A szerencsét hozó kismalac nem mindennapi kalandja

A szerencsét hozó kismalac nem mindennapi kalandja.

A Mátra vidék egy kis falujában, Sár-hegy közelében decemberben vastagon hullani kezdett a hó, eltorlaszolta az utakat, házaikba zárta az embereket. Megduzzadva zúdultak alá a hegyi patakok, jéggé dermedtek a vizek, s a fák roskadoztak a hó terhe alatt. A falu lakói behúzódtak házaikba, kakasszóra aztán nagy tüzet raktak bent a kandallóikban, hogy felmelegedjenek.

Ebben a faluban a régi, erdészház elfeledett őrszemként állt a falu végén. Itt lakott az erdész hattagú családjával, feleségével, két fiával és két leányával. Péter, a kisebbik fiú minden nap enni adott a teheneknek, kecskéknek, juhoknak, bükköt és tölgymakkot kaptak a disznók. A bátyja, Lajos kiment a kertbe, nézte a fagyoskodó madarakat, gerléket, fekete rigókat, stigliceket, és a tél hírnökeit a piroshasú süvöltőket aztán ellátta őket bőven eleséggel. Péter nővérei és az édesanyja a kecskék szőrét fésülték, mert a család összes tagja a másnapi malac bemutató versenyre készült, azért tisztogatták az ólat, takarították ki az istállót olyan alaposan.

Régen a malac elkapó verseny egy nagyon várt esemény volt a faluban, ami úgy zajlott, hogy a malacokat egy elkerített részbe terelték az istállóban, ahol a versenyzők megpróbálták elkapni. Aki elkapta, az haza is vihette. De úgy három éve jött egy rendelet, mely szerint állatkergető, malacfogó, kakasfogó versenyt szigorúan tilos tartani; élő állat nyereményként, tombolatárgyként nem sorsolható ki! Péter örült ennek a rendeletnek, mert volt egy kedvenc kismalaca, akit nem akart volna senkinek sem odaadni. Almának nevezte el, mert a malacka annyira szerette az almát, hogy naponta akár egy kilót is képes volt megenni. Épp etette Péter kedvenc malackáját, amikor az édesapja benézett hozzá a helyi hentessel, aki azért jött, hogy megvizsgálja a kismalacot. A fiú gyanút fogott, vajon miért akarja megnézni pont az ő kismalacát, így újév előtt. A gyanúja beigazolódott, mert amikor a hentes távozó félben volt, meghallotta amint azt mondja az apjának, hogy: "Isteni, szaftos malacpecsenyét készítek majd belőle újévre!" Péter előtt elsötétült a világ, megszédült még a gondolatától is, hogy az ő malackáját lemészárolják!

„Szeletenként akarják a szalonnáját! Zsenge, szaftos húst, meg sültet készítenek belőle, aztán az összes hentesboltban árulják majd nagy haszonnal! Ezt nem hagyhatom! De mit csináljak? Hogyan tudom megmenteni szegény Almát?" Így töprengett a fiú, majd amikor este álomba szenderült, álmában így szólt hozzá a kismalac: -"Drága barátom, társam, szöktess meg engem! Vigyél el Kőhegyi báróhoz, akinek malacfarmja van Kőváralján. Ő majd gondomat viseli. De siess, mert holnap már késő lesz! A hentes feleségének ugyanis nagyon fáj rám a foga, mert hisz abban, hogyha levágja és elteszi a farkincámat, akkor nagy szerencse éri!"

Péter erre hirtelen felriadt. Gyorsan felöltözött, aztán kiosont az istállóba, fogta a kismalacot, pórázt csatolt a nyaka köré, és amikor a hajnal még csak derengett, elindult Kőváraljára. Cudar hideg volt, keményen fagyott, az északi szél jeges havat fújt Péter nyakába, de a téli környezetben az egész táj mégis úgy csillogott, ragyogott, hogy a fiúnak menten jókedve kerekedett tőle. És Péter, a kismalaccal csak ment előre, tulajdonképpen maga sem tudta, hogy merre találja a Kőhegyi báró házát, mert a kastélyt csak hallomásból ismerte. Ahogy így egy ideje taposták a havat a malackájával, egy törpefenyő-bokor alól zajt hallott, először megijedt, de aztán megnyugodva látta, hogy csak egy havasi nyúl lapult meg alatta. Itt éltek ezek a nyulak magányosan, fent a hegyekben. Nem féltek az emberektől, mivel errefelé alig vadászták őket. És a nyuszi eléjük szaladt. Hiába próbálták kikerülni, mindig ide-oda ugrált előttük. Péter hamarosan rájött, hogy a nyuszi mutatni akarja nekik az utat. Egy kis idő múlva egy gyönyörű völgybe értek, melynek közepén egy patak, -már ahol nem volt befagyva,-csörgedezett. Egy kis hídon áthaladva aztán egyszer csak megjelent előttük egy türkizkék hajú asszony, s milyen furcsa, hogy egy háromlábú béka ugrált mögötte. Ezt látva a havasi nyúl ijedtében elszaladt.

"Hát te fiú mi járatban vagy errefelé, ezzel a szép kis malackával, ilyen ítélet időben?"-szólította meg Pétert a kékhajú asszony.

"A Kőhegyi báró házához igyekszem, de nem tudom, hogy jó úton járok-e?" 

"Majd én elvezetlek oda titeket, de előtte térjetek be hozzám! Biztosan megéheztetek már ebben a nagy hidegben." A fiúnak nem kellett kétszer mondani, mert bizony már az éhség mardosta a gyomrát.

Az asszony kunyhója valóban nem volt messze a hídtól, belépve barátságos meleg fogadta a fiút és malackáját. Az ágy állatszőrmével volt letakarva, a gerendára felaggatva gyógynövények lógtak le. Péternek az asszony útközben elmondta, hogy különleges növények és szerencséthozó tárgyak eladásából él. S miközben az asszony tett-vett, szorgoskodott Péter szemlét tartott a kunyhóban.

A Kékhajú asszony műhelyében volt egy pompás festmény, mely gyilkos galócát ábrázolt, ami köztudott, hogy szerencsét hoz, aztán három és négylevelű lóherék és egyéb virágok lepréselve várták, hogy valaki megvegye őket. Egy üvegbúra alatt katica bogarak repkedtek. Miközben a fiú nézelődött, az asszony odament egy kétfülű kosárhoz, ami zsákvászonnal volt letakarva, kivett belőle pár békát, megnyúzta azokat és pillanatokon belül rántott békacombot készített belőlük, meg békapaprikást. 

Péter eközben tovább folytatta a felfedezést az asszony házában, az asztalán talált egy könyvet, ami a szerencséthozó tárgyakról szólt. Éppen a nyúlláb és disznószőr szavaknál volt nyitva. Péter beleolvasott:

A nyulat egy bizonyos helyen, egy fiatal fiú által kell megölni. Egy ezüst golyóval kell leteríteni, vagy Holdtöltekor kell elkapni egy temetőben. Aztán a bal hátsó lábát kell levágni, lehetőleg egy esős, pénteki napon, 13-án. A nyúllábat a hazárdjátékosok veszik meg, akik a verseny előtt kétszer simítják meg vele az arcukat

A disznók és a vaddisznók feldolgozása, annak részei, a fogak, csontok, karmok is fontosak, a bőréből kulacsot, szőréből ecsetet készíthetünk és egyéb talizmánokat, hogy az állat erejével tudják felruházni a viselőjüket, és megvédjék őket.

Péter a malackájára nézve most döbbent rá, hogy miért is hívta be őket az asszony a házába.

Elfelejtettem megemlíteni, hogy a kékhajú asszonynak volt egy kékszőrű kecskéje. Az ott lakott az asszonnyal együtt a kunyhóban. Amikor a Kékhajú boszorka kiment rőzséért, a kecske megszólalt emberi hangon. 

„Vigyázz fiú, ne egyél a Kékhajú banya főztjéből, szaladj ki gyorsan a hátsó ajtón a malackáddal együtt és meg se álljatok a patkoló kovács házáig. Mindig csak egyenesen előre kell menni. Ott aztán biztonságban lesztek, mivel a banya fél a lovaktól, menten visszafordul, amint meglátja az ajtóra szögezett lópatkót!” És Péter így is tett. Az asszony szaladt utánuk, de amikor meglátta a kovács házán a patkót nem üldözte tovább őket.

A kovács háza

A kovács házához érve a kapu fölé lófej, lókoponya, lópatkó volt szegezve, mert a kovács hitt abban, hogy a patkó vasa megvédi az ártó szellemektől. Amikor Péter belépett a kovácsműhelybe a férfi éppen lópatkókat készített rendelésre, a helyi gazdáknak, akik újévkor a vályúkba tették, hogy megvédje állataikat a betegségektől. Aztán a hajósok is sok patkót rendeltek tőle, mert ők meg a vitorlások árbocára szegezték, hogy a hajójukat megóvja a szerencsétlenségtől. A régi öregek hajlított lópatkó-szögeket akasztottak a gyermekek nyakába.-mondta Péternek a kovács barátságos hangon, aki azt hitte, hogy Péter lópatkót vásárolni jött hozzá ilyen messze. De aztán, amikor meglátta a malackáját, rájött, hogy más ügyben jár errefelé. És Péter rendre elmesélte, hogy mi történt vele, és hogy a malackáját el akarja vinni a Kőhegyi báróhoz, akiről megtudta, hogy a malacaival úgy bánik, mintha családtagjai lennének. A kovács ezt hallván, abbahagyta amit éppen csinált, kiment az istállóba, befogta két lovát a szánkójába és elvitte a fiút a malackájával együtt a Kőkastélyhoz. 

Amikor a fiú kiszállt a szánkóból, megköszönte a kovács segítségét. Amikor magukban maradtak a fiú szemrevételezte a kastélyt, melynek becsukott ablakai félig lezárt szemekhez hasonlítottak. A kastélyhoz istálló és gazdasági épületek is tartoztak. Péter felvezette a malackáját a tornácra. Mély lélegzetet vett, majd bekopogtatott a nehéz vasajtón. Hívására kinyílt az ajtó, de egy lélek se jött az üdvözlésükre. Péter belépve egy nagy előcsarnokban találta magát, azon áthaladva Alma és a fiú léptei visszhangoztak a hatalmas térben. Mivel egyelőre még senkivel sem találkoztak, így Péter megállt egy díszes tükör előtt, mintha attól várná, hogy megmondja merre tovább. A tükörből aztán észrevett egy különös rést a folyosón lógó faliszőnyeg mögött. Odament félrehúzta a szövetet, ami egy keskeny, rejtett ajtót takart. Az ajtó résnyire nyílt, mintha hívogatná, hogy menjen be. Elindult hát Almával a hosszú folyosón. A falakat szigorú arcú ősök régi portréi szegélyezték, tekintetük mintha követte volna Peti és a kismalac minden mozdulatát. A folyosó végül egy nagy, kör alakú terembe vezetett. Ekkor lágy énekszót hallott, gyönyörűt, mintha maguk a falak énekeltek volna. Aztán meglátott egy szép, aranyhajú asszonyt a terem közepén, ő volt a báró felesége. Az asszony énekét öt kismalac zavarta meg, akik boldogan röfögve beszaladtak az ebédlőbe, mintha a családhoz tartoznának. A bárónő ölbe kapta kedvenc malackáját, selyempaplanba csomagolta, és cumiból táplálta, később pedig kávés kaláccsal etette.

"Na malackám, itt aztán jó dolgod lesz!"-mondta Péter Almának a kedves látványtól megvidámodva. Nyugodtan hagylak itt a báró családjánál. Miután a báró kezet rázott vele, biztosítva a fiút arról, hogy jól fognak bánni Almával.

"Majd néha látogasson meg minket!"-szólt a fiúhoz búcsúzóul az Aranyhajú bárónő. És Péter ezután visszament a kovácshoz, aki hazaszállította őt aggódó családjához!

Alma pedig itt élte boldog disznóéveit kávés kalácsot majszolva a báró családjánál. Itt a vége fuss el véle!