A lótündér, avagy Sylvette ötödik meséje

A lótündér, avagy Sylvette ötödik meséje.

Az egyik mesegyűjtő körútján Sylvette, a róka és D’Artagnan, a macska, amikor egy istálló mellett elhaladtak egy különleges beszélgetésre lettek figyelmesek. A diskurzus egy ló meg egy szamár között zajlott. A szamár kötözködő hangon a következőket mondta a lónak:

Miért tartanak titeket különbnek, mint minket?

Hát például, mert mi sokkal hasznosabbak vagyunk, mint ti?

De te ismered azt a mondást, hogy tergenyős szamár? Ami ugye azt jelenti, hogy hihetetlen súlyokat cipelünk a hátunkon.

És ti szamarak tudtok lovaskocsit vezetni? Hát harcba menni? Na kapizsgálod már, te SZAMÁR a különbséget? Nem beszélve a lóversenyekről! Hány szamár neve maradt fenn az utókor számára, mint a legjobb befutó? 

Hááát- iázott a szamár.

Ekkor megszólalt egy harmadik hang, ami egy kancához tartozott, akit turisták szórakoztatására alkalmaztak.

Bocsássatok meg, hogy közbe szólok, de a minap hallottam egy igen furcsa történetet egy francia turistától, rólunk, lovakról. Magam is meglepődtem, mert mondhatom, hogy igen csak kísérteties história volt.

Ezt hallva a róka és a macska nem bírta tovább, beléptek az istállóba, hogy ők is fültanúi legyenek egy ritka mesekincsnek.

Na, nézzétek már, hát társaságot kaptunk!-csattogott a szamár, aki akkor adott ki ilyen hangot, amikor izgatott volt.

Nem bánják, ha mi is meghallgatjuk?-kérlelte a kancát Sylvette,- mert mesegyűjtő körúton vagyunk.

Nem, dehogy! –mondta kedvesen a kanca, aki az Unicum névre hallgatott.

Akkor megpróbálom úgy elmesélni a történetet, ahogy hallottam. És már kezdte is:

Franciaországban úgy tartják, hogy vigyázni kell, ha az éjszaka közepén megjelenik egy gyönyörű, fehér, felnyergelt ló, mert elcsábítja a hosszú útban kimerült utazókat. Számos történetet hallottam már azokról a szerencsétlenekről, akik meglovagolták ezt a kísérteties lovat, és soha sem tértek vissza többé, kivéve, ha náluk volt a védelem ára, egy Szent Benedek medál.

Mert a sápadt, fakó színű, gonosz szellemek, hosszú fehér szőrrel és nyakukban csengettyűs gallérral, képesek egy ló alakját felvenni. E harangok kellemes dallama arra készteti az embereket, különösen a gyerekeket, hogy amint meghallják, meg akarják lovagolni. Az ilyen gonosz ló háta meghosszabbodik, hogy minél több ember férjen fel rá. Amikor már elegen ülnek a hátán, a ló a legközelebbi folyóhoz száguld velük, és beledobja utasait a vízbe. Éjszaka ez a lény az előhegyekbe vezető utak mentén rejtőzködik.….

A lótündér

Hallgassátok meg a Leander nevű ló történetét, aki eredetileg egy jóképű herceg volt, de lótündérré változott, miután a gonosz uralkodó az udvarából elűzte és vidéki kastélyába kényszerítette.

Úgy történt az eset, hogy volt egyszer egy király és királyné Burgundiában. Csak egy torzszülött fiúk volt, akit Furibonnak hívtak. Ez a csúfság kisebb volt, mint a legkisebb törpe, az arca csúnya, a teste torz, -amiről nem tehetett, -viszont arról igen, hogy gonosz volt a lelke. De a királynő imádta, és Furibont tartotta a világ legszebb teremtményének. A bonyodalom akkor kezdődött, amikor a királyság legfőbb kormányzója, egy rivális herceg szintén igényt tartott a trónra. Ez a kormányzó egy nap magával hozta a fiát, Leander herceget.

Leander éppen az ellentétje volt Furibonnak különösen széparcú, az udvarhölgyek, szinte mind szerelmesek voltak belé. Ezenkívül okos volt és a harcban is kitűnt. Furibont azonban gyűlölték, nem a termete miatt, hanem mert sértegette, bántotta az embereket, és kihallgatott minden beszélgetést, majd azonnal jelentette a királynak és a királynénak. Szóval ahol csak tudott ártott. Nem egy lovag miatta került börtönbe vagy bitófára.

Egy nap követek érkeztek messziről, és amikor meglátták Leandert Furibonnal együtt, meghajoltak a szép Leander előtt, mert azt hitték, hogy ő a herceg, Furibont pedig csak egy törpének, leginkább udvari bolondnak tekintették. Kicsúfolták és kinevették. A pompás lakoma alatt, amikor senki sem figyelt, Furibon dühösen megragadta Leandert a hajánál fogva, és kitépett belőle három marékkal. Leander apja észrevette a furcsa torzszülött gonoszságát és mivel hallotta, hogy Furibon nem teketóriázik, ha valaki az útjában áll, a gyilkosságtól sem retten vissza, ezért jobbnak látta, ha elküldi Leandert az egyik vidéki kastélyába, minél messzebbre Furibontól. A gyönyörű vidéki birtok erdejében Leander szabadon vadászhatott, halászhatott, sétálhatott, festhetett, olvashatott és hangszeren játszhatott, ha kedve úgy akarta. Boldog volt, de magányos. Egy este sétája közben talált egy sebesült fűkígyót. Megsajnálta, hazavitte, etette és gondozta, remélve, hogy hamarosan meggyógyul. Mindeközben Furibon nem nyugodott bele, hogy az országban mindenki Leandert dicsérte egyfolytában és vissza kívánta az udvarba. Kémeket küldött hát, és, amikor az egyik különösen gonosz emberétől megtudta Leander tartózkodási helyét, orgyilkosokkal indult az erdőbe, azzal a szándékkal, hogy levadássza és megölje. De Leander szerencsére időben megtudta, hogy mi készül ellene, így úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra eltűnik a királyságból.

Mielőtt azonban elment volna, követte az immáron gyógyult fűkígyót, aki a legnagyobb meglepetésére egy kastélyban lakott, a fal csillogott-villogott a sok drágakőtől, és ráadásul a kígyó gyönyörű, drága ékszerekkel feldíszített tündérré változott, akit Smaragdnak hívtak. Amikor Leander megkérdezte, hogy ki is ő, a lány azt felelte, hogy egy átok következtében 100 évente, 8 napra kígyó alakot kell öltenie. Leander megölhette volna, de nem tette, ezért hálás neki. És ráadásul meg is mentette az életét, ezért felajánlott neki gazdagságot, hosszú életet, egy királyságot, egy kiváló szónok, költő, zenész vagy festő életét. De Leandernek egyik sem kellett. Ekkor Smaragd azt javasolta neki, ismerve Furibont, aki meg akarja ölni, hogyha bosszút akar állni, akkor legyen „levegő, vízi és földi lótündér”. Smaragd látván Leander töprengő arcát, ecsetelte, hogy milyen előnyökkel jár, ha valaki lótündérré válik:

„Láthatatlan leszel, többféle alakot ölthetsz magadra, tested első fele ló lesz, de a hátsó részed haluszonyban végződik, az elülső patáidat pedig úszóhártyás mancsok helyettesítik, így, ha úgy tetszik; behatolsz a tenger mélységeibe anélkül, hogy megfulladnál;

Ha repülni akarsz egy pillanat alatt átszeled a világegyetem hatalmas terét; felemelkedsz anélkül, hogy szárnyaid lennének; bejutsz a föld alá anélkül, hogy meghalnál; mindenhová belépsz, bár az ablakok és az ajtók zárva vannak; és ha úgy döntesz, természetes alakodban is megmutathatod magadat. Egyszóval tiéd lesz az egész világegyetem.

Smaragd ezzel meggyőzte Leandert, aki beleegyezett, hogy lótündér legyen. A lány ekkor azt mondta: „Légy Lótündér”, és háromszor végigsimított a kezével Leander szemén és az arcán. Aztán adott neki egy kis piros kalapot, két papagáj-tollal díszítve, amely láthatatlanná teszi, ha viseli.

És Leander lótündér képében utazni kezdett. Először Furibon-on és a királynén állt bosszút: észrevétlenül belopózott a palotájukba, ahol Furibon fülét az ajtóhoz szegezte, ezerszer rácsapott a kutyáinál használt vesszővel, úgy, ahogy ő tett a hűséges ebekkel, a királyné kertjében pedig letépte az összes gyümölcsöt és virágot.

Leander ezután tovább kalandozott, három különböző kalandjában fiatal leányok láthatatlan segítségére sietett, megküzdve azokkal, akik ártani akartak nekik: Az első leányt attól mentette meg, hogy egy öregemberhez adják feleségül, egy másikat attól, hogy a családja apácának adja, a harmadikat pedig, egy Barackvirág nevű fiatal lányt, akit négy rabló rabszolgasorban tartott az erdőben, megszöktetett.

Miután megmentette Barackvirágot, Leander megtudta, hogy ez a lány nem egy közönséges leány, hanem egy tündér, aki egy távoli szigeten él, ahol csak nők tartózkodhatnak. Egy öreg tündéranya hozta létre ezt a szigetet, aki azért vonult vissza a világtól, mert egy szerelmi viszonyban megbántották, ezért elűzte az összes férfi őrt és a tiszteket az udvartartásából, helyükre az amazonok fajából származó nőket ültetett. Ezt a helyet a Csendes Örömök Szigetének nevezte el. Barackvirág is azt a hercegnőt szolgálta, aki a szigetet megörökölte. Leander kérte Barackvirágot, hogy csak egyszer vigye magával, hogy láthassa saját szemével a szigetet, és a férfi gyűlölő úrnőjét, de Barackvirág, azt mondta, hogy nem léphet oda be férfi. Így hát Leander egyedül ment lótündér képében, és látott egy tiszta aranyból készült palotát, valamint a természet minden csodáját, a tudományokat és művészeteket, a tengert és benne a halakat. A tündérhercegnő 600 éve élt itt visszavonultan, de úgy nézett ki, mint egy fiatal, páratlan szépségű lány. Leander egyből bele szeretett. Belebújt hát a hercegnő egyik papagájának a testébe, és papagáj alakjában elmesélte neki, hogy egy férfi megmentette Barackvirág életét, és megpróbálta meggyőzni a hercegnőt, hogy adjon ennek a férfinak (saját magának) egy esélyt, hogy találkozhasson vele. A hercegnő érdeklődőnek, de gyanakvónak tűnt. Leander még sokáig láthatatlanul ott maradt a palotában, és kihallgatta a beszélgetéseit, minden este láthatatlanul mellette evett az asztalánál, néha papagáj alakját felvéve beszélt hozzá, és lassan meggyőzte, hogy talán megbízhat egy férfiban. Finom selyemruhákat hozott neki a világ minden tájáról, és bármit, amit a lány csak kiejtett a száján, hogy szeretné. A tündérhercegnő nem tudta eldönteni, hogy a láthatatlan jelenlévő jó vagy gonosz. Egy nap Leander kitett egy portrét magáról. A hercegnőnek nagyon tetszett amit látott, de félt, hogy azt egy démon készítette. Leander végül írt neki egy szerelmes levelet:

„Nem vagyok sem démon, sem tündér,

Csak egy boldogtalan szerelmes.

Aki nem mer előtted megjelenni:

Legalább szánjad sorsomat

Leander hercegét”. 

Miközben Leander a lány kegyeiért esengett, kiderült, hogy Furibon, aki annak a bizonyos gonosz lónak a képében, akiről már meséltem nektek, öldökölt és minél hosszabbra nyújtott farával számtalan embert taszajtott a folyóba, akik nem akarták elárulni Leander tartózkodási helyét. Végül azonban megtudta, és ráadásul ugyanazt a hercegnőt szemelte ki magának feleségnek. Azt tervezte, hogy egy 1400 fős sereggel megtámadja a Csendes Örömök Szigetét, betör oda és erőszakkal feleségül veszi a hercegnőt. Leander ezt megtudva amazonnak álcázta magát, és elindult, hogy megvásárolja Furibont, aranyakkal teli szobákat kínálva a csúnya törpének, ha a sziget megtámadása nélkül távozik. Furibon azt válaszolta, hogy elfogadja az aranyat, de a terve az volt, hogy majd megöli az amazont és mindenképpen megtámadja a palotát. De Leander felvette a láthatatlanná tévő kalapját, majd megölte Furibont. Furibon serege boldog volt, hogy a gonosz törpének vége. Leander lett a hercegség új és jogos uralkodója. Első dolga volt, hogy szétosztotta a harcosai között az összes aranyat. A tündérek pedig meglátva Furibon holttestét végre biztonságban érezhették magukat.

Leander a harctól elfáradva visszament a palotába, és olyan mély álomba zuhant, mintha halott lett volna, álmában leesett a fejéről a láthatatlanná tevő kalapja. A hercegnő meglátta a szép férfi arcát, ettől félelmeinek nagy része eloszlott. Anyja, a „vén banya”, aki 600 éve elzárva tartotta a külvilágtól dühös volt Leanderre, mert még mindig gyűlölte a férfiakat és a hercegnő házasságát ellenezte. Leander barátja, Smaragd a fűkígyó azonban a segítségére sietett, és meggyőzte az öreg tündért, hogy bízhat Leanderben."

Aha, szóval akkor ez a kísérteties fehér ló nem más mint Furibon!-kiáltott fel Sylvette a róka.

Ez egy szenzációs mese volt!-lelkendezett D'Artagnan a macska. Köszönjük Unicum, hogy megosztottad velünk a Lótündér történetét! Szerintem dobogós lehetsz a mesemondó versenyen!