A gonosz varázsgömb és a gyerekek

A gonosz varázsgömb és a gyerekek.

Sok évvel ezelőtt a Börzsöny érintetlen, sűrű erdői, vadregényes csúcsai, és elhagyatott várai között nem csak a hiúzok vertek tanyát, de egy hidegszemű, gonosz boszorkány is, aki a Remete barlangban lakott. Létezéséről kevesen tudtak, mert egész nyáron aludt, viszont az első hóesésre felébredt, nagy örömmel dörzsölte ki szeméből az álmot, mert a tél volt a kedvenc évszaka, a vadászat és a zsákmányszerzés ideje.

A boszorkány különösen kedvelte a gyerekeket, akiket varázslattal egytől egyig magához tudott csábítani, és aztán a maga képére formálva szolgáivá tette őket. Senki sem tudta, hogy csinálta ezt. De az igazság az, hogy volt egy varázsgömbje, egy fényes, csillogó és sokszínű. Ezzel csalta el a gyerekeket, úgy, hogy oda dobta, ahol a gyerekek játszottak, de soha nem oda, ahol felnőtt volt a láthatáron. Egy nap az Ipoly folyó mellett egy testvérpár bukkant fel. Errefelé kirándultak a szüleikkel, ők előre szaladtak, így a szüleik lemaradtak. Szerencsétlenségükre, mert egy kis domb lábánál megpillantották a varázsgömböt. A kislány, Natália elragadtatva a fényesen csillogó labdától, odaszaladt, hogy felvegye. De legnagyobb meglepetésére, ahogy közeledett hozzá, a varázsgömb tovább gurult. Aztán egy kicsit távolabb ismét megállt. A kislány odaszaladt hozzá, és már majdnem rátette a kezét, amikor a gömb megint elgurult.

Így követte Natália a labdát, aki egyre izgatottabb lett, mert mindig úgy tűnt, hogy mindjárt elkapja a labdát, de végül soha sem sikerült neki. Ahogy futott, a bátyja, Lali követte őt. A különös az volt, hogy valahányszor a varázsgömb megállt, mindig megpihent valamelyik bogyós bokor közelében vagy egy kristálytiszta forrás pereménél, így Natália, akárcsak a boszorkány korábbi áldozatai, a pihenés pillanatában talált valami ennivalót vagy innivalót, hogy felfrissüljön.

Végül Natália, Lalival a nyomában, egy olyan helyre ért a völgyben, ahol egy széles folyó folyt két nagy hegy között. A földet hatalmas sziklák borították, és itt-ott hófoltok tarkították. Hamarosan el is kezdett esni a hó, az ég sötét és komor lett.

Ekkor a testvérpár megrémült, mert tudták, hogy a sok bolyongás közben eltévedtek. De a varázsgömb még mindig gurult tovább, bár most már lassabban, és a gyerekek követték. A levegő egyre hidegebb lett, a nap pedig már alig sütött, ezért nagyon örültek, amikor egy fekete sziklához értek, ahol a varázsgömb végre megállt. Natáliának sikerült elkapnia. Egy pillanatig gyönyörködött a gömb szépségében, de csak egy pillanatig. A gömbben varázslatos kis világokat látott, amelyek a csoda érzését keltették, majd a kép eltűnt, mint a szappanbuborék, ekkor Natália felkiáltott csalódottságában. Lali megfogta a kezét, s mivel jéghidegnek találta, a szikla északi oldalára vezette, ahol a szikla védve volt a széltől. Ott Natália összegömbölyödött, és egy pillanat alatt elaludt.

Lali leült a szikla elé őrködni, és arra gondolt, hogy amint a húga kipihente magát, haza indulnak. Megpróbált ébren maradni, még a szemhéját is nyitva tartotta az ujjaival, de úgy tűnt, ettől csak még álmosabb lett. Aztán, miközben a fenyők bólogattak körülötte, ahogy a szél fújt, és a levelek halkan susogtak, hamarosan Lali is álomba szenderült. Natália, a viharos széltől védve, nagyon jól érezte magát a nagy kövek közé vájt fülkében, és azt álmodta, hogy otthon van. Az édesanyja fésüli a haját és közben énekel. De az anyja, az álmában, hirtelen durva és gonosz lett, és meghúzta a haját. Natália felsírt a fájdalomtól, és felébredt. Megpróbált felkelni, de nem tudott. Amíg ugyanis aludt, a hegy öreg boszorkánya simogatta és fésülgette a haját, és közben varázsolt, úgyhogy a lány haja olyan szorosan belenőtt a sziklába, hogy még a fejét sem tudta elfordítani.

A lányka csak annyit tehetett, hogy kinyújtotta a karját, és amikor meglátta Lalit egy kicsit távolabb, vékony, elhaló hangon oda kiáltott neki. De a bátyja nem érhette el, mert az öreg boszorkány varázsigével egy láthatatlan fallal vette körül a sziklát, amelyen a bátyja nem tudott áthatolni, bárhogy is próbálkozott. Drága bátyám, gyere ide hozzám!- kiáltotta Natália a láthatatlan falon keresztül.- Húgocskám- mondta Lali -, próbálkozom, de nem megy. Van valami, amin nem tudok átjutni. Látlak téged, de nem tudok átmenni rajta.”

„Nem tudsz átmászni, Lalikám?” - kérdezte Natália.

Nem, Natália. Olyan magasra ugrottam, amilyen magasra csak tudtam, de a fal, amit nem látok, egyre magasabbra és magasabbra nyúlik. De én itt maradok veled, úgyhogy ne félj.”

A közelben ekkor egy nagy fehér bagoly huhogása hallatszott, aki így énekelt:

Sötét dolgok és gonosz lények,

Kerüld a fáklya vörös lángját.

„Lali- mondta Natália. „Hallottad, mit mondott a bagoly?” - kérdezte.

„Nem igazán”- válaszolta a báty.

„Figyelj- mondta Natalia- „úgy értettem, hogy azt huhogta, hogy: „A sötét dolgok és a gonosz lények, kerüljétek a fáklya vörös lángját.”

„Hallottam, húgom.”- mondta a fiú. „De mit jelent?”

„Biztosan azt jelenti, hogy ebben a szörnyű völgyben a gonosz lelkek félnek a tűztől. Tehát ezt kell neked ide hoznod, hogy megolvaszd a sziklát és végre a hajamat el tudjad választani a sziklától. Hagyj itt engem, és keress tüzet! És kérlek, siess vissza, amilyen gyorsan csak tudsz, mert nagyon fázom, didergek!”

Lali nem akarta egyedül hagyni a húgát, akit a szikla tartott fogva, de nem volt más választása, ráadásul a húga még sürgette is őt, azt mondván: „Semmi baj, Lali. Kérlek, menj el, és hozz valahonnan tüzet!”

Lali mégse akarta a húgát egyedül hagyni, a leheletével próbálta a haját a sziklától elválasztani, de éppen ekkor egy kondor, egy mélyrepüléssel átcsapott a szikla fölött, s miközben alacsonyan keringett a következőket mondta: „A tűz legyőzi a fagyos halált”.

„Hallottad ezt, testvér?” -kérdezte Natália. „A kondor ugyanazt mondja, mint a bagoly. Gyorsan menned kell, hogy visszatérhess, mielőtt túl sötét lesz ahhoz, hogy újra megtalálj.”

Lali tehát búcsút intett a húgának, és elindult lefelé a völgyben, követve a kondort, amely, hol elrepült messze, hol visszatért, miközben a fiú próbálta megjegyezni az utat, hogy merre tart. Lali tudta, hogy a madár valahová vezeti őt, ezért követte. Hamarosan egy folyóhoz vezette, és addig repült, amíg el nem érte azt a helyet, ahol két folyó találkozik egy mocsaras tónál.

Ott a fiú megpillantott egy kunyhót. Egy hegyi remete lakott benne, de éppen nem volt otthon, mert tüzelőért ment az erdőbe. Lali bement a házba, ahol égett a tűz a kemencében. Egy ágat keresett, hogy meggyújtsa, amikor megfordult, a remete már ott ült egy zsámolyon. Nem kellett neki semmit se mondania, mert tudta, hogy Lali mi járatban van errefelé. Kenyérrel és meleg itókával kínálta. Miközben ettek és ittak, Lali elmesélte a remetének, hogy mi történt a húgával. A remete azt mondta: „A hegység gonosz boszorkánya tette ezt vele. Csak egy módon lehet legyőzni őt. Mondd csak, fiam, tudod, mi az?”

„A tűz az, ami legyőzi a fagyos halált."- mondta Lali, emlékezve arra, amit a kondor mondott.

„Igen, pontosan.” -bólintott a remete. „És hidd el, nincs vesztegetni való időd. Nézd, itt jön a barátod, a kondor.” Ahogy a kondor az ajtó mellett lecsapott, azt mondta:

A húgodnak a hidegtől gyengül a lélegzete, csak a tűz tudja legyőzni a fagyos halált. A remete lehajolt, megfogta a tűz által meggyújtott ág másik végét, és odaadta Lalinak.

Szaladt a testvér a lángoló bottal, egyenesen átgázolva a mocsaras tavon keresztül. De ahogy szaladt a vízben, a víz felcsapott mindkét oldalra. Hiába tartotta magasra a botot, de még sem elég magasra, mert a víz eloltotta a tüzet. Szomorúan tért vissza Lali a remetéhez, és a lábai elé ejtette a vizes botot.

„Kérlek, adj egy másik botot!- mondta kétségbeesetten a fiú. „A húgom már biztosan megfagyott. És ki tudja, nem jött-e már érte az a gonosz boszorkány! Megígérem, ezúttal óvatosabb leszek. Körbe kerülöm a tavat, még ha kicsit tovább is tart az út.” A remete ekkor adott egy másik lángoló botot Lalinak.

Aztán a kondor felrepült a Boszorkányhegy felé. A bátor legény azonnal utána indult. Ezúttal a tó körül ment, a folyó partján, hófödte dombokon át és futott Lali, csak azért tartott szünetet, hogy levegőt vegyen. De - sajnos, amikor megpróbálta a másik kezébe tenni a meggyújtott ágat, az beleesett a hóba. Amikor újra felvette, már csak egy elszenesedett, fekete valami volt. Lalinak elszorult a szíve, és nem tehetett mást, mint hogy a megfeketedett botot felkapva visszatért a házhoz, és könyörgött a remetének, hogy adjon neki egy harmadik esélyt.

„Ah!- mondta a remete- Itt jön a kondor. Meg kell hallgatnunk az üzenetét.” A kondorkeselyű ismét alacsonyan keringett, és a következőket vijjogta:

Most már egyre halkabb a leány lélegzete, Az éj fagyos halált hoz neki.

Miután ezt kimondta, mint egy nyílvessző, újra az égbe lőtt ki szárnyaival.

Harmadszor Lali egy égő bot végét fogta meg. Megkerülte a tavat, és egyenesen a hegy felé futott. Olyan erősen markolta a botot, hogy már fájtak az ujjai, mégsem engedte el, még egy másodpercre sem, és tovább száguldott, mint egy szarvas. És ekkor egy kánya, amikor meglátta Lalit az égő bottal, kitárta szárnyait, mint a vitorlákat, és elsuhant mellette. Lali a hátára tette a szabad kezét, és a madár segítségével olyan gyorsan szaladt, hogy a lábai szinte nem érték a földet. És a madár a szárnyaival védte a botot, hogy ne aludjon ki a láng. Lali erősen kapaszkodott a kányába, és az úgy száguldott a levegőben, mint egy nyílvessző. A lángoló tűz eközben addig égette a madár nyakát és a mellét, amíg vörös nem lett, de a kánya nem törődött ezzel, csak továbbrepült. A kánya és Lali egyenesen a sziklához siettek, ahol Natália a kőhöz láncolva már egyfolytában remegett a hidegtől. Lali a lángoló botot azonnal a húga melletti kiszáradt mohakupacba nyomta. A lángok táncolva felcsaptak az égig. És a szikla, amely a hajánál fogva tartotta fogságban a húgát, ezer darabra hullott, és a bűbáj, amely odaszegezte a sziklához a lányt, megtört. A Remete hegy öreg boszorkányának hatalma ezzel örökre megszűnt. Natália kiszabadult! 

A lány ekkor gyengéd, hűvös kezével megsimogatta a kánya begyét, hogy a madár égési sérülései begyógyuljanak. És bátorsága jeléül a madárnak attól a naptól kezdve bíborvörös lett a begye. Ami Natáliát és Lalit illeti, végül haza találtak és még sok-sok évig éltek szeretteik körében, sw minden évben ellátogattak a sziklához, hogy megköszönjék a kányának, amely segített nekik megtörni a varázslatot. És a Börzsönyben a kányák mellett sokféle madár élt és nevelte a kicsinyeit, és a boszorkány varázsgömbje már csak az emlékekben élt, amelyek évről évre egyre inkább elhalványultak. Csak Natália és Lali nem felejtette el soha!