A gonosz borz és a jóságos gazda

A gonosz borz és a jóságos gazda.

Réges-régen élt egy öreg gazda és a felesége, akik a hegyekben, távol a város zajától építették fel otthonukat. Egyetlen szomszédjuk egy rosszindulatú borz volt, mert minden éjjel meglátogatta a gazda földjét, és tönkretette a zöldségágyást, amelyet ő meg a felesége gondosan megművelt. A borz végül annyi kárt okozott mindenütt a tanyán, hogy a jó természetű gazda nem bírta tovább, és elhatározta, hogy véget vet neki. Így hát napról napra, éjszakáról éjszakára egy nagy bunkósbottal lesben állt, remélve, hogy elkapja a borzot, de mindhiába. Aztán csapdákat állított a pimasz borznak. Fáradozása és türelme meghozta gyümölcsét, mert egy szép napon, amikor körbejárta a környéket, megtalálta a borzot, akit egy erre a célra ásott lyukban fogott el. A gazda nagyon megörült, hogy végre elkapta az ellenségét, és kötéllel biztonságosan összekötözve hazavitte. A házhoz érve így szólt a feleségéhez:

"Végre elkaptam a borzot. Vigyázz rá, amíg én dolgozom, és ne engedd elszökni, szőréből ecsetet és borotvapamacsot meg tarsolyt készítek."

Ezt mondva a veteményes raktárba vitte és fejjel lefelé fellógatta majd kiment a földekre dolgozni. A borz nagy kínban volt, mert egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy aznap este a gazda lenyúzza a bőrét és pamacsot csinál belőle, és sokáig gondolkodott, gondolkodott, és próbált kitalálni valamit, amivel megmenekülhetne. Kényelmetlen helyzetében nehéz volt tisztán gondolkodnia, hiszen fejjel lefelé lógott. Egészen közel hozzá, a raktár bejáratánál, a zöld mezők, a fák és a kellemes napsütés felé nézve, a gazda felesége árpát puhított. Fáradtnak látszott, arcát sok ránc barázdálta, barna volt a sok napsütéstől, és időnként megállt, hogy letörölje az arcán lecsorgó izzadságot.

Kedves hölgyem – szólította meg a ravasz borz -, biztos nagyon fáradt lehetsz, hogy ilyen nehéz munkát kell végezned öreg korodban. Engedje meg, hogy elvégezzem ön helyett. Nagyon erősek a karjaim, és egy kis időre leválthatnám önt!"

"Köszönöm a kedvességedet - mondta az öregasszony -, de nem engedhetem, hogy ezt a munkát elvégezd nekem, mert nem szabad eloldoznom téged, mert akkor megszökhetnél, és a férjem nagyon megharagudna, ha hazajönne, és azt látná, hogy eltűntél."

Nos, a borz az egyik legravaszabb állat, nagyon szomorú, szelíd hangon szólalt meg ismét:

"Nagyon kegyetlen vagy. Eloldozhatnál, megígérem, hogy nem próbálok megszökni. Ha félsz a férjedtől, megengedem, hogy még a visszatérése előtt, amikor befejeztem az árpa döngölését, újra megkötözzél. Annyira fáradt vagyok és fáj, hogy így megkötözve vagyok. Ha csak néhány percre elengednél, valóban hálás lennék!

Az öregasszony jó és egyszerű természetű volt, és senkiről sem tudott rosszat feltételezni. Még kevésbé gondolta, hogy a borz csak azért csapja be, hogy elmeneküljön. Végül megsajnálta az állatot, mert amikor megfordult olyan szomorúan nézett ki, ahogy a plafonról lógott lefelé a lábainál fogva, amelyek mind olyan szorosan össze voltak kötve, hogy a kötél és a csomók belevágtak a bőrébe. Így hát jószívűségében, és mivel hitt az állat ígéretének, hogy nem fog elszökni, kioldotta a kötelet, és leengedte.

Az öregasszony ezután odaadta a borznak a fadarálót, és azt mondta neki, hogy rövid ideig végezze a munkát, amíg ő pihen. A borz fogta a stiftet, de ahelyett, hogy elvégezte volna a munkát, ahogyan azt mondta neki az asszony, rögtön ráugrott, és leütötte a nehéz fadarabbal. Aztán elkapott egy csirkét és főzött belőle levest. Az öregember egész nap keményen dolgozott a földjén, és munka közben örömmel gondolt arra, hogy most már nem rombolja szét a kertjét a pusztító borz. Naplemente felé otthagyta a munkáját, és hazafelé vette az irányt. Nagyon fáradt volt, de a gondolat, hogy hazatérése után egy finom, forró leves várja, felvidította. Az a gondolat, hogy a borz kiszabadulhat, és bosszút állhat a szegény öregasszonyon, egyszer sem fordult meg a fejében.

A borz időközben felvette az öregasszony alakját, és amint meglátta az öreg gazdát közeledni, kijött, hogy üdvözölje őt a kis ház verandáján, és így szólt:

"Végre visszatértél. Főztem neked finom levest."

Az öreg gazda gyorsan levette cipőjét, és asztalhoz ült. Az ártatlan ember még álmában sem gondolta, hogy nem a felesége, hanem a borz vár rá, és rögtön kérte a levest. Ekkor a borz hirtelen visszaváltozott természetes alakjába, és felkiáltott:

"Te gonosz vénember! Vigyázz a csirke csontokra nehogy a torkodon akadjon! A feleséged meg kinyiffant!" Majd hangosan és gúnyosan felnevetve kiszökött a házból, és elszaladt a hegyekben lévő odújába. Az öregember egyedül maradt. Alig hitte el, amit látott és hallott. Aztán amikor megértette a teljes igazságot, annyira elborzadt, hogy azonnal elájult. Amikor egy kis idő után magához tért, könnyekben tört ki. Hangosan és keservesen sírt. Túl szörnyűnek tűnt az egész történet ahhoz, hogy valóság legyen, hogy hűséges, öreg feleségét megölte a borz, miközben ő szorgalmasan dolgozott a földeken, semmit sem tudott arról, hogy mi történik otthon, és gratulált magának, hogy egyszer s mindenkorra megszabadult a gonosz állattól, amely oly sokszor tönkretette a földjeit. de most"Jaj, jaj, jaj, jaj, jaj!" - jajgatott hangosan.

Nem messze tőle élt ugyanabban a hegységben egy kedves, jó természetű öreg nyúl. Meghallotta az öregember zokogását, és azonnal elindult, hogy megnézze, mi a baj, és tud-e valamit tenni, hogy segítsen a szomszédján. Az öregember elmesélte neki mindazt, ami történt. Amikor a nyúl meghallotta a történetet, nagyon megharagudott a gonosz és álnok borzra, és azt mondta az öregembernek, hogy hagyjon rá mindent, ő majd megbosszulja a felesége halálát. A gazda végül megvigasztalódott, és könnyeit letörölve megköszönte a nyúlnak, hogy megvigasztalta. A nyúl, látva, hogy a gazda megnyugodott, visszament az otthonába, hogy megtervezze a borz megbüntetését.

Másnap szép idő volt, és a nyúl kiment megkeresni a borzot, de sehol sem találta, sem az erdőben, sem a domboldalon, sem a mezőn, ezért a nyúl elment az odújába, hát ott talált rá a borzra, aki ott rejtőzködött, mert azóta, hogy megszökött a gazda házából, félt az öreg haragjától.

A nyúl így kiáltott fel:

"Miért nem vagy kint egy ilyen szép napon? Gyere ki velem, és menjünk együtt füvet gyűjteni a dombokra." A borz, aki nem kételkedett abban, hogy a nyúl a barátja, készségesen beleegyezett, hogy vele menjen, és nagyon örült, hogy elmenekülhet a gazda közeléből. A nyúl mérföldekre vezette a borzot az otthonuktól, ki a dombokra, ahol a fű magasan, sűrűn és édesen nőtt. Mindketten nekiláttak, hogy levágjanak belőle annyit, amennyit haza tudnak vinni, hogy elraktározzák téli eleségnek. Amikor mindketten levágták, amennyit akartak, kötegekbe kötötték, majd elindultak hazafelé, mindegyikük a hátán cipelve a fűkötegét. Út közben elkezdtek beszélgetni, a nyúl arról faggatta a borzot, hogy miért él olyan magányosan. A borz erre nem válaszolt. 

A beszélgetés során aztán a nyúl megemlítette, hogy nemsokára horgászni megy, és elmesélte a borznak, milyen kellemes a halászat, amikor szép az idő és sima a folyó.

A borz örömmel hallgatta a nyúl beszámolóját arról, hogyan múlatja az időt, és elfelejtette gonosz tettét, ami miatt önkéntes száműzetésbe vonult és arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha elmenne horgászni; megkérte hát a nyulat, hogy a következő alkalommal, amikor horgászni megy, vigye magával. A nyúl éppen erre számított, így hát beleegyezett. Aztán hazament, és két csónakot épített, az egyiket fából, a másikat agyagból. Végül mindkettő elkészült, és ahogy a nyúl ott állt és nézte a művét, úgy érezte, hogy minden fáradozása eredményeként, most sikerül megleckéztetnie a gonosz borzot.

Eljött a nap, amikor a nyúl megbeszélte, hogy elviszi a borzot horgászni. A fából készült csónakot megtartotta magának, a borznak pedig odaadta az agyagcsónakot. A borz, aki semmit sem tudott a vízi életről, nagyon örült az új csónakjának, és azt gondolta, milyen kedves volt a nyúl részéről, hogy odaadta neki. Mindketten beszálltak a csónakjukba, és elindultak. Miután egy kis távolságot megtettek a parttól, a nyúl azt javasolta, hogy próbálják ki a csónakjaikat, és nézzék meg, melyikük tud gyorsabban menni. A borz beleegyezett a javaslatba, és mindketten nekiláttak, hogy egy ideig olyan gyorsan evezzenek, ahogy csak tudnak. A verseny közepén a borz azon kapta magát, hogy a csónakja darabokra hullik, mert a víz most kezdte felpuhítani az agyagot. Nagy félelmében a nyúlhoz kiáltott, hogy segítsen neki. A nyúl azonban azt felelte, hogy úgy kell neked, így állok bosszút az öregasszony meggyilkolásáért, és hogy ez volt a szándéka mindvégig, és hogy örömmel gondol arra, hogy a borz végre elnyeri méltó büntetését, és úgy kell megfulladnia, hogy senki sem segít rajta. Ekkor felemelte az evezőt, és teljes erejéből a borz fejére vágott egy nagyot, amíg az a süllyedő agyagcsónakkal együtt eltűnt a víz mélyén. Többé nem látták. Így végül is a nyúl betartotta az öreg gazdának tett ígéretét. A nyúl meg megfordult a csónakjával, kievezett és miután partra szállt és kihúzta a csónakját, sietett vissza, hogy mindent elmondjon az öreg gazdának.

Az öreg gazda könnyes szemmel köszönte meg neki. Azt mondta, hogy nem tudott aludni éjszaka, és nappal sem tudott nyugodni, mert nem tudta a felesége halálát feldolgozni, de mostantól kezdve úgy fog aludni és enni, mint régen. Könyörgött a nyúlnak, hogy maradjon vele, és ossza meg vele az otthonát. Így a nyúl ettől a naptól kezdve az öreg gazdához költözött, és együtt éltek, mint jó barátok, a nyúl élete végéig.