Az elveszett ezüst szandál titka és Sissi

Az elveszett ezüst szandál titka és Sissi.

Aznap este dédi egy különös emléket idézett fel Lunának, az ezüst szandáljáról mesélt, amit több bálon is viselt. Egyik évben aztán a szandál eltűnt. Valaki ellopta! A dédi attól kezdve álruhát öltve ment bálba. Hol cipészinasnak öltözött, hol kéményseprőnek, de soha többet nem vett fel báli ruhát. Lunát felcsigázta az izgalmas történet, olyannyira, hogy egész éjjel azon törte a fejét vajon hova tűnhetett dédi ezüst szandálja. Egy darabig nyugtalanul hánykolódott az ágyában, majd mivel úgysem tudott elaludni, felkelt és kiosont a kertbe. Amint a házuk előtti parkban elhaladt egy bagoly keservesen huhogni kezdett, árnyak repültek a feje felett, majd egyszer csak hangot hallott, ami azt suttogta neki, hogy „Az ükanyád egy öreg tölgyfa odvában rejtette el a dédid báli cipőjét, ezért nem találták meg soha.”

És Luna pontosan emlékezett arra a fára. Egy ódon kastély kertjének a sarkában állt, öreg, csavarodott ágakkal, a kérge olyan volt, mint egy régi térkép. Kisgyerekként sokszor bújt mögé bújócskázni, de– fogalma sem volt arról, hogy az az odú nem csak mókusok rejtekhelye, hanem lopott tárgyaké.

És igen a hangnak igaza volt, mert az odúban ott csillogott-villogott az ezüst szandál. Amint Luna áhitatosan a kezébe vette, mindjárt látta, hogy nem hétköznapi darab. Az ezüstszálak még csak diszkréten foszforeszkáltak az éjszakai a fényben, de ahogy nézegette, forgatta kiderült, hogy a cipők talpába valami bele van vésve: egy dátum: 1872… egy hely: Bécs… és egy különös mondat: „Aki felveszi, táncolni kezd – de nem saját akaratából.” Luna gondolt egyet és felpróbálta a topánkát. Hát úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna. Ahogy az odúban jobban körülnézett talált még egy pompás halványkék selyemruhát is. És ami csodával határos volt, hogy a ruha pontosan olyan volt, mintha éppen most készítették volna ki valakinek, hogy magára öltse. És Luna így is tett.

Már csak egy tükör kellene, hogy megnézhessem magam.-gondolta, mire megcsikordult egy zár, amit csak ekkor vett észre. Egy mosolygós arcú férfi nyitotta ki, aki az öltözéke alapján valami kastély szolga, vagy komornyik lehetett és mintha csak Lunára várt volna. Kiderült, hogy a fa belsejében egy titkos járat volt, amely a kastélyhoz vezetett. És az ezüst szandál, ha akarta Luna, ha nem, elindult vele. Egy bálteremig meg sem állt. Ahogy Luna belépett izgatott, krinolinba öltözött hölgyekkel, frakkos urakkal találta szembe magát, a levegőben parfüm és gyertyafüst keveréke gomolygott, meg méhviasz, levendula, és valami ismeretlen, édeskés fűszer illata, mintha régi templomok és titkos könyvtárak emléke szállt volna fel belőle. A zenét egy élő kamarazenekar szolgáltatta.

Luna ekkor meglátta magát egy nagy, velencei tükörben. Miközben megállapította, hogy bár külsőleg alkalmazkodni próbált a korszakhoz, a ruhája mégis idegenül hat. Egy halványkék selyemruha, ezüst hímzéssel és apró gyöngygallérral,— ami finoman megcsillant rajta, mintha a holdfényből szőtték volna. És a fa odvában talált még egy kék-ezüst maszkot is, azt az arca elé tartotta. Ahogy óvatosan lépkedett, észrevette, hogy a bálteremben minden szem az ezüst szandáljára szegeződött, ami persze gyönyörűen illett a ruhájához. Minden lépésnél finoman megcsillant a parkett fényében, mintha egy másik világból hozott üzenetet hordozott volna. Luna később rájött, hogy a szandálja azért keltett akkora feltűnést, mert a bálozó nők mind zártabb lábbeliket viseltek. Az udvarhölgyek össze is súgtak a háta mögött: "Ki ez az ifjú hölgy?"

Az óriási tükörterem ajtaja ekkor hirtelen kitárult. A bejáratnál egy Lufiember állt: egy bohém figura, aki különféle formájú léggömböket osztogatott, minden vendég kapott tőle egyet.

Az elegáns bálterem parkettjén aztán a zene ütemére hamarosan pörögni-forogni kezdtek a vendégek. Luna a táncosok ruháit csodálta. Megjelent egy mosolygós pincér – aki láthatatlanul suhant az emberek között, borral és ételekkel kínálva azokat, de Luna észrevett rajta valamit. Egy apró medalion lógott a nyakában, amely pontosan ugyanolyan volt, mint Dédi egyik régi ékszere… Vajon hogyan kerülhetett hozzá?

Egy másik teremben a táncmester, aki Sebastian Verdeként mutatkozott be, az első bálozókkal próbált: cilindert és steam-punk szemüveget viselt, mint Némó kapitány korában, és olyan táncokat tanított, amik egyszerre idéztek meg régi korokat és a jövőt. Senki nem tudta, hogy a táncmester honnan jött – vagy hogy mikor.

És a táncosok között felbukkant egy ismerősnek tűnő alak, fekete zakóban, fehér ingben, keménykalappal a fején, kis bajuszkával, és sétabottal a kezében. Hát nem Luna dédije volt az Chaplinnek öltözve, akinek a valódi neve: Adél volt. Luna annyit tudott a dédiről, hogy a húszas éveiben híres pantomimművész volt, de egy szerelmi csalódás után visszavonult, és aztán már csak ritkán mutatkozott. A bálra inkognitóban érkezett, hogy újra átélje fiatalsága varázsát – és talán megfigyeljen valakit, aki sokkal fontosabb volt számára, mint azt elsőre gondolnánk.

Aztán Luna egy Szfinx álarcos nőre figyelt fel: egy asszonyra arany maszkban, aki csak kérdésekkel kommunikált, és ha valaki meg tudta válaszolni a rejtvényét, akkor tovább siklott a táncosok közt.

"Mi az, ami csak akkor látható, ha már elveszítetted?"– kérdezte Lunától. És ekkor Luna egy régi képről ráismert, hogy a Szfinx valójában az ük-nagyanyja fiatalkori kiadása: a többiek Ilkának szólították és a dédijétől úgy tudta, hogy Ilka bölcs, szelíd, örök játékos lélekként egykor titkos társaságok báljait látogatta, hogy rejtvényeivel próbára tegye a vendégeket. Most utoljára jelent meg, hogy segítsen ükunokájának visszatalálni a saját korába. Még mielőtt Luna válaszolt volna mellé lépett Chaplin dédi, aki félhangosan annyit mondott, hogy a megfejtés: emlék. A válaszod helyes, mondta a Szfinx, majd tovább ment.

A Festmény, amely életre kel

Amikor Luna már úgy érezte, hogy eleget látott, bejelentették, hogy a bál egyik fénypontjaként egy különleges élőkép előadásra kerül sor: a híres Franz Xaver Winterhalter által festett portré alapján a bált szervező hölgyek egy jelenetet állítotanak színpadra— Erzsébet királyné gyöngyös csillogású fehér ruhában, hullámos barna hajjal, amelyet csillagok díszítenek. A bálozók közül a helyszínen választották ki az élőkép szereplőit. Luna maga is megdöbbent, amikor a Szfinx maszkos nő megfogta a kezét és felvezette a színpadra, azzal, hogy neki kell eljátszania a főalakot. Amikor Lunát a kép közepére állították, hirtelen néma csend lett a teremben, mert Luna szakasztott úgy nézett ki, mintha maga Sissi állna előttük. Sissi élőképeként, nem csak a hasonlóság volt döbbenetes — hanem az ismerős gesztusok, a testtartás, a tekintet mélysége is.

És ekkor mintegy végszóra… belépett a bálterembe az igazi Sissi. A zene elhalkult, a vendégek mélyen meghajoltak előtte. A császárnő elmosolyodott, amikor meglátta Lunát az élőképben: „Mintha magamat látnám fiatalkoromban” — mondta halkan, majd fellépett hozzá, és egy ezüstcsillagot tűzött Luna hajába. Amikor Sissi megérintette Lunát, a fali órák néhány másodpercre leálltak. Mintha az idő is meghajolt volna e pillanat előtt. Ez a gesztus felért egy titkos koronázással. Lehetséges, hogy Lunát rokoni szálak kötik össze a császári családdal?

Az élőkép sikere után Sissi, amilyen titokzatosan jött, olyan rejtélyes módon el is tűnt. Luna az átélt élmények hatása alatt a palota egyik félreeső szalonjában keresett menedéket. Egy díszes asztalon egy régi napló feküdt: Sissi kézírásával. A bejegyzésben Luna családjának múltjára homályos utalást talált: egy elveszett ágat a Habsburg-rokonságból, egy házasságot, amit sosem jegyeztek be hivatalosan. És ahogy így lapozgatta a naplóból kiesett egy levél, amin szerepelt egy leány, akit titokban örökbe adtak… és akinek leszármazottja majd visszatér ide.

Ekkor ott termett Chaplin dédi és Lunát táncra kérte. Miközben keringőztek, Luna tovább figyelt, és észrevett egy jelképet egy mellettük elsuhanó fekete ruhás nő kesztyűjének a hímzésén. Egy kis tulipánmotívumot—ugyanolyat, mint Dédi cipőjén! Ez nem lehet véletlen. Lehet, hogy a rejtélyes nő tud valamit Dédi múltjáról? Luna lassan rájött, hogy a nő nem véletlenül van itt: ő az egyetlen, aki ismeri az igazságot az eltűnt leányról.

Luna ekkor kezdte megérteni Dédi történeteinek a tartalmát, hogy nemcsak ábrázolni kell a múltat, hanem új szavakat is adni neki — és ösztönözni mindenkit, akik keresik a saját történetüket, hogy kutassák fel őseiket.

Mindeközben a bál egyre inkább valami álomszerű forgataggá vált, ahol a valóság és képzelet határai elmosódtak. A vendégek egyre különösebb dolgokat tapasztaltak –  a zene időnként visszafelé szólt, hirtelen megváltozott a ruháik színe, mintha maga a bálterem is játszana velük. A bál végén, amikor az utolsó dallam is elhalt, Luna még a tükörteremben maradt. A vendégek lassan elszivárogtak, a Szfinx maszkja lehullott, és kiderült, amit persze Luna már régen sejtett, hogy valójában ő volt Luna ük-nagyanyja fiatalon. A rejtvény feladványok célja pedig nem más volt, mint hogy Luna emlékezzen arra, honnan jött – és kikhez tartozik.

Hajnalodott, a kakas már vagy kétszer kukorékolt, amikor Luna úgy döntött, hogy ideje hazamenni. Ahogy a kastély kijárata felé tartott, a csigalépcső alatt egy félreeső helyen meglátta a Winterhalter-portré eredetijét, aminek a másolata a bálterem falán függött. Közelről megszemlélve észrevett rajta valamit, amit eddig senki: egy alig látható monogramot… „L.V.” — ugyanaz, mint amit látott a másik festmény sarkában. Létezik tehát egy másik változat, egy vázlat, amit egy bizonyos Lorenzo Verde nevű festő készített, állítólag Sissi kérésére. Ez a változat egy női alakot ábrázolt a háttérben — aki megtévesztésig hasonlított Lunára. Luna ekkor visszaemlékezett, hogy Sissi naplójában találkozott Lorenzo Verde festő nevével. A sorok személyesek és szenvedélyesek voltak, és egy leányról tettek említést, aki titokban született.

Meg kell tudnom mindent a déditől!-kiáltott fel Luna, de Chaplin dédi ekkor már nem volt sehol. Csak a botja maradt a tükör előtt, és egy cetli: „Az igazi álca nem az, amit mások elől rejtünk el – hanem amit saját magunk elől.” Luna elmosolyodott, és kilépett a teremből. A hajnal fénye már rég elmosta a bál aranyszínű ragyogását, de Lunán még ott csillogott az este lenyomata: az ezüst cipő, amely nem kopott meg, nem porosodott be — mintha az idő sem merte volna megérinteni. Csak Luna mozdulatai hordozták még mindig a bál kecsességét. Az ezüst cipő halk koppanással kísérte lépteit, és minden pillanatban emlékeztette: hogy amit átélt, az nem volt álom.

És amikor Luna levette a cipőjét, hogy mezítláb lépjen bele a reggel hűvös fűjébe, az ezüst szandál belsejében apró csillámpor ragyogott. Egy üzenetként: „Az időn átívelő utazás nem térképen zajlik”

Aztán amikor a nap első sugarai megérintették a kert szélét minden lassan köddé vált. A palota, a kert, a maszkok — mind visszamentek oda, ahonnan jöttek. Csak Luna maradt, mezítláb a fűben, kezében az ezüst szandállal, hogy odaadja dédinek. Elindult haza, de már nem volt ugyanaz az ember, aki este belépett a bálba. És ahogy átsétált a kerten, senki sem tudta, milyen történetet hordoz magában — de az ezüstcsillag a hajában, egy apró csillámpor a vállán elárult mindent a dédijének és a nagyanyjának, akikkel a reggelinél találkozott.