A Kékfazék tó titka és a varázscipők

A Kékfazék tó titka és a varázscipők.

Leontes, Szicília fejedelme és Vendelina nevű felesége nagy meghittségben és szerelemben élt Nápolyban. De úgy három év múltán, amikor még mindig nem született gyermekük az asszony búskomorságba esett, hallgatag és szomorú lett. A fejedelem hamar besokallt felesége keserű arcát látván, ezért egy hirtelen elhatározással befogatta a lovait, a szépséges Vendelinát beültette a hintóba, majd elindult. Vadul és dühösen hajtotta, űzte a kocsis a lovakat, míg nem egy Mirtilli nevű faluba nem értek. Egy fogadó mellett elhaladva a fejedelem megálljt intett. Ott kiparancsolta Vendelinát a hintóból majd a következőket mondta neki: Addig haza ne gyere, amíg ilyen búval-bélelt vagy! Az asszony a döbbenettől szólni sem tudott, miközben a fejedelem eltűnt a láthatáron. És Vendelina csak állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s miközben a sorsán kesergett, kilépett a fogadóból egy nyájas tekintetű fiatalasszony és kedvesen megszólította:

Ki vagy Te idegen és mi dolgod itt az Isten háta mögötti Kékfazék tó vidékén? Az asszony a kedves szavak hallatán sírva fakadt, majd könnyeit törölgetve elmondta, hogy mi történt vele, mire a fogadósné, mivel ő volt a kedves asszony, megsajnálta és némi segítségért cserébe szállást és élelmet kínált Vendelinának, valamint azt is hozzátette, hogy addig maradhat, ameddig csak akar. Vendelina hamarosan megtudta, hogy a Mirtilli nevű falu és vidéke Kék falu néven híresült el, mert errefelé csak kékszínű gyümölcsök és bogyók teremnek, mint az áfonya, a kökény, a szeder, és a szilva…

És persze itt volt a Kékfazék tó, ami arról vált legendássá, hogy szerencsét hozott, aki a tó körül egy sétát tett a nap egy bizonyos szakában. A partján működött egy kalapácsmalom, amelyet a forrás vize hajtott, nagy teljesítménnyel aprítva fel a beletáplált anyagokat.  A tó jellegzetes kék színét a falubéliek azzal magyarázták, hogy a Kékfazékba minden nap valaki egy kád tintát önt. De azt, hogy ki, azt senki sem tudta. Azon kívül valahányszor valaki ólomból készült jelzővel próbálta megmérni a Kékfazék tó mélységét, egy vízi szellem ellopta a jelző berendezést. Ezért nem lehetett soha meghatározni a tó mélységét. Ezen kívül még a Kékfazék tó közelében volt egy Ólomtömb nevű szikla is. Egy szép csendes estén Vendelina nem tudott elaludni, kisétált a tóhoz, hátha a víztükör látványától megnyugszik, és egyszer csak hangokat hallott, mely azt suttogta a fülébe, hogy a problémái egycsapásra megoldódnak, ha ötször szívből nevet.

Vendelina ezt hallván hosszú idő óta először elmosolyodott. Telt, múlt az idő. Vendelina összebarátkozott a Kék Fazék fogadó háziasszonyának a családjával, és láss csodát, náluk már a hétköznapi helyzetekben is rátört a nevetés. Első ízben, amikor az orrát megcsiklandozta egy cica, másodszor, amikor rájött, miért ül a fogadós kisgyereke egy bilin, amelyet, mivel ugye neki még nem volt gyermeke nem tudta, hogy mi, így különösen szép műalkotásként csodált meg, aztán egy furcsa álom után is hangosan felnevetett, és végül, amikor megpróbált a házigazda után megismételni egy nyelvtörőt: Lali, a lila ló elalél.

És a jóslat beteljesedett, Vendelina férje, mivel már iszonyúan hiányzott az asszonya, egy nap érte jött, és vissza vitte Nápolyba. Majd rá egy hónapra az asszony megüzente a Kékfazék fogadós háziasszonyának az örömhírt, hogy gyermeket vár. Hálából egy soha ki nem ürülő, pénzzel teli ládikát küldött az asszony családjának, de meghagyta, hogy mindig adjanak belőle egy-egy fillért az arra utazó vándorlegényeknek útravalóul. 

Körülbelül száz évvel később élt egy Lorenzo nevű cipészinas Nápolyban. Az inast 12 éves korában fogadta fel Carlo nevű mestere, s amikor Lorenzo már 8 évet letöltött nála, ahelyett, hogy felszabadította volna, pusztán bosszúból, amiért tehetségesebb volt nála, cselédmunkákat végeztetett vele és csak ígérte, hogy már varratja a szabaduló ruháját. Lorenzo egy vita során pofon vágta mesterét, mely után úgy döntött, hogy másnap elhagyja a várost. Aznap éjjel megjelent előtte egy Kalapos manócska, aki szutykos vargakötényt viselt, lábán papucs volt, a haja koromfekete, de világoskék, barátságos tekintettel nézett rá.

-Buona notte Lorenzo!-mondta a manó. -Nem ismersz meg? Én vagyok a Kalapos manócska, a Szerencséthozó. Tudom, hogy tehetséges legény vagy, és gyönyörű lábbeliket készítesz, de te magad mégsem jársz a legjobb cipőben. Mivelhogy holnap útrakelsz, útravaló garas helyett hoztam neked valamit. A saját kezem munkáját. Két pár szerencsecipőt. Idenézz! Az egyiket vedd fel, mindjárt holnap, meglátod, hogy a lábad után fog igazodni. Amíg élsz ez a cipő el nem kopik. A másik párat meg tedd le valahova az országútra! Ezután hagyd hogy a cipő vezessen és meglásd szerencséd lesz. Aztán itt van még egy gyümölcskenyér. Amennyit levágsz belőle, annyi megint visszanő, ha csak egy ujjnyit meghagysz belőle. Vigyázz egészen soha ne edd meg, mert akkor volt kenyér, nincs kenyér. Tégy mindenben úgy, ahogy mondtam és meglásd szerencséd lesz. Cserébe azt kérem, hogy menj el a Kék Fazék tóhoz és hozz nekem egy kis darabot az Ólomtömb sziklából, amely láthatatlanná tesz.-

Ekkor eltűnt a Kalapos manó. Lorenzo majdnem kurjongatott örömében, hol a cipót kóstolgatta, hol a két pár cipőben gyönyörködött. Olyanok voltak, mintha ő készítette volna, csak finom, csodálatos öltésekkel varrva és puha piros bőrrel bélelve. Nagy örömében fölpróbálta vagy egy tucatszor, úgy sétált föl s alá a szobájában, de semmi különös nem történt vele. Végül, amikor meghallotta a kakas kukorékolását, észbe kapott, gyorsan felöltözött, mert ideje volt indulni, de hiba történt! Összecserélte a cipők párját, az egyiknek a balját vette fel, a másiknak meg a jobbját. És nem vette észre! Halkan kisurrant a házból, hogy ne ébressze fel a mester családját. A reggeli nap fényében még egy utolsó pillantást vetett a városra, a grófi kastélyra, aztán eszébe jutott, hogy a másik pár cipőt el kell valahol helyeznie. Amikor a grófi kastéllyal szembenlévő hídra lépett, úgy döntött, hogy a másik pár cipőt a híd szélén hagyja...

Miközben ment, mendegélt, hamarosan rájött a tévedésére, mert az összecserélt cipők minduntalan vissza akartak térni a párjukhoz, így Lorenzot folyamatosan akadályozták a haladásban. Bárkivel találkozott, kinevette csámpa járása miatt. Egy festőgyakornok a hasát fogta nevettében, amikor meglátta az imbolygó inast a város főterén. Lorenzo pár nap múlva hol ugrándozva, hol lassan baktatva elért a Kék faluba és éppen a fogadós család leszármazottjainál talált szállást, akik a szép Vendelina hagyatékából idő közben meggazdagodtak. Amikor betért hozzájuk, az asszony kívánsága szerint pénzt és egy ezüst főkötőt adtak Lorenzonak, mondván, hogy egy napon majd a jövendőbeli menyasszonyának ajándékozhatja. Lorenzo másnap találkozott, egy gyönyörű, delejes tekintetű lánnyal, aki papagájokkal kereskedett. Míg a fiú megcsodálta a madarakat, akikről a lány azt állította, hogy több nyelven beszélnek, megkérte, hogy vigyázzon rájuk, addig, amíg elmegy madár eledelért. A fiú nem tudta, hogy a lány egy hírhedt tolvaj, aki kihasználva, hogy Lorenzo távol van a fogadótól, belopózott a szobájába, de mivel nem talált egyebet csak sütemény morzsákat, azt megetette a kedvenc papagájával, ami mindig a vállán ült, így Lorenzo gyümölcskenyere örökre elveszett. Később Lorenzo a fogadóba visszatérve megtudta, hogy a lány egy rosszhírű tolvaj és nem válogat a módszereiben, állítólag már méreggel megölte két szeretőjét. Lorenzo ezt hallván azonnal tovább állt. Amint nevetségesen bukdácsolt felemás cipőjében, a varázscipők egyszer csak megelevenedtek és elvezették az Ólom sziklához, amiről a Kalapos manó mesélt neki. Lorenzo letört a sziklából egy darabot, betette a tarisznyájába és haza indult.

Veszélyes kalandok során visszatért Nápolyba, ahol még aznap éjjel megjelent a Kalapos manó és követelte tőle az ólomkövet. Lorenzo oda adta neki, minek örömére a manó egy szép ruhával ajándékozta meg, és azt mondta, hogy ezt viselje a másnap megrendezésre kerülő híres, álarcos bálon.

Mindeközben a másik pár cipőt, amelyet Lorenzo Nápolyban hagyott, egy fiatal szolgálólány, Veronika találta meg a híd szélén és vette birtokba. A lány hamar rájött, hogy a cipő szerencsét hoz, mert a segítségével megtalálta a gróf lányának igen értékes gyöngysorát, ugyanakkor Veronikát nagyon zavarta, hogy a cipő saját életet él, és olyan bohókás kalandokba keveredett miatta, hogy az udvarban szelekótyának kezdték nevezni.

Az Álarcos bál napján a lány előtt szintén megjelent a Kalapos manó, aki most már elárulhatom nektek, hogy nem volt más, mint a cipő szelleme, és neki is egy csodálatos jelmezt adott ajándékba. És láss csodát, a bálon, a lány cipője és Lorenzo cipője elkezdték a párjukat keresni, így törtéhetett meg, hogy amikor az utca népe éppen vidáman készülődött a fejedelem által minden évben megrendezett szánkóversenyre, Veronika és Lorenzo ugyanarra a szánkóra került a sorsolás során, ahol Lorenzo lett a „kormányos”, Veronika meg a"fékező". És a varázscipőnek köszönhetően, amint lesiklottak a szánon, a fiatalok azonnal egymásba szerettek. Ráadásul ők nyerték meg a szánkóversenyt is. A fejedelem ekkora szerelem láttán annyira meghatódott, hogy az ifjú párnak, akik persze párosították a cipőket, egy házat ajándékozott a nápolyi piactéren. Lorenzo és Veronika összeházasodtak, a varázscipőket egy vitrinbe tették emlékeztetőül, hogy „nekik” köszönhetik a boldogságukat. És még mielőtt elfelejteném, Lorenzoból udvari cipész lett, topánkáinak híre külhonba is eljutott.