be a beszélgetésbe az ekkor érkező vendéglős.

-„És nem tudom, hogy a vendéglő bejáratánál észrevették-e, hogy a sört fahordókból csapolják!“-szólt közbe megint az öregúr.

-„Igen, nagyon stílusos! Köszönjük a felvilágosítást.“-álltunk fel indulási szándékkal, de csak amikor kiléptünk, jutott eszünkbe, hogy még meg sem kérdeztük az idős ember nevét. „Biztos, valami helyi lakos. Azért tudott ennyi mindent a sörkertről.“-gondoltuk.

-„Na nézzünk valami vásárfiát!”-javasolta Bianka felvillanyozódva, amint hegynek felfelé mentünk, mert nagyon szerette a bolhapiacokat. Az utca elején a Kifl’ kávézó és virágüzlet standja állt, ahol eperbólét, rebarbara koktélt, bodzavirág és pitypang szörpöt osztogattak. A leutstetteni vásáron egyébként az volt a szokás, hogy az árusok egymást túlharsogva, rigmusokba szedve kínálták portékáikat.

-„Jancsi tésztája gőzölög.”-kiáltotta el magát egy pirospozsgás arcú „Bodza anyó“ külsejű asszony. Kiderült, hogy ribizli pitét árult, habcsókkal a tetején.

-“Tripp, trapp sajt-nap, János napja van.“-énekelték a bajor népviseletbe öltözött gyerekek kis kosárral a kezükben.

-„János napig ne felejtsd el, hogy hét hétig spárgát eszel!“-rikoltotta egy hófehér kötényes és fityulás lány. A spárgás bódéra ragasztott plakátról kiderült, hogy ő volt az azévi Spárga királynő.

A másik oldalról ekkor Ella figyelmét furulyaszó vonta el.-„Vegyenek kakukk vagy pacsirta tilinkót!“-kiabálta egy fiatal, kalapos férfi.

-„Hogy jön ez a János naphoz?“-kérdezte a férjem az árushoz lépve.

-„Úgy, hogy János nap egyben kakukk szólaltató nap. S ha a kakukk megszólal, az jó szénatermést jelent.“-magyarázta a férfi. Míg a férjem a tilinkók között válogatott, én a lányaimmal már továbbléptem a következő kézműves bódéhoz, ahol az árus meg így kiabált:

-„Medvehagymát vegyenek! Kóstolják meg kedveskéim a medvehagyma mustárt meg a medvehagymás sajtot.”-kínált minket a népviseletbe öltözött asszony.

-„Anya ez isteni!”-mondta Zília, aki elsőként megízlelte.-„Hol lehet ezt kapni?”-érdeklődött a sajtkrém után.

-„A Medvehagyma báró boltjában, mert az ő földjén terem a legfinomabb, legillatosabb medvehagyma. A sajt is azért olyan különleges, mert a gróf a teheneit is medvehagymával eteti, amitől a tejnek ilyen erős medvehagyma íze lesz. Abból készítik az üzemében a medvehagyma ízű vajat. Sós süteményekhez, salátákhoz, és főzelékekhez is kiváló. A medvehagymát besózva tartósítjuk, valamint a gyökerét és a virágját is felhasználjuk. Kérnek belőle egyet?” De még ki sem fizettem az árut, amikor egy csúf öregasszony könyökölt rá a pultra és miközben egy nagy adag sajtot tüntetett el hatalmas, odvas szájában, így szólt:-„Semmi különös ez a medvehagyma kence, olyan mintha fokhagymával lenne ízesítve. A levele meg, mint a gyöngyvirágé, vagy a kikericsé.”

-„Ejnye, ne mondjon má’ ilyet asszonyság, mert azok mérgező növények, ez meg itt mennyei eledel!”-oktatta ki a medvehagyma árus a rosszindulatú asszonyt, aki a ledorongolás után behúzott nyakkal gyorsan elódalgott. A vásárosokat magunk mögött hagyva ekkor egy óriási faépülethez értünk. „Úgy látszik ez itt egy lovarda.“-állapította meg Simon, Ella apukája. És ekkor hirtelen ismét magyar szó ütötte meg a fülünket:-„Csillag, Táltos!“–szólingatta valaki a lovakat az istállóban.

-„Tisztára Magyarországon érzem magam! Először az öreg gróf, most meg az istállómester!“-mondta lelkesen a férjem, lépteit lelassítva. S amikor Ella bekukucskált a lovarda egyik földszinti ablakán, a lovászfiú észrevette és intett neki, hogy jöjjön be, ő meg magával húzott engem. Végül betódult mindenki.

-„Nem véletlenül érzik Magyarországon magukat,-mondta üdvözlésként a fiú,-mert itt nemcsak a személyzet, de a lovak is magyarok! Mégpedig a sárvári nemes fajtából valók. Mármint a lovak.“-tette hozzá nevetve.

-„Sárvár a székelyek ősi területe. Őseik a lovaikat is magukkal hozták. Ezt a lófajtát, azóta is a lovak királyának nevezik.“-de ezt már, mint kiderült Rassó gróftól tudtuk meg, aki a reggeli lovaglásból épp akkor tért vissza.-„Üdvözlöm Önöket! Mi bajorok nagyon szeretjük a magyarokat!"-mondta, majd így folytatta:

-„Ez a ménes nem kevesebb, mint 200 éves múltra tekint vissza. Nem kis büszkeséggel mondom, hogy a Wittelsbach család érdeme, azaz a családomé, hogy a Sárváron létrejött állományt az őseim szakértő gondossággal ápolták. A nagyapámnak a mezőgazdaság modernizálása mellett ez volt a szenvedélye, és nagyon értékes lovak születtek itt. Tőle tudom, hogy amikor a II. világháború végén Németországba menekítették a ménest,–egy részüket vonaton–továbbra is magyar lovakként tartották őket számon, amelyekkel sorra nyertek nemzetközi fogathajtó versenyeket, európai hírű bajnokságokat. 1982-ben aztán az apám, Luitpold herceg elhatározta, hogy a ménest visszaajándékozza a magyar államnak, amit addig itt Leutstettenben gondoztak. Rosszul tette! Mert amikor az egyik évben Magyarországra látogattunk, megtudtuk, hogy a ménes helyét időközben felszámolták Sárváron. Már nem voltak ott istállók, a lovak Balatonfenyvesre kerültek. Szomorú, hogy később privatizálták a ménest, és az új tulajdonos nem tartotta egyben az állományt, hanem puszta pénzszerzési okokból szétszórta az egyedeket szerte a világban. Az apám meg én,-mondta Rasso herceg,-most a sárváriakkal együtt próbáljuk rendbe hozni ezt a hatalmas bakit, malőrt, mert ezt az egyedülálló génállományt jó lenne egyben tartani. Jelenleg egyesével próbáljuk felkutatni és felvásárolni a még kinyomozható, egykori, sárvári gyökerű lovakat. Na, de jöjjenek velem, mert az apám azt mondta, hogy hívjam meg önöket.” Hm, minket? Nem is ismerjük az édesapját!”-mondta a férjem. Mire Rasso gróf nevetve azt válaszolta, hogy de ő meg ismeri önöket. Így hát kíváncsian követtük.

A gróf egy sárgára festett kastély bejáratához vezetett minket. A kapunál két, hosszúszőrű, fekete kutya strázsált, így csak azzal a személlyel lehetett oda bejutni, akit az ebek jól ismertek. A gróf valamit mondott az állatoknak, mire azok abbahagyták a morgást, vicsorítást és engedelmesen visszabújtak a házukba. Ezután egy jázminlugas mellett elhaladva a hatalmas épületegyüttesből álló kastélyhoz értünk, melynek csak a középső szárnyát lakták. A többi helységből a gróf gyermekei (5 volt neki) különféle üzleteiket irányították.

A kastély fogadótermébe lépve az első személy, akit megpillantottunk, nem volt más, mint a sörkertben reggeliző öregúr. Ezúttal felesége, Ermengarde és a fia, Luitpold társaságában.

-„Apám, Lajos-Ludwig, az utolsó bajor király unokája.”-mutatta be a nagyapját Rasso gróf. Az öregúr felállt és ismét hibátlan magyarsággal üdvözölt minket.

-„Már ismerjük egymást, nemde?”-kacsintott ránk barátságosan. „Jöjjenek beljebb, ugye így mondják magyarul?”-folytatta.

- „Igen, pontosan.“

-„ Íme Önök előtt áll az utolsó bajor király, III. Lajos unokája, azaz én, aztán a fiam, Luitpold, aki a dédunokája, Rasso meg az ükunokája.“-tette hozzá büszkén az öregúr. 

-„Önök hova valósiak?“

-„Én Budára.“-mondtam,-a férjem meg Kovásznára.“

-„Szeretem Magyarországot, kisgyermek koromban erősen kötődtem Sárvárhoz, meg a magyarokhoz.“

-„Ezért beszél ilyen jól magyarul!“-dicsértem meg őszintén az öregurat.

-„Igen, mert Sopronban végeztem az erdőmérnöki tanulmányaimat. A lovakat is ott szerettem meg. Aztán a II. világháború végén választanom kellett: ha Sárváron maradok, az orosz csapatok Szibériába visznek, vagy visszatérek abba a Németországba, ahonnan Hitler elől menekültem el, és a Gestapo tartóztat le. Ekkorra már 12 családtagunk került különböző koncentrációs táborokba.“

-„Szörnyű lehetett!“

-„Nem szörnyű, hanem rettenetes volt.“-bólintott rá Ermengarde, németül. Minket meg totál lenyűgöztek a hallottak, ezért kiváncsian vártuk a folytatást.

-„És végül mi történt?“-

-„Meséld csak el nagyapa!“–nézett rá Rasso gróf.

Az öregurat nem kellett biztatni:

-„Nos, végül a hazatérés mellett döntöttem. A háború utolsó évében három hétig menekültünk, 18 lovaskocsival és a magyar lovászokkal az osztrák hegyeken át. A nappalokat erdőkben elrejtőzve töltöttük, éjszakánként haladtunk előre. Szerencsére gyakorlott síelő voltam, az Alpok hegyoldalain edződtem meg, így ismertem a rejtett ösvényeket is. Számtalan váratlan megpróbáltatás után–az utazás közben született meg egy gyermek, szívinfarktus érte az egyik menekülő társunkat,-de megérkeztünk ide Leutstettenbe.“

„Az Önök hőstörténetét érdemes lenne megfilmesíteni!“-kiáltott fel Bianka.

-„Ez nem csak Önnek jutott eszébe, fiatal hölgy, hanem egy magyar filmescsoportnak is, akik nemrég megkerestek ez ügyben.“-mondta az öreg gróf.

-„De a filmben majd azt is el akarom mondani, hogy az eredetileg Sárváron tenyésztett, és a II. világháború végén az oroszok elől Bajorországba menekített magyar fajtájú ménest Bajorországba való visszaköltözésem után is figyelemmel kísértem. 1955-ben a magyarok számára segélyszervezetet alapítottam Magyarországon, Erdélyben, és az ukrán területeken maradt családtagoknak is, amit folytattam az 56-os forradalom idején és utána is, mindig a rászorultakat támogattam. Amikor a Leutstetten kastély végre visszakerült a Wittelsbach családunk tulajdonába, a tenyészállományt a Nádasdy-vár után Leutstettenbe és Isarlandba szállíttattam.“

Ludwig unokája elgondolkozva a ménes sorsának alakulásán, így szólt:

-„S azóta a Leutstettenbe áttelepített ménesben a már itt született lovakat is magyar nevekre kereszteljük, pl. Csillag, Táltos, Kincsem. A sárvári génállományt a fiam jelenleg egyesével próbálja visszavásárolni.“

-„Igen ezt már én is elmeséltem a lovardában, nagypapa.“-szakította félbe Rasso gróf most a nagyapját, majd Luitpold herceg a kaltenbergi középkori lovasjátékokról mesélt, amit már évek óta nagy siker övezi, meg a karácsonyi vásárról, amikor Kaltenberget birtokba veszik a Grimm mese hősei. Ezt követte egy fejedelmi, bajor ebéd, (malacpecsenye zsemlegombóccal és párolt káposztával és egy isteni apple strudellel, almás rétessel, forró vanília sodóval és bitte mit Sahne azaz tejszínhabbal) ami után a Wittelsbach családdal együtt távoztunk a kastélyból. A faluban már javában folyt a mulatság, éppen a helyi rézfúvószenekar húzta a talpalávalót. Amikor besötétedett, a falu apraja-nagyja a sörkertbe vonult, ahol a sokéves hagyomány szerint a gróf megvendégelte a résztvevőket egy-egy krigli sörrel, meg pereccel. Mi a sör mellett nagyon élveztük a tűz fölött való átugrálást. Ellának az tetszett legjobban, amikor a lányok gyertyákat illesztettek a virágkoszorújaikba és úgy táncoltak. A leghosszabb nap, legrövidebb éjszaka a Szent János tűz meggyújtásával zárult.

 

Sylvette, blogger, amatőr mese és fantasy író

Irodalom és nyelvszakos gimnáziumi tanárként kezdtem a pályafutásomat, de mindössze 7 év tanítás után az életem hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Legalább tízszer költöztem, négyszer váltottam országot, kétszer kontinenst. Minden kezdet nehéz volt, de mégis jó volt valamire! Megtanultam 6 idegen nyelvet, rengeteg barátot szereztem, és tulajdonképpen minden nap tanulok valami újat, amit szeretnék másokkal is...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!