Az erdő őre

Az erdő őre.

Az ősi erdő szívében, ahol a napfény átszűrődik a smaragdzöld leveleken, és a mohával borított kövek titkokat suttognak, misztikus lények szőtték létezésük faliszőnyegét, ebben az elvarázsolt világban élt a titokzatos és nemes Bodzalovag. Legendáját a levelek között suttogták, hírét a szél az erdő minden szegletébe elvitte.

És a Bodzalovag minden este mélylila lombokból készült köpenyébe öltözött, s mint a természet udvarának kötelességtudó őrszeme megkezdte éjszakai őrjáratát. Páncélját nem acélból kovácsolták, hanem maga az erdő szövetéből szőtték: Ruháját feketébe hajló vörös bogyók díszítették, melyek olyanok voltak, mint drága ékszerek.

A Bodzalovag teliholdkor volt a legtevékenyebb. Olyankor összehívta az erdő teremtményeit, akik sorban egymás után érkeztek, hogy szemtanúi legyenek éjszakai virrasztásának és főként, hogy beszámoljanak neki az erdőben történtekről. A madarak voltak az ő szemei és fülei. A Suttogó Fűzfavessző pedig, -egy ezüstszürke kérgű, tiszteletreméltó fa, melynek erdőfenékre csüngő indái az erdő talaját súrolták, -azok történetét mesélte el, akik aznap megérintették a kérgét. A kis könyvmoly nem győzött jegyzetelni.

Aztán a Holdfényes róka következett, kinek bundája a holdfény színében pompázott. Szemei a csillagképeket tükrözték, mancsai pedig csillagpor nyomokat hagytak a földön. Ő csak azok számára volt látható, akik hittek benne. Aznap vándorokat vezetett a holdcsókos tisztásokon keresztül.

Aztán jött a Mohaköpenyes manó: szárnyai, mint a szőnyeg rostjai. Ő ősi fák üregeiben lakott, egyébként páfrányokat és gombákat gondozott. Feladata a hajnalban elsuttogott kívánságok teljesítése volt, de csak azoknak, akik tiszteletben tartották az erdő törvényeit.

És megérkeztek a Folyami nimfák is, akik félig ember, félig vízi lények voltak, nevetésük úgy csilingelt, mint a kristálypatakok. Ők az édesvizű források és rejtett vízesések őrzői voltak. A víz alatti táncaikba való bepillantáshoz egy ezüstpénzt vagy egy szívből jövő ígéretet kellett adni cserébe.

És megjelent nagy surrogással a Csillagszemű bagoly is: szemei az éjszakai égboltot tükrözték - minden egyes íriszében egy-egy csillagkép ragyogott. Álmokat hordozott, üzeneteket adott át az alvóknak. Huhogása kozmikus változásokat jelzett.

Ezután előbújt rejtekéből egy karcsú macska, bundája fekete volt, mint az éjfél, a hátát tüskék díszítették, mert ő volt a Tüskés Árnyékmacska. Általában holdtalan bozótosokban ólálkodott, és azokat fegyelmezte, akik nem tisztelték a természet törvényeit.

A Fátyolszövő pókot észre se lehetett venni, mert szabad szemmel szinte láthatatlan volt. Hálóját holdfényből és harmatcseppekből fonta, ő az elfeledett emlékek őrzője volt. A kis mezei egérnek diktálta történeteit, aki egy erdei tisztáson talált szalonnabőrbe rágta.

Mindeközben a Világító Szentjánosbogárka kórus vidám raja gondoskodott a fényről, mert hasuk miniatűr lámpásokként világítottak. A gyűlés végén mennyei dallamokat dúdoltak, varázslatot szőve az éjszakai levegőbe, énekük képes volt meggyógyítani a megtört szíveket.

És a Bodzalovag megköszönte az erdei lényeknek, hogy vigyáztak az erdőre és lakóira. Varázsigéket szőtt az ősi tölgyek gyökereibe, biztosítva hosszú életüket. Bátorítást suttogott a finom páfrányoknak, arra ösztönözve őket, hogy bontogassák a hajtásaikat. És amikor az első hópelyhek lehullottak, bogyóba öltözött karjaiban ringatta az alvó földet.

"Te miért őrködsz hős lovag?"-kérdezte a kíváncsi mókus az egyik ilyen holdfényes gyűlésen. A Bodzalovag az apró teremtmény felé fordította tekintetét, szemei olyanok voltak, mint a csiszolt ametisztek.

"Vigyázok az egyensúlyra" - válaszolta, és hangja a levelek zizegését idézte. "Az évszakok váltakoznak, és az élet ciklusokban táncol. Én őrzöm a világok közötti kaput - a határt, ahol a nyár megcsókolja az őszt, és a tél suttogja a tavaszt."

"De miért viselsz ilyen nehéz terhet?" -kérdezte a bölcs bagoly egy mohával belepett ágon ülve.

"Mert az emlékezet a mi örökségünk." – válaszolta a Bodzalovag. "Az előttünk járók történeteit hordozzuk, és továbbadjuk azoknak, akik utánunk jönnek. És ugye ti tudjátok, hogy a bogyóim többet tartalmaznak a puszta édességnél. Emlékeket tartalmaznak - bújócskázó gyerekek nevetését, szerelmesek könnyeit a holdfényes ágak alatt, rég letűnt nemzedékek ígéreteit.

"De azért ugye pihensz néha?" -kérdezte aggódva a fiatal őzike, a csodálkozástól tágra nyílt szemmel.

"Igen minden évszak váltáskor, például ősszel, amikor az utolsó levél is lehull" - mormolta a Bodza lovag - "és az erdő elénekli utolsó altatódalát, akkor - és csak akkor - teszem le kardomat egy rövidke időre és téli álomba merülök." És a Bodza lovag legendája tovább élt a szentjánosbogarak kórusa által, az ősi fák kérgébe vésett, és a szél által az erdő minden szegletébe hordott meseként.

Ne feledd hát, kedves vándor, hogy az erdő egyszerre rejt csodákat és veszélyt. Lépj óvatosan, és tiszteld a láthatatlant!