Szentivánéj az ezredfordulón

Szentivánéj az ezredfordulón.

Cinke Panka óvatosan kikémlelt a fészkéből, s amikor látta, hogy „tiszta a levegő”, rárepült a "Sok Boszorka" vendéglő bejáratát díszítő trófeára, dobbantott egyet rajta majd továbbrepült a martinláposi erdő egyik tölgyfájára. Miközben kukacot keresett a fiókái számára, mellé szegődött Vöröske, a mókus, később a párja Franco Néró, a fekete mókus is csatlakozott hozzájuk. Vidáman cseverésztek így hármasban, már amennyire a mókusok és a cinkék értik egymás nyelvét és közben mindenki tette a dolgát. Az idillnek egy fekete holló vetett véget, ami olyan félelmetes sebességgel zúgott el felettük, hogy a kis állatok ijedten szétrebbentek. Pedig a holló csak Munin volt, a Hermész postaközpont alkalmazottja, aki éppen csomagot hozott a vendéglősöknek. Elegáns uniformisában le sem szállt, csak lepottyantotta a küldeményt a vendéglő bejárata elé, s már repült is tovább. EllaLuna, az 5 éves, vöröshajú, kislány, csinos, zöld-fehér pöttyös ruhácskájában éppen a ház előtt sepregetett, Zili nagynénjével.  

-„Jajj, de jó, csomagot hozott a postás!”–örvendezett Ella a küldemény láttán.-S mivel nagyon szeretett ajándékot kapni, azonnal ki akarta bontani.

-„Úgy látom Kovásznából érkezett!”-mondta Zili, amikor tüzetesebben megnézte a feladót.-„Na, gyere, vigyük be Lullinak!”-és ezzel felkapta könnyedén a dobozt a földről. Ella meg boldogan, viháncolva ment utána. Amikor a konyhaablak alá értek, bekiabáltak Lullinak:

-„Anya! Csomag érkezett!”-

-„Lulli, csomag érkezett!”-visszhangozta Ella, aki így becézte a nagyanyját.

-„Megyek azonnal!”-jött rá a válasz a konyha mélyéből. Majd kisvártatva megjelent Lulli teljes életnagyságban, könyékig feltűrt blúzban, -mert éppen eperlekvárfőzés közben zavarták meg,

-„Nos, mi történt?”-kérdezte, mire Zili a konyhaasztalon lévő küldeményre mutatott. Lulli még hozzá sem ért, de már a belőle kiáramló szagról megállapította, hogy:-„Szerintem finom, füstölt kolbász lesz benne.”-

-„Jaj de jó bóbász, bóbász!”-ujjongott kicsi Ella és körbetáncolta a nagy tölgyfaasztalt.

-„Majd csinálunk belőle rakott krumplit!”– tette hozzá Bianka, Ella édesanyja, aki segített édesanyjának a befőzésben.-„De még mielőtt nekiesnénk, Zili, légyszíves szóljál az apukádnak!”-mondta Lulli. Ő volt ugyanis a nagy kolbász szakértő a családban.

Nagyapa éppen az állatokat etette az erdei telepen, de a kolbász hírére azonnal abbahagyta a szénabálák pakolását, és felvillanyozódva követte kisebbik lányát a konyhába. Ott aztán a főkóstolók szakértelmével, levágott egy nagy karikát belőle, majd, mint a reklámfilmekben, élvezetes arccal beleharapott, azaz harapott volna, mert abban a minutában, amint a szájához közelítette, förtelmes szag csapta meg az orrát. Először eltorzult az arca majd olyan fancsali képet vágott, mintha legalábbis egy bűzborz undorító folyadékot spriccelt volna az orra alá, mert a kolbásznak átható fokhagyma, rothadó káposzta, és égett gumi keverék szaga volt.

–„Ez a kolbász nemcsak túl van füstölve, de ráadásul még dögszaga is van.”–mondta ki nagyapa a kolbászra az ítéletet és teátrális mozdulatokkal, dühösen visszacsomagolta a zsírpapírba.-„Akkor, úgy ahogy van a kukában fog landolni.”-mondta a család egészségéért örökké aggódó Lulli és ezzel megpecsételődött a kolbász sorsa. Nagyapa, kifelé menet útba is ejtette a nagy konténert és kidobta a „bűnösöket”, hogy még a szaguk se ülje meg a házat.

-„Pedig kolbászból szerettem volna kerítést csinálni.”-heccelődött Zili az apjával.

„Nagyon vicces!”-vágta rá az apukája még mindig bosszankodva. Ezzel a kolbász históriával aztán az egész napja el lett rontva, nemcsak azért mert később még munka közben is az orrában érezte a dögszagot, hanem azért, mert szerette volna megtudni, hogy vajon a bátyja gonosz tréfának szánta–e a kolbász küldeményt, vagy ártatlan volt a dologban. De aztán a másnapi ünnepség szervezési munkálatai gyorsan elfeledtették vele a postai küldeményt. Vagy mégsem?

Szentivánéji zűrzavar

Felvirradt Szentiván napja, ami a viking ősökkel büszkélkedő hercegláposi és martinláposi lakók számára, ugyanolyan nagy ünnep volt, mint karácsony. Tehát amikor nagyapa aznap még a kakasoknál is korábban kelt, első dolga volt, hogy ellenőrizze az időjárást. Kiment a kertbe, de amikor hatalmas tüdejét meg akarta tölteni friss levegővel, szabályosan hátratántorodott a fertelmes fokhagymaszagtól. Rövid nyomozás után aztán kiderítette, hogy az éj folyamán egy rókacsapat járt a hotel körül, amelyek valószínűleg megérezték a kukából kikandikáló kolbász szagát és felfalták az egészet.

-„Szegény rókák, most biztosan nehéz pocakkal fetrengenek a rókalyukban.”-fejezte be hajnali kalandja elmesélését a feleségének, a második csokis croissant bekebelezése után, így csak akkor vette észre, hogy a feleségén kívül nincs más a konyhában.

-„Hol vannak a többiek?”-kérdezte ekkor meglepődve.

-„Ma korábban reggeliztek, mert vadvirágot mennek gyűjteni.”-világosította fel a férjét Lulli. Erre, mintegy végszóra megjelentek a lányok, kosarakkal a kezükben, mert a helyi szokások szerint 7 vagy 9 különböző vadvirágot kellett összegyűjteniük aznap. A virággal áldás, a varázslat, a bűbáj ugyanis, a napforduló éjszakáján volt a leghatékonyabb. Főként azok a virágok rendelkeztek különleges varázserővel, amelyek aranysárga színűek voltak és a nyár elején vagy közepén virágoztak. Ráadásul, ha hajnalban gyűjtötték össze azokat, akkor a gyógyító hatásuk megsokszorozódott. Aki meg a Szent Iván éjszakáján leszakított páfrány spórájából csak egyetlen egyet is beszippantott, az nemcsak láthatatlanná vált, de az állatok nyelvét is képes volt megérteni.

A rejtelmes éjszaka

Az ünnepélyes megnyitóra a hercegláposi "Sok Boszorka" erdei komplexumban már reggel minden készen állt a vendégek, művészek, varázslók, tudósok, illuzionisták, tenyérjósok és egyéb médiumok fogadására. A 999 év alatt ugyanis Martinláposon a nyári napforduló, hatalmas fesztivállá nőtte ki magát. Nem csoda, hát, ha a rengeteg tennivaló miatt a vendéglátók legszívesebben megsokszorozták volna a személyzetet és önmagukat, mert: a hotel előcsarnokában fogadta az érkezőket, Bianka, a média és telekommunikáció felelős a műsorfüzeteket osztogatta, Zili pedig Ella Lunával pónilovon kísérgette az apróságokat a gumipalotáig meg vissza. Az erdészház egyébként az év minden szakában népszerű volt, mert nemcsak állatfarmmal, vendéglővel, körhintával, hotellel, játszóházzal, sörkerttel és egy 3 csillagos Michelin konyhával büszkélkedett, de emellett minden hétvégén szerveztek valamilyen érdekes, kulturális vagy gasztró programot, ami ide csalogatta a természet, a kultúra és a gyomor szerelmeseit. A szentivánéji mulatság azonban minden eddigi rendezvényt felülmúlt, mert valaki elterjesztette az interneten, hogy éjfélkor a Martin és Hercegláposi erdőben élő boszorkányok, koboldok, tündérek és varázsolni tudó természetfeletti lények elő fognak bújni rejtekhelyeikről és ők is részt vesznek majd a rituálén.

A vendéglő, a kinti sörkertet is beleértve már a nyitás után megtelt. A személyzet nem győzött elég kolbászt, csirkét sütni, halat grillezni, sört csapolni. És ez így ment egész nap megállás nélkül. De amikor este 8 órakor 3 gongütés jelezte az előadás kezdetét, a vendégek az erdei telep minden zegéből-zúgából a kerti színházba siettek. Amikor elcsendesedett a nézőtér, Lulli és nagyapa a pódiumra léptek, és ünnepélyesen bekonferálták az első műsorszámot.

-„Tisztelt vendégeink! Az a nagy öröm érte a Sok Boszorka egyesületet, hogy az idei 999. Szentivánéji fesztiválra érkezett, híres, külföldi művészek, az 1 év híján ezeréves évforduló alkalmából világszínvonalú produkciókkal lépnek fel. Mindjárt elsőként engedjék meg, hogy bemutassam a kínai házaspárt, Ná Szunt és Csaó Csant, akik ezúttal egyenesen a Hómajmok birodalmából repültek ide. Nem is szaporítom tovább a szót, következzenek a kínai illuzionisták!”-

A bekonferálást követően bájos, csing-csang zene hangjaira a színpadra lépett a kínai pár. Két segédjük, szintén kínai átváltozó művészek, egy hatalmas, kerek tükröt cipeltek utánuk. A piros-arany színekben tündöklő Ná, pár köszöntő szó után elmondta, hogy a tükör a Han dinasztia korából származik, amit az egyik nagybátyja ősi kastélyában talált. -„De hogy milyen csodákra képes, arról győződjön meg mindenki a saját szemével!”-kiáltotta, majd ezt követően, Csaó, egy csimpánz ügyességével felmászott a pódiummal szemben lévő óriástölgy tetejére, és onnan a tükörre irányította a reflektort. Ezzel kezdetét vette a varázslat. Először a vendégek ruhája fölé kínai selyem köntös került, aztán liánok nőttek ki a földből, melyek felkúsztak, később ráfonódtak a vasszékek lábaira, végül óvatosan felemelték a nézőket székestül-mindenestül és felszálltak a fák fölé. Ná Szunnak óriási, szitakötő szárnyai nőttek, melyeknek annyira megörült, hogy sebtiben repdesett velük egyet-kettőt. Aztán, amikor kellőképpen kiörvendezte magát, intett a székeknek, melyek a vezényszavára sorokba rendeződtek és úgy repítették utasaikat a művésznő után, mintha egy láthatatlan síliftre lettek volna felfüggesztve. A kellemes repülés azonban csak addig tartott, amíg egy nagy hegyhez nem értek, ott Ná megállt a levegőben, egyúttal közölte, hogy:

-„Kedves nézők! Most pontosan a világ közepén vagyunk. Ég és Föld között lebegünk. Innen az utunk az Illat és Szépség birodalmába vezet.”-Majd Ná intett a liánoknak, hogy kövessék. Egy félhold alakú kapun keresztül hamarosan egy csónakházhoz értek. Ott egy öregember fogadta őket, aki nem volt más, mint Qi, a Világhegy jóságos szelleme. Amikor mindenki körésereglett, a hegy szelleme felemelte a kezét, egy nagy kört írt le vele, mire a part két oldalán szilvafa, orchidea, lótusz, kamélia, ginkgo, magnólia, jázmin, krizantém nőtt ki a földből, de nemcsak kibújtak, hanem mindjárt virágba is borultak. A nézők csak később fogták fel, hogy a négy évszak „virágai” vonultak fel előttük táncolva-énekelve.  

Amikor a közönség kigyönyörködte magát a virágparádéban, Ná intett a liánoknak és azok ismét felkapták utasaikat. Ezúttal a Hómajmok birodalmába vezette őket. Amikor feltűntek a Pokolvölgy csúszós sziklái, a bugyborékoló, forró gejzír, a rideg és barátságtalan erdők, rémült és elragadtatott kiáltások hallatszottak mindenfelől, de még mielőtt fojtogatni kezdte volna az emberek torkát a gőz és a pára, a székek gyorsan tovább repítették őket, annál is inkább, mert ahol a gejzír nem olvasztotta meg a havat, félelmetes magasságú hó takarta a földet, életveszélyt jelentve az emberek számára. Nem hiába volt ez a része a világnak a makákók birodalma, mert itt csak ők tudtak biztonságosan közlekedni. A hegyek között aztán Ná, az Ördög gejzír felé navigálta utasait, mert tudta, hogy általában ott fürdőznek a hómajmok. És valóban rákvörös pofával, kéjesen áztatták, hosszú-fehér szőrrel borított testüket a forró vízben. Első ránézésre úgy ötvenen lehettek. Amikor a székek Ná intésére sorba rendeződtek a tó körül, halkan megszólalt:

-„Kedves nézők, most már mindenki elhagyhatja a helyét és közelebb mehet a majmokhoz, mert amíg csoportosan vannak nem félnek az emberektől.”- Ezt hallva egy anyuka, a kisfiát kézen fogva leugrott a székéről és odament az egyik kis majomhoz, kezében egy almával. A majom eleinte rájuk sem hederített, majd amikor már egyáltalán nem számítottak rá egy hirtelen mozdulattal kikapta az asszony kezéből az almát, elszaladt vele és a vízbe pottyantotta. Ott alaposan megmosta, és jóízűen megette. Ezt látva a többi majom is kiugrált a vízből és a nézőket kezdte zaklatni ennivalóért. Ná, egy esetleges ribilliót megelőzve, intett a színpadon álló két segédnek, akik a mozgatható tükröt gyorsan elfordították. A nézők erre ismét a kertszínházban találták magukat. Kínai öltözékük helyett, saját hétköznapi ruhájukban.

Még fel sem ocsúdtak a varázslatos hangulatból, amikor a sologne-i erdő törpe boszorkája, Farida  pöfögött be zöldszínű, old mobiljával a színpadra. És hogy miről szólt a jelenete? Pantomim játékkal adta elő, hogy milyen viszontagságos úton jutott el Bajorországba, hogy állták útját, ősellenségei a rókák. Hogy küzdött meg a gonosz Főn-nel, a Szél démonnal, aki először súlyos álmot bocsájtott rá, majd olyan vihart kavart, hogy a kisautóját felkapta vele együtt és egy fa tetejére repítette. Farida minden gesztusát nagy hahota kísérte. Vele ért véget az első felvonás. Lulli, ekkor bemondta a mikrofonba, hogy a kerek évforduló alkalmából ma mindenki az erdészház vendége.

-„Az ízorgiáról a Sok Boszorka hotel séfje gondoskodott az Önök számára, de ezúttal szeretnénk megköszönni külföldi vendégeink ajándékait is: úgymint Szídharta, indiai fakír egzotikus fűszereit és süteményeit. A kínai házaspár szerencséthozó kekszeit, a mexikói művészek, Luis és Kála fonott karkötőit, valamint Ozgür, török varázsló mini vízipipáit.”– A nézőknek nem kellett kétszer mondani, rögvest a büféhez tódultak, hogy minél előbb tobzódhassanak a finomságokban.

A műsor második részét, az óriás termetű viking harcos, Lars nyitotta meg, aki a híres Zeppelin léghajóval érkezett. A műsorfüzet leírása szerint a Zeppelin mindenféle energiafelhasználás nélkül képes volt órákig lebegni a Föld felett. A nagyobb látványosság kedvéért, Lars először körözött egy párat a tömeg feje felett, majd a léghajóból kis állatokat bocsájtott le, melyek ejtőernyőikkel egy-egy gyerek ölében landoltak, de mindez illúzió volt csupán, mert az állatok 5 perc múlva, mint a szappanbuborék szétfoszlottak a levegőben. Mégis óriási sikere volt a háromdimenziós játéknak. Lars mutatványa után szintén könnyed szórakozást nyújtott a német Inez és Alex papírmasé színháza. Velük ért véget az est műsoros része, pontosan 10 perccel éjfél előtt, ugyanis a szentivánéji hagyományoknak megfelelően mindig éjfélkor került sor a tűzgyújtás ceremóniára. A tömeg a nézőtéren ülve, lélegzetvisszafojtva várta, hogy az óra tizenkettőt üssön, és amikor elhangzott az utolsó gongütés is, felkerekedtek és a fáklyás menet nagyapa vezetésével elindult a szántóföldre. Először a nagy, központi máglyához vonultak, ahol a Sok boszorka van nóta dallamára, nagyapa meggyújtotta a máglyát, az emberek meg égő fáklyákkal a kezükben elkezdték körbetáncolni a tüzet. Ezt a rituálét minden évben ugyanígy hajtották végre a jövendő bő termés reményében. És ezután következett a csoda, a hívó szóra megjelentek az erdőben élő furcsa lények, a koboldok, mohamanók, mocsárlakók, fémboszorkák, virágboszorkák, hattyúlányok, nimfák és tündérek, akik rituális varázsigék mormolása közben illatos növényeket meg gyümölcsöket dobáltak a tűzbe, egyáltalán olyan dolgokat, amelyeknek gyógyító erőt tulajdonítottak. Arról ugyanis már többen beszámoltak, hogy eddig akárhányszor valaki evett a tűzbe dobott gyümölcsökből, nemcsak elkerülte minden baj, de különös varázserőre is szert tett.

Nagy vidámságban folyt hát a ceremónia, de amikor a Kökénytündérnek öltözött színésznő, éppen az utolsó máglyát akarta meggyújtani, egyszer csak egy lángoló kerék gurult ki az erdőből, ami olyan félelmetes sebességgel közeledett, hogy az emberek ijedtükben hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Egyedül nagyapa őrizte meg a nyugalmát, amikor a tüzes kerék mögött felismerte a nagy tréfacsinálót, a török varázslót, aki egy drónon ülve egy hangtölcsérbe azt üvöltötte, hogy

-„Várjunk még azzal a tűzgyújtással! Én még nem adtam elő a műsorszámomat.”–

És a nagyobb nyomaték kedvéért meglóbálta a kezében lévő óriási vízipipát. Az emberek ezt hallva megfordultak és a veszély elmúltával, lassanként visszaszivárogtak a tűzhöz. Ozgür varázsló közben leszállt a drón trónjáról, a lángoló kereket egy gyors mozdulattal a tűzbe taszajtotta, aztán kivette az ágat a még mindig mozdulatlanul álló Kökénytündér kezéből és a máglya helyett a pipájában lévő illatos dohányt gyújtotta meg vele. Hirtelen akkora füst lett, hogy a közelében állókat elfogta a köhögő roham. Ez után Ozgür még párszor megszívta a vízipipáját, hogy izzásba hozza, s amikor már a levegőben is érezni lehetett a citrommentával átitatott pipadohány illatát, bejelentette, hogy megtörtént az üzembe helyezés.

–„Ez volt hát a nagy produkció?-kiáltottak fel többen is csalódottan.”- Ezért szakítottad meg a tűztáncot?”- hőbörgött egy borízű hang a tömegben.

-„Nem, dehogy, figyelj csak ide Te nagyszájú, most jön a mutatvány!”–kurjantotta el magát Ozgür, gúnykacajjal kísérve szavait miközben egyetlen intésére a pipa felemelkedett a levegőbe.

-„A csápjaival pontosan úgy néz ki, mintegy polip!”-kuncogott a kínai Ná, de kár volt megszólalnia, mert a vízipipa, mintha csak erre várt volna, hirtelen a szájára tapadt, s hiába próbálta lefejteni róla, a pipa egyik csápja úgy befogta az orrát, hogy nem kapott levegőt. Csak így történhetett meg, hogy teljes erővel letüdőzte az aromát. Amikor ezt követően megtántorodott, nagyapa veszélyt sejtve gyorsan beszippantott egy páfrányspórát, ugyanígy cselekedett a mellette álló Lulli, meg két leányuk Bianka és Zili is. A pipa eközben felgyorsulva szájról-szájra járt, illetve tapadt. Senkit sem hagyott ki, még a törpe Faridát sem. A szentivánéj megdöbbentő eseményeit később a Hercegláposi Híradó riporterének nagyapa és Lulli a mobil telefonján mutatta meg, a rendőrfőnöknek később meg a következőképpen mesélték el az átélt kalandokat:

Szídharta, az indiai herceg mindenki szeme láttára lótusz pózba helyezkedett, majd bébi kobra lett belőle, aztán fekete hattyúvá változott, végül, amikor elefánt alakot öltött magára, azt trombitálta, hogy ő Ganesh, az elefántorrú isten reinkarnációja.

Eközben Ná-nak és Csaónak rókafeje lett, a mexikói Luiz pedig prérifarkasként kezdett vicsorítani, a barátnője egyfolytában huhogott, mintegy bagoly, a német Alex és Inez karján pedig hattyútollak nőttek. Amikor megjelent az égen az Esőcsillag, Szídharta hercegnek már nemcsak elefánt ormánya volt, de az első két metszőfoga agyarrá változott. Négykézlábra ereszkedett és a svéd Larshoz, illetve egy rózsaszíncsőrű, fehér hollóhoz trappolt, aki nem volt más, mint Lars a viking, emberi testtel, és holló fejjel. Ekkor döbbent rá az indiai varázsló, hogy a sörkertben rekedt emberek is mind állatfejű lényekké változtak át.

-„Ez valami szentivánéji varázslat? Ki tette ezt velünk?”-kérdezgették egymástól az emberek kétségbeesetten.

-„Hol van a fogadós? Tán ő tud némi felvilágosítást adni-mondta valaki. Vagy ez is egyfajta műsorszám?”

-„Interaktív!”-vonyította a mexikói Luiz, a prérifarkas, bele a holdfényes éjszakába. „Nem hallottál még az interaktív színházról?”-

Eközben a fogadósok, láthatatlanul közlekedve, megpróbálták a lehetetlent, megfékezni a káoszt, de nagyapa és Lulli varázsereje csak addig terjedt, hogy ők maguk láthatatlanná váltak, így tehetetlenül nézték, hogy akik, miután az indiai herceg ajándék süteményét megkóstolták, kábultan tántorogni kezdtek.

-„Úgy látszik, hogy a süteményben is van valami!”-állapította meg nagyapa, aki a svéd Lars után szaladt, mert észrevette, hogy az állatfarm felé vette az irányt, egyenesen a szamár istállóba, Luiz meg nyomult utána.

-„Hűha, ez veszélyes lehet.”-mondta Lulli, amikor Luiz prérifarkasként a bárányok karámja felé lopakodott.

-„Váljunk külön.”-javasolta Lulli nagyapának, miközben sikerült néhány fatális balesetet megakadályozniuk.-„Én Zilivel Szídhartát követem, Ti pedig Bibivel a többieket.”-

Így is tettek. Zili és Lulli megpróbáltak lépést tartani az indiai herceggel. Eleinte könnyű dolguk volt, mert Szídharta a folyó mentén haladt, de aztán amikor észrevette a német szerelmespárt, Alexet és Inezt, hirtelen irányt változtatott és odatrappolt hozzájuk, de mivel azok nem ismerték fel, úgy megijedtek tőle, hogy hirtelen szélesre tárták a szárnyaikat, majd először Inez, utána Alex gázolt bele a folyóba, ott felágaskodtak egymással szemben. És mintha csak erre vártak volna a fészkükben gubbasztó hattyúk, köréjük sereglettek, s miközben a német pár násztáncba kezdett, a teliholdat hirtelen egy fekete korong takarta be, majd az a korong félelmetes gyorsasággal közeledni kezdett feléjük. Amint az a valami látóhatáron belül került, Szídharta elkezdett kiabálni és hadonászni:

-„Ne gyere ide Szaraszwati, nincs itt semmi keresnivalód!”-

Lulli, az ősi legendák jó ismerője, Szaraszvatiról, az indiai istennőről is sokat olvasott, így rögtön felvilágosította Zilit, hogy Szaraszvati, nyáron fekete hattyú fogatával a spirituális világok között száguldozik, rabszolgákra vadászva, akiket a Fehér Hattyú palotájába visz és ott örök fogságban tart. Zili erre figyelmeztetésül oda kiáltotta a szerelmespárnak, hogy ne szálljanak fel Szaraswati hintajába, de a teljesen bódult Alex és Inez, a fényes hintót megpillantva mégis felrepültek. Szaraszvati meg csak erre várt, egy hálót dobott rájuk, majd intett vadhattyú szolgáinak. Azok meg a csőrükkel, a háló négy csücskét megragadva felrepítették a szerelmeseket a hintajába. Lulli és Zili, mivel nem tudtak repülni, Alexért és Inezért már semmit sem tudtak tenni.

Tovább követték hát Szídhartát, aki szemmel láthatóan egyre jobban kifáradt. Kis idő múlva aztán rájöttek, hogy az indiai herceg az erdőben lévő Óriástölgy szentély felé tart, mert amikor megpillantotta az épületet, hirtelen befékezett. Feltrappolt a falépcsőn és megpróbálta kinyitni az ormányával az ajtót, de hiába erőlködött, a szentély ajtaja zárva maradt.

-„Mit akar ez itt szerinted?”- kérdezte Zili Lullitól.

-„Fogalmam sincs.”-mondta tanácstalanul Lulli, miközben követte Szídhartát, aki éppen körbeszimatolt. Úgy tűnt, hogy egy oldalbejáratot keres, de azt két, fából faragott istennő torlaszolta el a testével, mint ahogy a szentélyhez vezető összes többi bejáratot is. Ekkor megszólalt egy sejtelmes hang,- olyan váratlanul, hogy Zili és Lulli hirtelen összerezzentek,-de hiába tekingettek jobbra, meg balra, senkit sem láttak az erdőben. Végül rájöttek, hogy a hang a Buddha szoborból jött, ami azt visszhangozta a láthatatlanná vált boszorkáknak, hogy csöpögtessenek pár csepp bang elixírt Szídharta szájába, amitől az ismét visszanyeri emberi alakját.

-„De hol találjuk ezt a bing-bang elixírt?”–kérdezte Zili a magasságos Buddha előtt mulatságosan meghajolva, pontosan úgy, ahogy az indiai filmekben látta. Buddha válasz helyett csak az égre emelte a tekintetét. Zili és Lulli aztán az istenség szemét követve megpillantott egy ginkó fát.

-„Biztos ott van valami.”-mondta Zili, aki már mászott is fel fürgén a fára. De nagy csalódására nem talált fent semmit. Ami viszont feltűnt neki, hogy mindössze 1 darab érett gyümölcs lógott rajta-.

-„Biztosan ebben van valami ellenszer, antidótum vagy ilyesmi.”-mondta Lullinak, amikor földet ért a letépett gyümölccsel a kezében. És Zili jól sejtette, mert amikor Lulli kettévágta egy éles faággal a ginkó bogyót, egy átlátszó, szív alakú üvegcse volt benne, amiben valami sűrű folyadék lötyögött. Lulli, az akkora már teljesen kimerült Szídharta fejét az ölébe vette, erőszakkal kinyitotta a száját, Zili pedig ügyesen belecsepegtette a folyadékot. Szídharta erre egy nagyot sóhajtott, majd kinyitotta az egyik szemét, utána a másikat és magához tért. A felocsúdás pillanatában eleinte kissé zavart volt, de amikor Zili elmesélte neki, hogy a török varázsló durva tréfájának lett az áldozata, rögtön megnyugodott. Szerencsére a pipadohányban lévő kotyvalék csak átmeneti hallucinációt okozott. De még mindig furcsán és bizonytalanul mozgott, ezért Lulli és Zili belekaroltak és úgy indultak vissza vele az erdei telepre, -a vész elmúltával, immáron újra emberi alakban. A Sok Boszorka sörkertbe érve elsőként a törpe Faridával találkoztak, aki a játszótér közepén lévő körhintán ült, hosszú, vörös haja, fekete színűre változott, és egy lila fityula libegett rajta. Ami érdekes volt, hogy Farida egy ismeretlen, törpe férfi kezét fogta, aki bársonyszalaggal díszített, fekete kalapban ült az egyik körhintán lévő lovon. Amikor Farida meglátta Lullit, boldog mosollyal üdvözölte, majd a férfira mutatva azt mondta, hogy-„Ő a vőlegényem, én pedig a cirkusz hercegnője vagyok”-

Eközben nagyapa és Bianka, a folyó mellett rátaláltak Alexre és Inezre. A német pár erős mocsárszagot árasztott, mint később kiderült, Szaraszwatitól, a Szélkakas boszorkányok mentették meg őket, amelyek szerencsére éjfélkor, leszálltak a háztetők kéményeiről. Fémseprűnyeleikre pattanva felrepültek a magasba és utolérték ősellenségüket, a fekete hattyú istennőt. Mindig is gyűlölték azt a szépsége miatt, s míg az egyik boszorka harcolt vele, a másik kettő kirángatta a szerelmespárt a hintóból, de mivel Alex és Inez ketten együtt nehezek voltak, az utolsó pillanatban letört Somboszorka fémseprűjének a nyele és a szerelmesek, a boszorkákkal együtt a Würm folyóba pottyantak.

Larsra, a rendőrség talált rá másnap a folyóparton. A viking harcos még mindig mélyen aludt, és ami rendkívül furcsa volt, hogy két fekete holló vigyázta az álmát!”

-„És mi lett a kínai házaspárral, mert nem láttam őket a videón?”-kérdezte a hercegláposi újságíró nagyapától.- „Hát, ha hiszik, ha nem, őket a bagollyá változott Kála és a prérifarkasként üvöltő Luiz, a Vörös Baglyok birodalmáig üldözte, végül Ná és Csaó egy denevér barlangba menekültek, mert tudták, hogy a denevérek ősellenségei a baglyoknak és a farkasoknak.”

“Milyen szert használt a gyanúsított?”–kérdezte ekkor halkan a főszerkesztő az újságírótól.“Szambal cseppeket,-válaszolta a kolléga- és a rendőrség lefoglalta az indiai herceg által hozott süteményt is, mert az meg ráadásul tele volt hallucinogén gombával.–“Van még ebből a happy kekszből?”-kérdezte az újságíró.

-“Na akkor ezt én most nem hallottam meg!”-mondta a főszerkesztő, ezzel felállt és sietve elköszönt a Sok Boszorka Van panzió tulajdonosaitól.

Hát így ért véget a Sok Boszorka Van erdei farmon a 999. szenivánéji fesztivál.