Sylvette harmadik küldetése: A pulyka meséje

Sylvette harmadik küldetése: A pulyka meséje.

A következő mesemondó telefonon hívta fel a nagykövetet. 

Gyerge Dergecergenberge Rúgut, rúgut, rúgut!

Mi volt ez? –tanakodott a nagykövet, és Sylvette, a róka. Ekkor a nagykövet kertjének egyik fáján megszólalt egy szarka, aki a következőket mondta:- Engedelmével Nagykövet úr, hagy segítsek! Ez a mondat nemzetközi madárnyelven azt jelenti, hogy a pulyka hívja önt, hogy,- most szó szerint lefordítom: „Debrecinbe kíne menni, rút, rút, rút!” 

Jó ízes tájszólással beszél!-állapította meg a mesenagykövet. Nos, ezúttal kutya nehéz dolgod lesz róka koma. Mindenesetre vidd magaddal a madárnyelv szótáramat!

És másnap a madárnyelv könyvvel és fütty kottával felfegyverkezve indult a róka Debrecenbe, de nem egyedül, mert ezúttal vele tartott D’Artagnan, a kandúr, arra az esetre, ha a róka kísértést érezne, hogy megkóstolja a pulykahúst.

Már közel voltak Debrecenhez, amikor D’Artagnan bekapcsolta a rádiót, mire megszólalt a „Debrecenbe kíne menni, pulykakakast kíne venni” népdal rockos változata…

Te úgy látszik, hogy Debrecen vonzáskörzetében már csak debreceni témájú nótákat adnak le! És a kaland további része is olyan izgalmasra sikerült, hogy a róka meg a macska úgy érezték, mintha egy más országba csöppentek volna.
A pulyka asszonyságot Meleágris Rútinak hívták, és Debrecen Sesta-kert nevű városrészében lakott a gyermekeivel.

Amikor a küldöttek megérkeztek, Sylvette leállította az autó motorját és becsengetett. A pulyka asszonyság, Rúti nyitott ajtót. Sylvette először hátra hőkölt, mert Rúti, valószínűleg a nyaka körüli bőr vörös színe miatt úgy nézett ki, mintha a haragtól felfújta volna magát. Az arc kellemét és szépségét mennyire tönkreteszi a harag és az ingerültség által előidézett torzulás!-állapította meg első látásra a róka.

De amikor Rúti megszólalt, kiderült, hogy nagyon is kedves teremtés, mert így üdvözölte a két riportert: „Milyen szíp kík ótóval jöttetek! 

Gyertek bejjebb, a gyerekek ípp “kakót” isznak.-tette hozzá. És mintha bizonyítani akarta volna, a legkisebb csibe megszólalt, hogy: -Anya kírek míg a kakóba cúkrot!

Én meg kírek míg kenyeret!-nyafogta a legkisebb. És Anya vágd le a kírgit!

Na elíg már a kárálásból, és ne egyetek olyan sokat, mert szíles lesz a fejetek!-korholta őket Rúti mama. 

Sylvette és D’Artagnan ezt a párbeszédet hallván csak néztek egymásra, hogy így is lehet beszílni? És ők döbbentek meg a legjobban, amikor rájöttek, hogy csak úgy ragad rájuk az ízes beszéd!

Hetfűre vártam önöket! De míg jobb, hogy ma jöttek, mert akkor velem tarthatnak a Nagyerdei színjátík főpróbájára…

De asszonyság, mi igazából a mesére vagyunk kíváncsiak, amit a telefonban említett.-figyelmeztették a hírnökök.

Meg lesz az is, majd meglátják!-nyugtatta meg őket a pulyka. S miután „csatasorba” állította a csibéket, megkérte Sylvette-t és D’Artagnant, hogy tartsanak velük egy interaktív mesekörútra. Rúti bezárta takaros kis házának ajtaját és elindultak.

A Nagyerdő nem esett messze Pulyka asszonyság házától. Először a híres debreceni egyetem mellett haladtak el, majd a villamos síneken áttotyogva meg is érkeztek a Nagyerdő parkjába.

Ara barra menjünk!-jelzett Pulyka mama. Ott a Sziget-Kík parkban kezdődik az előadás! Ez egyben az ín mesém, mert szerínysígem a szerzője!

Ez nagyszerű! –mondta Sylvette és D’Artagnan szinte egyszerre.

És a nagyerdei Ködszínházban megkezdődött az előadás! Sylvette és D’Artagnan az első sorban kaptak helyet.

„Egyszer régen, sok-sok pulykaévvel ezelőtt élt a Nagyerdőben egy garabonciás diák, a Fecsegő, mert így hívták a Nagyerdő első mesemondóját. Generációkkal osztotta meg történetét, arra ösztönözve minket szárnyasokat, hogy nézzünk a tollunk mögé, és álmodjunk nagyokat.

Tudjátok-e gyerekek, hogy régen főként hollók éltek itt a Nagyerdőben, nem úgy, mint most, mert például szerintem az egyik fa odvában ott hallgatózik a nyaktekercs, akit, ha megzavarnak, nyaktekerő mutatvánnyal kígyónak teteti magát, fölötte meg ott lapul a fekete harkály. 

És még nem említettem meg a szomszédságból kíváncsiskodó, piroslábú, fenséges gólyákat, melyek szinte túlviláginak tűnő elegáns tollazatukkal, nyereg alakú csőrükkel könnyen ihletet adnak varázslatos lényekről szóló mesékhez. Na ilyen mese lesz ez is!

Szóval az egyik réges régi nyáron, amikor már hetek óta rekkenő hőség pusztított, a nagy forróság miatt a városban kigyulladt a szeszfőző háza, és az erős szélben villámgyorsan terjedni kezdett a tűz, így körülbelül 5 óra alatt 1500 épület hamvadt el. És sajnos az itteni erdő fái is részben áldozatul estek. A katasztrófa után elcsendesült minden. A hollók azonban hamarosan visszatértek, és keserves károgással siratták fészkeiket. A környék garabonciás diákja, Fecsegő, aki hűséges állataival – foltos kutyájával, fekete kosával és a bütykös botjára rátekeredett kígyójával járta a vidéket, hogy segítsen a rászorulóknak, meghallgatta a hollók panaszát, majd azt tanácsolta nekik, hogy a csőrükben hozzanak magokat a hársfáról, és a kipusztult részekre telepítsenek erdőt. Jól látta ugyanis, hogy a Békás-tó szélén álló kis hársfa túlélte a tűzvészt, hiszen saját testével védte meg a parkot a pusztító lángoktól. És a hollók teljesítették a parancsot, lecsipdesték a fa kis terméseit, és csőrükkel lyukakat ásva a domboldal barna földjébe beültették mindegyiküket. Így történhetett, hogy a kis hársfa terméseiből újjászületett az erdő.

És ez a garabonciás diák, a Fecsegő továbbra is vigyázott a hársra és a többi fára, ahogyan a méhek és a hollók is, hiszen mindannyiuknak nagy szüksége volt rá. Óriás koronáját megtépázta ugyan az idő – belsejében viszont odú növekedett, hogy otthont adjon az állatoknak és az embereknek–, de a szeretetteljes gondoskodásnak köszönhetően minden tavasszal kizöldellt.

De amikor egyetemeket építettek ide, meg lakóházakat, híre ment, hogy a garabonciások ideje lejárt. A környék garabonciása is visszavonult, és láss csodát a hársfa befogadta őt odujába. Így történt hát, hogy az öreg törzs maga is garabonciássá változott. Göcsörtös kérgének emberarca lett, kérge alól kidugta fejét a három jó barát: a foltos kutya, a fekete kos és a kígyó. Azóta ők segítik a város lakóit, és az erre kirándulókat!"

A mese annyira tetszett mindenkinek, hogy vastapssal jutalmazták, és ekkor következett a ráadás, két kis versike, melyeket Rúti mama csibéi adtak elő, Sylvette és D’Artagnan nem győztek jegyzetelni. Az első tréfás volt:

Pulyka mondja: rút, rút, rút.
Rút, rút, rút, rút mind a lúd!

Nyomban visszavág a lúd:
Te vagy a rút, rút, rút, rút!

Egész nap így veszekednek,
Közbe-közbe verekednek,
Egymást tépi pulyka, lúd:
Mind a kettő, jaj de ....szép!

A másik filozófikusabb vers volt:

Mit tudom én, hogy élek-e,
van-e létemnek üteme,
madár vagyok vagy bokor,
játékos, bölcs vagy botor.

Mit tudom én, hogy te ki vagy,
szirt-e vagy nádszál, ingatag,
s kinek sose volt senkije,
leszel-e hát valakije?

Szíp vót!!! Értékelte Sylvette és D’Artagnan a műsort, és hangosan vihogtak az ízes kiejtésükön...Persze rögzítették a mobil telefonjukra a versikéket, s a hazafelé úton végig azt hallgatták, hogy mire hazaértek már kívülről fújták!