A keselyű meséje

A keselyű meséje.

A nyest levele

„A depressziós kápolnához érve, egy selymes szőrű tacskót vettem észre. A tacskó, úgy nézett ki, mintegy zacskó, s miközben kancsal lett a sörtől, tüsszögött a macskaszőrtől”.

-Mi ez a sok badarság?–kiáltott fel Lulli egy levelet lobogtatva a kezében, miközben megnézte a borítékon a feladót. „Zöld sziget, Sópároló rakpart 25. Feladó Nyesti Eszti”.

-„Képzeljétek el gyerekek, hogy ez a levél valami nyesttől jött!”-

-„Mi? Egy nyest írogat nekünk levelet?"-nevetett nagyapa a térdét csapkodva, ez nagyon jó!-

De miután Lulli tovább olvasta a levelet, kiderült, hogy attól a bizonyos nyesttől jött, amelyik nemrégiben elrágta az autójuk kábelét.

-„Micsoda pimaszság!”-hördült fel erre nagyapa is, de ekkor Lulli úgy elsápadt, hogy a férje egészen megijedt.

-„Valami baj van?”–kérdezte tőle.-„Rossz hírt kaptál?”-végül Lulli örömkönyekkel a szemében a következőket válaszolta:-„Szerintem a 2 éve elveszett öcsémről is szó van benne!”

-„Na, akkor olvasd hangosan!”-sürgette nagyapa, miközben egy kis állatfigurát farigcsált Ella unokájának.

 „Tisztelt hölgyem és uram!

Nyesti Eszti vagyok. Kicsit furcsának gondolhatják, hogy éppen Önökhöz fordulok segítségért, de higgyék el, hogy szánom-bánom minden bűnömet. Amióta az Önök autóját megrágcsáltam üldöz a balszerencse. Mentségemre szolgáljon, hogy azon a bizonyos napon, a szokásos beszerző körutamon éppen az Önök garázsa elé értem, hirtelen egy rókát vettem észre. Úgy megijedtem tőle, hogy az Önök autójának a motorházteteje alá bújtam, azt gondolván, hogy a róka ott nem tud elkapni. De olyan sokáig szimatolt, és várt ott az a ravaszdi, hogy közben mi tagadás megéheztem, így kínomban elkezdtem rágcsálni a kábelt. Mellesleg jóféle anyagból volt.”

-„Milyen pimasz, még mindig!”- mondta nagyapa, de már kellőképpen felcsigázta az érdeklődését, még a farigcsálást is abbahagyta:-„Kérlek  folytasd!”-.

-„A Zöld szigeten tartanak fogva.”–olvasta Lulli tovább a levelet.

-„Te hallottál már erről a Zöld szigetről?”

-„Hát persze, Horvátországban van, ahol a nyestkereskedők élnek.”-

-„Ja, tényleg! Most már dereng valami.”

-„Folytasd légy szíves, mert kezd izgalmassá válni.”-„tette hozzá nagyapa. "Hátha megtudjuk, hogy ez a Nyestike miért éppen hozzánk fordul segítségért.”

„Nem akarom untatni Önöket, de muszáj mégis pár szót ejteni erről a Zöld szigetről, ami merem állítani, hogy a horvát tengerpart egyik legfurcsább szigete. Az egyik oldala úgy néz ki, mintegy holdbéli táj. Nem nő rajta semmi, illetve elvétve vannak azért itt-ott satnya fák, meg bokrok, de a sziget többnyire sziklás részekből áll, viszont miután kiismeri magát rajta az ember, észreveszi, hogy a teljes partvonalon rengeteg, rejtett, kis öböl van.” „.Blblabla, ezt a részt nem olvasom tovább, mert nem fontos.”–tette hozzá Lulli majd pár sort átugorva így folytatta:

-„A sziget urai Grünilla és Kalamáré.”-„Na, ez már izgalmas, mert lehet, hogy ez a Kalamáré azonos az öcsémmel!”

–„Mutasd csak a keltezést! Nem valami 10 évvel ezelőtti palackposta?”-vette ki Lulli kezéből a levelet nagyapa.

-„Nem, a bélyeg tanúsága szerint épp egy hete íródott!”

-„Tehát az öcsém él! De miért nem adott eddig életjelet magáról?”

-„Olvassuk tovább a levelet, hátha választ kapunk rá!”-sürgette megint a férje Lullit.

„Kalamáré, és élettársa, a hatalmas termetű, mindig a zöld valamilyen árnyalatában flangáló Grünilla a régi Fejedelmi Palotába fészkelték be magukat. Ők a sópároló üzem tulajdonosai, ott dolgozunk nekik, éjjel-nappal (tengervizet párologtatunk, így gyűjtjük be a visszamaradt sót). Úgy tudom, hogy Grünilla már régóta űzi ezt a mesterséget, mert a rossz nyelvek szerint a hírhedt kalóz, Barbarossa egyeneságú leszármazottja, Kalamáré viszont még csak 2 éve él a szigeten, mert a Zöld tündér, -ő legalábbis így becézi kedvesét-egy hajótörés után talált rá az Adriai tenger partján sodródva:

A várost Kalamáré nagyon fifikásan építette át, mégpedig úgy, hogy a sótelepről egy titkos járaton egyenesen a templomba lehessen átjutni, onnan pedig egy másik átjárón az egykori várhoz. Higgyék el nekem, hogy ez így van, mert én magam ellenőriztem. Az egyik nyest ősömtől tudtam meg, hogy szerzetesek éltek itt egészen addig, amíg, Grünilla el nem űzte őket, csakhogy birtokba vehesse a kolostort, ahol a csipkeverő céh helyett, megnyitotta, a jóval jövedelmezőbb kerámia gyárát. Főként mór fejű virágtartókat exportál. Ezen kívül a kastély egy részét főszezonban turistáknak adja ki. Kalamáré feladata az áruszállítás és a nyest munkaerőkről való utánpótlás, na meg ő a tulajdonosa a nemrégiben megnyitott Papaya bárnak. Az ő nevéhez fűződik a népszerű „zöld óra bevezetése”, ami azt jelenti, hogy délután öt órakor a lakosság nagy része a kávéházakba és bárokba vonul, ott sziesztáznak (némelyeket abszintháznak neveztek) és az ő általa kotyvasztott abszintot kortyolgatják. Neki köszönhetően terjedtek el az abszintcsapok is, melyekkel kényelmesebb az ital hígítása, amit a lassú csepegtetéssel Kalamáré már-már rituálévá emelt. Mivel Grünilla is imádja ezt a zöldszínű italt, a szigeten a nőknek sem illetlenség a férfiakkal együtt inni. Mint már említettem Kalamáré maga is örömmel hódol neki, mert olyankor a feleségét, karcsúbbnak, kecsesebbnek, rózsaszín ködbe burkolva látja.

Itt sajnos be kell fejeznem a levelet, mert megszólalt a bányában a sziréna! Jajj, ha egy percet is kések! Plusz robot vár rám. Esedezem Önöknek, hogy szabadítsanak ki a Zöld asszony fogságából, mert naponta tűnnek el honfitársaim. Rosszat sejtek, Grünilla nemrégiben szőrmekereskedésbe kezdett. Remélem, hogy nem én leszek a következő áldozata.

Alázatos szolgájuk:

Nyesti Eszti”

-„Mit szólsz ehhez az egészhez?”–kérdezte Lulli miután összehajtotta a levelet.-„Szerintem Kalamárét, ez a Zöld szörnyeteg valami varázsitallal tartja maga mellett. Nem vitás, hogy érte kell mennünk, és ha csakugyan ő az, akkor ki kell szabadítanunk.”

-„És mi legyen a nyesttel?”–kérdezte nagyapa. „Hátha megígéri, hogy nem rágcsál el több autókábelt!”

-„Látom neked az a bestia fontosabb, mint az öcsém.”-jegyezte meg sértődötten Lulli.

-„Szerintem még egy dolog a bökkenő, hogy mikor és meddig tudjuk zárva tartani a hotelt meg a vendéglőt.”–ezzel a mondattal próbálta a férj elterelni a felesége figyelmét.

-„Mindjárt hozom a naptárat és megnézzük.”-mondta Lulli. Bevált a trükk, mert a feleség térült-fordult és már sorolta is hogy:

–„Szeptemberben általában uborkaszezon van. Mit gondolsz? Bezárhatjuk 2 hétre a panziót?”-

-„Szerintem igen.”

-„Akkor szólok a nagyobbik lányomnak, hogy foglaljon szállást ennek a bizonyos Zöld szigetnek a közelében.”

Amikor a család meghallotta, hogy mire készülnek a szülők, persze ők is részesei akartak lenni Kalamáré megtalálásának, és a nyestmentési akciónak. -„Szóval gyerekek! Egyszer s mindenkorra pontot teszünk arra a talányra, hogy a 2 éve eltűnt Kalamáré azonos-e édesanyátok öccsével,-valamint ellenőrizzük a sópároló üzemet, ahol a nyesteket embertelen körülmények között dolgoztatják.”

-„Fel kell jelentenünk az Ombudsmannál állatkínzás miatt!”-javasolta Zili.

-„Ezzel még ráérünk!”-mondta nagyapa,-„de ha kiderülnek a disznóságok, akkor megtesszük.

A fakókeselyű

Eljött az utazás napja. A vendéglő és hotel ajtajára Zili kifüggesztette a táblát, hogy 2 hétig szabadság miatt zárva. A repülőút során nem történt semmi említésre méltó, a gép menetrend szerint szállt le a velencei Marco Polo reptéren. Onnan aztán csomagostul- mindenestül egy busz repítette tovább a családot a kikötőbe, ahol az induló vagy érkező vízitaxik, vaporettók és gondolák kavalkádjától szinte káprázott a szemük. Kiderült azonban, hogy a Zöld szigetre csak egy bizonyos katamaránnal lehetett átjutni, de Lulliéknak még ebben is szerencséjük volt, mert az utolsó percben sikerült feljutniuk egy induló hajóra. Ott aztán kipihenhették a repülőút fáradalmait, mert Velencéből három óra hosszat tartott az út a Zöld szigetekig. Vitathatatlan, hogy nagyon örült a család, amikor a katamarán bekanyarodott a Zöld sziget, pálmafákkal övezett kikötőjébe. Egy sirálycsapat, amely végigkísérte a katamaránt most vijjogva szétvált, de a madarak közül egy különvált, és egyenesen nagyapa lába előtt landolt. Ott aztán lecövekelt, így nagyapa meg tudta szemlélni közvetlen közelről. Nos hamarosan kiderült, hogy ez a madár nem is sirály volt, hanem egy igazi, ritkaságszámba menő, fakókeselyű. Igen csinos, fiatal példány, vörhenyes, barna színű gallérral, fekete farokkal és kékesszürke csőrrel. És egyszer csak a keselyű megszólalt, először károgó, majd sziszegő, végül meg nyávogó hangon: „Uraim és hölgyeim üdvözlöm Önöket a Zöld szigeten! Kérem kövessenek!" Érdekes, hogy a beszélni tudó keselyűn a családtagok meg sem lepődtek,  egyszerűen elkezdték követni, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

A keselyű először a magas tornyokkal megerősített városfalakra vezette fel őket, mely tele volt ókori romokkal. A városmag egyik legszebb dísze azonban mégis egy híd volt.

-„Alatta csak a kisebb hajók fértek át, amelyek így védve voltak a bóra nagyobb lökéseivel szemben.”-sziszegte a keselyű. „A hölgyek figyelmébe ajánlom, hogy a híddal szemben van a csipke múzeum.“ A keselyű mindezt a híd korlátjára szállva károgta el, mintegy profi idegenvezető.

-„Nos, kb. ennyi a látnivaló a városban.”-nyávogta a keselyű, (ugyanis szerette kihasználni az összes hangfekvését) –„meg még a Velencei torony, ott fent annak a meredek utcának a végén. Valaha a tengeri kalózok rezidenciája volt.”- Azonban a kalózok említésével sem sikerült a keselyűnek felcsigáznia a család érdeklődést, mert nagyapa a következőket javasolta:

-„Végül is nem turistáskodni jöttünk, hanem embereket megmenteni, és különben is már jócskán elmúlt dél, így szerintem függesszük fel a városnézést és együnk valami finomat!”-„Helyes!”-zúgta a családi kórus, majd a fakókeselyű tanácsára hamarosan be is tértek egy kitűnő hal és bárányételeket kínáló vendéglőbe az óvárosban. Miután leadták a rendelést, nagyapa kényelmesen elnyúlt egy nyugszéken, arcát a nap felé fordítva.

-„Még mindig milyen erősen süt a nap.”-állapította meg-,de még mielőtt befejezte volna a mondatát, a keselyű a vállára telepedett és a csőrével megkopogtatta a napszemüvegét, így akarta felhívni a figyelmét egy, a terasz alatt elhaladó, csónakos emberre.

-„Gyanús nekem az a férfi ott lent,-sziszegte a keselyű,-„szerintem csak alibiből árul gyümölcsöt, alapjában véve utánatok kémkedik.”-Köztudott ugyanis, hogy Grünillának mindenhol vannak fizetett kémei a városban.

-„Meglehet!”-bólintott rá nagyapa.

–„Sőt, mi több egyáltalán nem lep meg!”-tette hozzá,-„azok után, amiket a nyest írt róla a levelében!“-És őszinte csodálattal nézte, ahogyan a jó étvágyú keselyű egy másodperc leforgása alatt eltüntette a neki rendelt ürücombot.

Amíg a banán splitre vártak (banán, fagyival, cseresznye kompóttal és sok-sok tejszínhabbal), Bianka elővette a nyest által rajzolt térképet és a keselyű elé terítette.

-„Nos, most mi itt vagyunk.”-károgta a keselyű a torkát köszörülve.-„És itt vannak a sóbányák.”- és a csőrével rábökött egyenként mindegyik objektumra.-„Ugyanis a szigeten 10 sóbánya van.”–„Akkor vajon melyik lehet a Zöld asszony tulajdona?”–töprengtek a családtagok.

-„Szerintem csakis a házához közeleső jöhet számításba, úgy logikus, nemde?”–mondta Hanzi, Zili barátja.-„Nos, hagy mondjak ezzel kapcsolatban valamit.”-mondta a keselyű. „Mivel a város fő megélhetési forrása mindig is a sólepárlás volt, a sót nemcsak raktárokban tárolják, hanem templomokban is, mert csak így tudják megóvni az időjárás viszontagságaitól.”

–„Hm, ebben lehet valami.”-mondta Lulli, -„mert itt van Nyesti Eszti levele,”-és ezzel előhalászta a táskájából a viharvert nyest kaparás folytatását,-„mely szerint Kalamáré egy titkos járaton keresztül megy át a sóbányába, ergo ez csak valamelyik templomból lehetséges.”

-„Akkor menjünk, folytassuk a nyomozást!”–mondta nagyapa, s miután kifizette az ebédet, a papírpénz hátulján megdöbbenve látta, hogy egy nyest vigyorog vissza rá.

-„Hm, ez a nyest mindenhova elkísér/t minket!”-mondta nevetve.–„Hát az biztos, hogy gondoskodik róla, hogy ne felejtkezzünk meg őkelméről.”-kontrázott rá Zili.

Az ebéd után aztán úgy tettek, mintha továbbra is csak kíváncsiskodó turisták lennének, és a város főterén lévő templomot tanulmányoznák nagy buzgón, valójában azonban a szembenlévő, 15. századi kormányzói palota bejáratát figyelték.

-„A velencei uralom idején ez volt a sziget kormányzójának a székhelye.”-károgta a keselyű,-„de a kétemeletes palotát nemrég Grünilla vette meg.”-sziszegte oda nagyapának halkan.

A templom mellett elhaladva aztán a Szent Márk sópároló bejárata elé értek. A zöld, neonszínben világító automata üvegajtóra titkos írással volt ráírva, hogy Kalamáré & Grünilla company. Bianka és Simon mesterei voltak mindenféle kódok és rejtjelek feltörésének, így pár másodperc leforgása után diadalmasan közölték, hogy

-„Heuréka!”-megtaláltuk a sóbányát! Biztosan itt robotol a nyest.”-tették hozzá.–„Zseniálisak vagytok!”-mondta nagyapa, „ennek ellenére hagyjuk abba most a nyomozást, mert el kell foglalnunk a szállást.”

A keselyű aznapi feladata gyakorlatilag ezzel végetért, de a kikötőbe azért még elkísérte a családot, akik ott béreltek hajót, hogy átjussanak Luna faluba. A keselyű az első sziklaszorosnál elbúcsúzott tőlük, azt nyávogva, hogy itt lakom, s ezzel el is tűnt a part közelében lévő egyik sziklabarlang mélyén. A család nemsokára megérkezett a meglehetősen sűrűn lakott Luna településre, mely pompás olíva ültetvényeivel üdítő ellentéte volt a Zöld szigetnek. A szállás szép, tiszta volt, a csomagok is megérkeztek. Szóval miután mindenki elfoglalta a szobáját, úgy döntöttek, hogy megmártóznak a tengerben. De amikor strandszerelésükben elvonultak a porta előtt, a portás megállította őket és egy levelet nyújtott át Lullinak.-„Vajon ki küld nekem ide levelet?”-lepődött meg Lulli.-„Biztos a nyest.”-mondta Ella, mire mindenki hangosan felnevetett. A levél azonban a Zöld asszonytól jött, és egy meghívót tartalmazott másnap ebédre. Szóval hiába érkeztek inkognitóban, Grünilla kémei máris leadták a jelentést az idegenekről.–„Azt hiszem, hogy kénytelenek vagyunk elfogadni a meghívását, így legalább kiderítjük, hogy ennek a bizonyos Grünillának a férje azonos-e Kalamáréval.-„Az éjszakai kalandot tehát halasszuk holnapra.”–javasolta Lulli.

És így is tettek. Másnap délelőtt áthajóztak a Zöld szigetre, ahol már a keselyű kalauzolása nélkül is könnyen odataláltak a palotához. Amint megközelítették a bejáratot, a kapu melletti őrbódéból egy sötét alak lépett eléjük. Kicsit megijedtek tőle, mert a külseje alapján inkább bérgyilkosnak nézett ki, mint kapuőrnek és ezt az érzést még tovább fokozta rekedt hangja, meg a beszéd stílusa, ahogy nyeglén odaszólt nagyapának, hogy ő fogja a kastély bejáratáig kísérni őket. De mivel ez volt az egyedüli útja-módja a palotába való bejutásnak, nem tehettek egyebet, mint követték a nem túl bizalomgerjesztő alakot. A kert szépsége szerencsére egy időre elterelte a figyelmüket a kísérőjükről,- a pálmafák és díszes kutak,- melyek között haladva végül egy nagy, cserépmázas kapuhoz értek. Ott az őr, a kapu melletti biztonsági masinába bepötyögtette a kódot, mire az kinyílt. Amikor beléptek, az addigi rendezett kert után, mintha Alíz Csodaországába csöppentek volna, jobb és baloldalon kificamodott köcsögök, intarziás tükrök, félresikerült szökőkutak ízlésromboló, szürreális látványa fogadta őket. Később kiderült, hogy ezek a tárgyak egytől-egyig Grünilla remekművei voltak. Az egyedüli esztétikus műalkotás, egy félreeső fülkében lévő, több ezer éves antik szobor volt. A palota főbejáratánál aztán megpillantották a ház termetes úrnőjét, egy zöldruhás asszonyt, aki bálványként tornyosodott föléjük a lépcső tetején. Erős, férfias kézfogása volt. Miután túl voltak a szokásos formaságokon, az asszony a családtagok meghökkent arckifejezését látva csak annyit mondott, hogy:

-„Tudom, hogy a szobraim nem tökéletesek, de számomra mindegyik olyan, mintha a saját gyermekem lenne, sajnálom kidobni őket.” Majd gyorsan témát váltott és azt kérdezte Lullitól, hogy megmutassa-e neki ebéd előtt a kerámia műhelyét?

-„Hátha találsz a vendéglődbe egy szép étkészletet.”-tette hozzá jelentőségteljes hangon.-„Igaz, hogy a műhelyemben már karácsonyra gyártják a díszeket, de a boltomban egész évben árulják a tányérokat, meg a teáscsészéket.”

-„Igen, ez kiváló ötlet! Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet!”-mondta Lulli udvariasan, egyúttal meglepődve azon, hogy ez az asszony már tényleg mindent tud róluk. És valóban, amikor beléptek a műhelybe, a kemencékben éppen mázat égettek a cserép báránykákra, karácsonyi angyal figurákra, csengőkre. Egy másik helységben a Grünilla által tervezett kupák, ovális alakú tálutánzatok meg teás kannák tömeg termelése során. Mellesleg könnyen felejthető kommersz dolgok voltak. De hol van Kalamáré?”-kérdezte türelmetlenül Lulli, a zöldruhás asszonytól.

-„Ja, már mondani akartam, hogy bokros teendői miatt csak később tud csatlakozni hozzánk.”-S még mielőtt tovább kellett volna magyarázkodnia, megjelent Grünilla szakácsnője, aki bejelentette, hogy kész az ebéd.

-„Menjünk az ebédlőbe!”-indítványozta Grünilla. Az ebédre a palota kazamatájában került sor. Meg kell hagyni, hogy a Zöldasszony kitett magáért, mert az ókorból származó, hatalmas kőasztalon minden volt, ami szem s szájnak ingere: a pásztoridőket idéző, roston sült mellett, egy tűzálló agyagedényben készült egytálétel rotyogott, ami marha, bárány, sertéshúsok, borjú és disznócsülök keverékéből főtt, borban pácolt finomság volt. Aztán aki nem volt odáig a húsért, annak kedvére vajban sült ponty, olajban sült, olíva bogyókkal körített makrélát szolgáltak fel, de a helyi különlegesség a sós, kemény juhsajt sem hiányzott. Itókának a férfiak tölgyfa hordóban érlelt, 3 éves szilvapálinkát kaptak, a nők meg gyömbéres-citromos limonádét. Ráadásul nemcsak kellemes dalmát zene szólt falatozás közben, de egyes ételeket, meg italokat, mint például a török kávét, a mesterszakács a vendégek előtt készítette el. Már csak a desszert volt hátra, amiről Szandrice asszony gondoskodott. A fekete ruhás, bibircsókos nő egy akkora gyümölcsöstállal jelent meg a kezében, hogy alig bírta el. A gyerekek málnakását kaptak. Lulli nagy élvezettel kóstolt bele a sárgadinnye koktélba, ugyanis ez a gyümölcs volt az egyik kedvence. De a harmadik kanál kompót után hirtelen megszédült. Aztán amikor Grünilla hangját egyre messzebbről hallotta, már tudta, hogy valamit beletettek a kompótba. Az utolsó amire emlékezett, az a Zöldasszony semmitmondó mondata volt, hogy: -“Változatlanul fényesen süt a nap, és csodálatosan tiszta a levegő.”–ezután elsötétült előtte a világ.

A sóbánya

Grünilla lakomája után a család összes tagja egy sötét, szűk helységben tért magához. Ki nyögdécselve, ki nagyot sóhajtva ébredezett, mert ráadásul a kezük és a lábuk is össze volt kötözve. Amikor felfogták, hogy mi is történt velük, megpróbálták kideríteni, hogy mennyi idő telhetett el az ebéd óta, meg, hogy tulajdonképpen hol is vannak. Mindkettő elég nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis a mobiltelefonjuktól, pénzüktől, egyáltalán mindentől, ami náluk volt, meg voltak fosztva.

-„Szerintem egy sóbányában vagyunk.”-szólalt meg elsőnek Simon, a magas sótartalmú levegőtől szinte hápogva, mert a torka szörnyen ki volt száradva. Ahogy így tanakodtak, hogy mitévők legyenek, egyszer csak ismerős krákogást, sziszegést, nyávogást hallottak. Kiderült, hogy a fakókeselyű, melynek a barlangjából egy átjáró vezetett a sóbányába, végig figyelemmel kísérte őket. Tőle tudták meg azt is, hogy Grünilla, a kompótba, illetve az italokba csöpögtetett bájitallal kábította el őket, aztán a család összes tagját felrakatta az embereivel egy teherautóra és idehozatta őket a bányába.

-„Nemsokára értetek jönnek, hogy újabb kábítószerrel engedelmes rabszolgákká tegyenek titeket. Nincs idő hát a bájcsevegésre.”-károgta a keselyű és akcióba lépett. Mivel erős csőrével még a legellenállóbb szöveteket is képes volt feltépni, így a kötelek elvágása sem okozott különösebb gondot neki. Amikor végre mindenki megszabadult a béklyójától, a keselyű javaslatára a gyógyközpont felé indultak.

Először egy repülőtéri terminálhoz hasonló szintre értek, ahol a high-tech láttán, a szökés közbeni izgalom ellenére is mindenkinek tátva maradt a szája a csodálkozástól, -a lépések zaját elnyelő gumiszőnyegtől, a fém és metálszerkezetek fantasztikus megformálásától. Éppen ezért egy kissé meglepő volt, amikor egy fagerendákból durván összetákolt teraszhoz értek. A keselyű éppen időben parancsolt megálljt, még mielőtt egy tátongó sötétségbe zuhantak volna. A mélysége körülbelül tízemeletnyi lehetett. Mivel a keselyű jól ismerte a járást a bányában, egy átlátszó üvegfalú lifthez vezette a menekülőket. A hangtalanul suhanó liftbe szállva aztán mindenki megnyugodott, annál is inkább, mert itt véget ért a sötétség birodalma. A teret hatalmasra tágította az üvegfal, lefelé suhanva pedig cseppként hulló fényeket, lassan forgó óriáskerekeket láttak. A betonból öntött falak a rárakódott sótól, zöldszínben csillogó, kristály birodalommá varázsolták a bányát.
A lift, mint kiderült a bánya fenekén lévő tóhoz repítette őket. Amikor kiszálltak, a tavon, a futurisztikus gömbalakzatok között embereket láttak csónakázni, annak a közelében volt ugyanis a gyógy központ, egy kisebb templommal meg egy amfiteátrummal egyetemben. A menekülők is oda igyekeztek. A keselyű azt károgta, hogy már csak a kórházig kell kitartaniuk, mert azon keresztül egy másik lifttel fel lehet jutni a felszínre.

-„De hol dolgoztatják a nyesteket?”-kérdezte tőle ekkor nagyapa.

-„Ha tényleg látni akarod, akkor egy kis kitérőt kell tennünk.”-sziszegte a keselyű.

-„Végülis azért jöttünk, hogy kimenekítsük Nyesti Esztit, meg hátha ott dolgozik Kalamáré is.”-mondta, mire a többiek egyetértően rábólintottak.

-„Akkor mindenki utánam!”-nyávogta a keselyű.

A turista útvonalról letérve aztán rögtön megláttak egy sóval megrakott vagont, amelyik éppen kikecmergett az alagútból. Hamarosan találkoztak légkalapáccsal dolgozó, igazi bányászokkal és agyonhajszolt pofájú nyestekkel is. A steril, jövőbeli környezet után a bányának ez a része inkább hasonlított egy régi sóbányához, mintegy 21. századihoz, még a motorok maró füstjét is lehetett érezni.

-„Kövessük ezt a vagont!”-adta ki a keselyű a parancsot, mert látta, hogy a csilék mellett haladva észrevehetően megszaporodott a nyest munkások száma. Tőlük kezdték kérdezgetni a családtagok, hogy nem ismerik-e Nyesti Esztit. De senki sem hallott róla. Amikor már végleg feladták, hogy valaha is megtalálják, egy elhaló hangocska kiáltott utánuk.

–„Kérem! Várjanak! Ne hagyjanak itt!”-

Egy igencsak rossz bőrben lévő nyestlány volt a hang tulajdonosa. Az próbált utánuk szaladni. Amikor a nyest végre kifulladva Lulli mellé ért, nem szólt egy szót sem, csak lehajtott fejjel, bűnbánóan, egy amulettet nyújtott át neki. Kiderült, hogy a nyakában hordott medálban, a Robusztóék autójából lerágott kábel egy darabját őrizte.

–„Hát Te vagy Nyesti Eszti?”–kiáltotta Lulli megkönnyebbülve.

-„Gyerekek végre megvan a nyest!”-mondta vidáman. De nem volt idő a lelkendezésre, mert az egyik munkavezető felfigyelt rájuk, azon kívül a keselyű éles fülével meghallotta, hogy mozgósították a bányaőrséget.

-„Ezen az úton vissza!”-károgta a keselyű-.A csapat a helyzet súlyosságát felfogva loholt utána. Simon a nyakába vette Ellát, úgy rohant. A kórházhoz érve aztán beszálltak a recepció előtt álló liftbe, ami felvitte őket a felső szintre.

A bányából kilépve csend, kopár domboldalak és metsző szél fogadta a menekülő csapatot meg egy sereg fakókeselyű. Meg kell hagyni, hogy a mentőakció kiválóan volt megszervezve. A fakókeselyűnek ugyanis volt egy kommandós csapata, amely egy-egy fát megszállva a kijáratnál várta a családtagokat. Mire az első bányaőr felbukkant, a családtagok már a keselyük hátán ültek, amelyek félelmetes sebességgel felrepítették őket a magasba és pillanatokon belül eltűntek velük a horizonton. Az épületből kirohanó bányaőrök így bottal üthették a nyomukat. A keselyük a parancs szerint a Luna szigeteki szállásig vitték a menekülőket. Lulliék ott éppen csak annyi időt töltöttek el, amíg a csomagjaikat összekapkodták, majd a keselyű javaslatára, egy üresen álló hajót gyorsan birtokba vettek, amellyel nem a Zöld szigetre, hanem a mellette lévő Opál szigetre navigáltak. Ott várta már őket egy éppen induló katamarán, azzal szerencsésen visszajutottak Velencébe. Az átélt izgalmaktól, néhány családtag a hajó indulása után ültében elaludt. Csak Lulli gubbasztott fáradtan egy sarokban, a nyest meg mellette pihegett hálásan. Szomorú volt, hogy az öccsét nem sikerült kiszabadítania, mert nem mondta el a többieknek, hogy egy pillanatra meglátta a kórház egyik helységében Kalamárét, aki elég rosszul nézett ki. Egy biztos, hogy vissza fog jönni érte. Hamarosan.