A szentendrei rózsa titka és a szarvas istennő

A szentendrei rózsa titka és a szarvas istennő.

Szentendre festői kisvárosában, ahol macskaköves utcák kanyarognak, bájos téglaházak és föléjük tornyosuló tölgyfák között, élt egy kalandvágyó kislány, Carla. Tizenegy éves volt, göndör, vörösesbarna hajzuhataggal és smaragdzöld szemekkel. Carla csillapíthatatlan kíváncsiságáról volt ismert, aki szerette felfedezni szülővárosa rejtett zugait.

Egy szeles, szombat reggelen, amikor Carla szokása szerint a nagymamája régi házának poros padlásán kotorászott, imádta ezt a helyet, mert a padlás elfeledett ereklyék és különös tárgyak kincsesbányája volt, és a nagyanyja szerint mindegyiknek megvolt a maga története,-szóval Carla ahogy egy halom, régi könyv között kutakodott, valami megragadta a tekintetét,-egy megsárgult, gyűrött pergamen, amely egy régi láda sarkából kandikált ki.

Szíve a mellkasában dobogott, amikor óvatosan kibontotta a pergament, felfedve egy térképet. Hirtelen ahogy a kezében tartotta, úgy érezte, mintha valami megmagyarázhatatlan erő áradna belőle, egyben biztos volt, hogy a térképet a titokzatosság aurája lengte körül. A térkép vonalai bonyolultak és labirintusszerűek voltak, Carla azonban hamarosan felismerte, hogy Szentendre városát ábrázolják, de olyan különös szimbólumokkal és tárgyakkal, amelyeket nem ismert. Az alján elegáns, gótikus betűkkel a következő mondat állt: 

„A szívhez vezető út bátorsággal van kikövezve”.

Carla elméjében csak úgy cikáztak a gondolatok.Vajon ki készíthette ezt a térképet, és milyen titkokat rejthet Szentendréről?

A csapat összeállítása

Carla tudta, hogy szüksége van a barátaira, hűséges társaira, akik sosem riadtak vissza a kalandoktól és a kihívásoktól. Lerohant a lépcsőn, gyorsan elbúcsúzott a nagyanyjától, és a térképet szorosan magához ölelve elviharzott a Japán kertbe, ahol a legjobb barátai, Leo és Míra mindig tartózkodtak.

Leo egy évvel idősebb volt Kláránál, kócos, barna hajú fiú, kedves vigyorral az arcán, amivel a legborúsabb napot is képes volt feldobni. Ő volt az a fajta barát, aki minden dolognak megtalálta a humoros oldalát, és ez a tulajdonsága jól jött mindig a kalandozásaik során. Míra viszont csendes lány volt, hosszú fekete hajával és mélázó tekintetével, olyannak tűnt, mint aki egyenesen a dolgok mélyére lát.

„Sziasztok, ezt látnotok kell!”- így kezdte elfúló hangon Carla, amikor meglátta a barátait, a térképet lobogtatva a levegőben, ahogy közeledett feléjük.

„Ezúttal mit találtál?” -kérdezte Leo, és a szeme tágra nyílt az érdeklődéstől.

Carla átnyújtotta neki a térképet. Míra végighúzta az ujját a titokzatos szimbólumokon, a homlokát összeráncolta a nagy koncentrálástól. „Ez úgy néz ki, mint egy kincset rejtő térkép -tűnődött-, de ezeknek a szimbólumoknak nincs semmi értelmük.”

"Ezért kell megfejtenünk.” -mondta Carla, és a hangja csupa izgalom volt. Ki tudja, mit fogunk felfedezni Szentendréről?”

És egy közös egyetértő bólintással a gyerekek elindultak a küldetésre, tele nagy várakozással.

Első állomásuk a Könyvtár volt, egy pompás, borostyánnal benőtt épület. A könyvtáros, Hedvig kedves asszony volt, aki enciklopédikus ismeretekkel rendelkezett Szentendre történelméről. Nyájas mosollyal üdvözölte a gyerekeket, amikor beléptek.

„Régi Szentendre térképekről keresünk információt."-kezdte Carla, miközben elővette a pergament.

Hedvig megigazította a szemüvegét, és alaposan megvizsgálta a térképet. "Á, ez egy ritka darab. Úgy tűnik, ez egy térkép Szentendre korai korszakából„- mondta elgondolkodva. „Azt hiszem, van néhány könyv az archívumban, amely talán fényt deríthet ezekre a szimbólumokra.”

És Hedvig vezetésével a gyerekek elmerültek a poros archívumban, és addig lapozgattak a városról szóló könyvekben, amíg rá nem bukkantak egy rég elfeledett társaságra, a „Szentendrei Rózsa Figyelői” nevűre. A Sztaravodai út elején lévő Turul szobor mögött található egy óriási rózsatő. –olvasták le a térképről a gyerekek a dőlt betűs írást. A könyv szerint ez a titokzatos csoport fedezte fel ezt a különleges, a világ más táján nem található növényt, utána nevezték el magukat. Egy titkos térképet készítettek, amely régen a város rejtett, eldugott helyeihez vezettek. De a térképnek nyoma veszett!

Hűha! Lett még izgatottabb Carla, lehet, hogy megtaláltam azt a bizonyos térképet?-de hangosan nem mert ujjongani, hátha sokat ér a térkép és a nagyanyja megharagszik, amiért elhozta a tudta nélkül. Bizonyára valamelyik ük, vagy szépapjáé lehetett.-gondolta.

A gyerekek kíváncsian követték a térképen található első nyomot, mely maga a szentendrei rózsa virága volt. Ez a kiinduló szimbólum a város szélén álló régi óratoronyhoz vezette őket. Ahogy a gyerekek közeledtek, észrevettek egy vésetet a torony talapzatán -egy újabb szimbólumot, egy bárányt, amely megegyezett a térképükön szereplővel.

„Ez az!”-mondta Leo, és hangja szokatlan izgatottságtól árulkodott. „Most mit tegyünk?”

Amikor Carla újra tanulmányozta a térképet, rájött, hogy a következő lépéshez többre van szükség, mint a helyszínek megtalálása. "Itt az áll: »Ahhoz, hogy meglásd a láthatatlant, a fénynek világítania kell«. Talán valahogy meg kell világítanunk ezt a szimbólumot."

Míra ekkor hirtelen egy közeli repedésre mutatott a torony kőalapzatán. „Nézzétek, van ott valami fényes!” Óvatos manőverezéssel sikerült egy kis tükröt a repedésbe ékelniük, és úgy megdönteniük, hogy felfogja a napfényt. Ahogy a fény visszatükröződött a véseten, a torony egy rejtett panelje nyikorogva kinyílt, felfedve egy keskeny, lefelé vezető lépcsőt.

A lépcső úgy tűnt, mintha a föld szívébe ereszkedett volna le, és amikor elindultak, Carla a hideg levegő ellenére érezte, hogy az izgalomtól melegség járja át az ereit. A gyerekek óvatosan ereszkedtek lefelé, lépteik visszhangoztak a kőfalakon, ahogy egyre mélyebbre merészkedtek a torony rejtett mélységeibe. A lépcső alján egy olyan teremben találták magukat, amelyet Szentendre múltjának jeleneteit ábrázoló falfestmények díszítettek. A falakon mintha életre keltek volna a régen élt emberek történetei. A szoba közepén egy talapzat állt, amelyen egy ősi, szattyán bőrkötésű könyv pihent.

Carla óvatosan kinyitotta, mert a lapjai már szétfoszló félben voltak. Benne a Szentendrei Rózsa Figyelőinek feljegyzéseit találta, amelyekben a titkos társaság azon erőfeszítéseiről írtak, hogy megvédjék a város titkait azoktól, akik kihasználhatják azokat. Ami ennél is fontosabb volt, hogy a könyv tartalmazta a térképükön lévő szimbólumok magyarázatát.

„Jó úton járunk.- mondta Míra. „Úgy látom, hogy a következő helyszín a Flórián kápolna mögött a római kori városhoz vezet. És mit mond a térkép?

Kedves Útitárs! Kövesd a szentendrei rózsa tüskés bogyóját! Keresd meg az elhagyatott vasúti alagutat!”

A vasúti alagutat borostyán és szeder nőtte be, a bejárata úgy tátongott, mint egy sötét száj, amely arra várt, hogy egészben elnyelje őket. A levegő sűrű volt és nehéz, a nedves föld illatát jól lehetett érezni, a gyerekek léptei meg csak úgy csikorogtak a kavicsokon. Ahogy egyre mélyebbre merészkedtek az alagútban, a falakba ágyazott, izzó kövek tömegével találkoztak. Mindegyik kő a térképük tüskés, rózsabogyó szimbólumát mutatta, és ahogy megérintették azokat, lágy fény keletkezett, megvilágítva útjukat.

„Ez hihetetlen!- csodálkozott Leo. „Mintha az alagút vezetne minket.” Miközben a kanyarokon és fordulókon áthaladtak, halk suttogást hallottak. Árnyékok táncoltak a falak mentén, a gyerekek minden mozdulatát utánozva.

„Maradjunk együtt!- figyelmeztette Carla a többieket, de az ő hangja is reszketett a félelemtől egy kicsit."A térkép szerint ez a Visszhangok földje, azért halljuk a suttogást. A fényre kell koncentrálnunk, nem az árnyékokra!-tette hozzá.

Bátran továbbmentek hát, mert a három gyerek elszántsága most már töretlen volt. Végre kiléptek az alagútból és onnan egy napfényben fürdő tisztásra értek. A tisztás közepén, egy oszlopon egy kecske szobrot pillantottak meg. Még mielőtt a gyerekek megfejtették volna a jelentését, szamárbőgést hallottak, aztán megjelent a hang gazdája is, egy szürke szamár.

A gyerekek ránéztek a térképre, amire az volt írva, hogy Tobakosok hegye. Amikor egy különleges keresztet meglátott Carla, felkiáltott:- Héj, most már tudom, hogy a Szamárhegyen vagyunk! A térkép szerint viszont ez volt valaha Szentendre szőlőhegye, ennél a keresztnél áldották meg a tobakosok, a török cserző vargák a szőlőt. Itt a Szamárhegy legmeredekebb, helyenként szakadékos oldala alatt és a tobakosok temploma fölött állították fel a tobakosok keresztjét. Végre valami olyan, mint most!-ujjongott Leo. Ahogy tovább nézelődtek, látták, hogy a templom környékén törökösen öltözött emberek gyűjtögetnek valamit.

Gyertek! Kérdezzük meg tőlük, hogy mit csinálnak!-javasolta Míra. És a gyerekek így is tettek. Megközelítettek egy férfit, aki szünetet tartott, éppen megtöltötte a pipáját, tőle kérdezték meg, hogy mi történik most.

A férfi furcsa, tört magyarsággal felvilágosította őket, hogy sárga cserszömörcét és a csertölgy gubacsát gyűjtik, az előbbinek a levéből, a kordovánnál is finomabb anyaggal cserzik a kecske, birka, juh, vagy báránybőrt, amiből a vargák aztán lábbelit készítenek. Miután a gyerekek értetlenül néztek a férfira, az elmagyarázta nekik, hogy a tobak, oszmán-törökül a szömörce szárított levelének forrázatát jelenti, amelyhez háziállatok kutya, tyúk, galamb ürülékét is hozzákeverik. Még mielőtt szörnyülködtek volna ezt hallván a férfi a következőket fűzte mondandójához: Ez a tobak a kecske- és juhbőr cserzőleve. Mondjuk ez nem ér fel a mi török szattyánunkhoz.-és a férfi nagy füstöket eregetve ránevetett a gyerekekre.

És a gyerekek látták, ahogy a gyűjtögetők mindent gondosan zsákokba szedtek és a szamarak hátára pakolták, majd elindultak lefelé a Dunához vízért.

Ennek a hegynek valóban nem Szamárhegy a neve, hanem Tobak hegy, ami Kecskebőrt jelent.–mondta búcsúzóul a pipás férfi, aki legutoljára csatlakozott a csapathoz és még mielőtt tovább haladt volna, hirtelen Carla kezébe nyomott egy pompás kecskebőr cipellőt.

A lábbeli, amikor Carla felpróbálta, szépsége megbabonázta. Ahogy lépett egyet benne, érezte a gyönyörűen cserzett kecskebőr cipők erős lüktetését a lábán, mintha a kecskék lelke a cipőben újraéledt volna.

„Gyönyörű!- suttogta Míra, irigykedve. De merre tovább?-nyugtalankodott Leo. Van valami használati utasítás, vagy szimbólum a térképen? Nézzük meg!

Tedd a kereszt mellé, amid van, és az vezérel majd tovább utadon!

Nagy gonddal a kereszt mellé helyezték hát a térképet, és láss csodát, egy árnyék mutatta az irányt, hogy menjenek az Apor patakhoz és onnan a Mókus hídon keresztül egy vízimalom mellett fel a Szarvashegyre.

De itt Szentendrén nem ismerek semmiféle Apor patakot!–nyugtalankodott Carla.

Biztos máshogy hívják most!-jegyezte meg Míra. Nézzük meg a google-en. Az információ forrás szerint Apor egy 10. században élt fejedelem volt, akinek a nyári szállása Szentendrén volt. Róla nevezték el a patakot Apor pataknak. Tehát ez volt a Bükkös patak régi elnevezése! Heuréka! Akkor már tudom, hogy merre kell menni!-örvendezett Leo. És örömében cigánykereket hányt.

Amikor elérték a patakot, átmentek egy kis hídon, -az volt a Mókus híd, -ahol minő véletlen, egy mókus éppen makkot gyűjtött, onnan tovább folytatták útjukat, amíg a Dömörkapuhoz nem értek. Ez már sűrű, erdős rész volt. Óvatosan haladtak előre. Ahogy mentek, mendegéltek hirtelen egy szarvas szaladt át előttük az országúton, majd még egy, utána meg egy egész csapat. Egy irányba nyargaltak, mintha az utat akarnák mutatni nekik, hogy merre tovább. A gyerekek elővették megint a térképet, ami szerint valami törpe vagy manó házjelzést láttak. Nagyon apró betűvel, ráadásul tükörírással ezúttal a következő üzenetet olvasták ki:

Kedves vándor! Kövesd a szarvasokat, majd menj a Manó völgybe, onnan a Tyúkosdülőn keresztül elérsz Boldogtanyára! Ott ér véget a kaland!

De a térkép szimbóluma szerint először meg kell találnunk a Szarvashegyen a szarvas istennőt, csak azután mehetünk tovább.-hőbörgött Leo.

Ahogy kutakodtak, keresgéltek végül egy tisztásra értek, ahol valamiféle gyülekezet éppen szertartást tartott, egy férfi, talán sámán, bagolytollakkal díszített fejfedőt, egy másik meg szarvasagancsokat viselt és a két férfi különös táncot járt. A szarvas agancsos a fejét az ég felé fordítva hadonászni kezdett, amikor a gyerekek követték a szemükkel a kezét, az égen egy nagy fekete felhőben kirajzolódott egy pompás szarvas sziluettje, mintha csak drónokból rakták volna össze. Ezer szarva volt, és az agancsa hegyein csillagok világítottak. A homlokán a felkelő fényes nap, oldalán meg a világító hold rajzolódott ki.

Gyengülj meg Sötétség Ura, és erősödj Világosság Ura! Közeledik a kara csun! Kiabálták a sámánok.

Mi van, mit mond? Értetlenkedtek a gyerekek egymásra nézve, aztán a térképről leolvasták, hogy a kara csun, más szóval karácsony, a sötétségből való átfordulást jelenti, azt hogy az év legrövidebb napja után egyre hosszabbodnak a nappalok, aztán jön a tavasz és a nyár.

És ekkor csodálatos panoráma tárult eléjük. A szarvas leereszkedett közéjük, a sámánok vad táncát az odasereglő szarvasok is mozdulatlanul, megbabonázva csodálták. És a gyerekek ahogy ott álltak, a természet szépségétől és a történelem visszhangjától körülvéve, rájöttek, hogy a kalandjuk átalakította őket. Megtanította őket a bátorság értékére, a barátság fontosságára és a varázslatra, amely a körülöttük lévő világban rejtőzött. 

„Megcsináltuk!- mondta diadalmasan Leo, és a hangját büszkeség töltötte el. Rájöttem, hogy a Boldogtanya az nem egy település, hanem Szentendre titkait jelenti.” A többiek ugyanezt állapították meg.

Miután a szarvasok lassan eltünedeztek, a sámánok abbahagyták szelleműző táncukat, Carla a térképet biztonságosan elrejtette a kabátja zsebében, mint kalandjuk emlékét, és a három jó barát hazafelé vette az irányt. Szívük tele volt megosztandó történetekkel. Tudták, hogy felfedezésük titok marad, egy közös titok, amely örökre összeköti őket. És miközben Szentendre ismerős utcáin sétáltak megint, Carla visszagondolt a megtett útra. Tudta, hogy a város még sok titkot rejteget, és csak arra a napra vár, amikor újabb kalandra indulnak. A régi Szentendrén ugyanis nem csupán rejtett helyeket fedeztek fel,-hanem a saját múltjukat is megtalálták.