Időutazás léghajóval

Időutazás léghajóval.

Az éj leple alatt, egy csíkos léghajóból egy furcsa csapat ereszkedett le a Hősök terére.  

Reggelre virradóra aztán plakátok és hirdetőtáblák jelentek meg a Városliget fáin. Reklámszövegek harsogtak az utcákon cirkáló autókból, hogy megérkezett Baroccaldi híres cirkusza. A város vezetői egymást kérdezgették, hogy tudott-e valaki az érkezésükről? A rendőrkapitány csak rázta a fejét, mert még csak hallani sem hallott a Baroccaldi cirkuszról.

A közösségi oldalaknak köszönhetően persze valaki elterjesztette, hogy a cirkuszosok a Városliget hosszú és mesés történetét fogják előadni, mire koncertnyi tömeg gyűlt össze az Állatkert előtt.

És a déli harang szavára a mutatványosok esernyőket osztottak ki, majd a cirkuszigazgató bemondta a hangszóróba, hogy most mindenki egyszerre nyissa ki, ezzel a villámcsődülettel vette kezdetét a fesztivál.

S míg több száz évvel azelőtt erdők és mocsarak uralták itt a tájat, most a Liget egycsapásra újraéledt. A tömeg szeme láttára körhinták nőttek ki a földből, meg óriáskerekek. Aztán a színpadon megjelent Antonio, a kardnyelő, és az Erős Ember, aki Horánszky Nándor képviselő úr volt személyesen, s arról híresült el, hogy néhány krajcárért cserébe bárkivel kiállt birkózni. A tömeg ezután a Tűzijáték térre nyomult, ahol Baroccaldi barátja, Hincz Gusztáv bábművész szórakoztatta a gyerekeket. Ezzel egyidőben az Állatkert nyílt terén megjelentek az artisták, akik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncoltak; és egyéb hajmeresztő mutatványokat hajtottak végre.

Aztán az emberek a Kísértetek színházához vonultak, ahol az előadók rémes jelenetekkel és bűvészeti csodákkal borzolták az idegeiket. Volt nagy sikongatás. Tovább lépve, a színház mellett kissé bizarr élőképeket mutatott be egy szép, barna hölgy, csak az volt a furcsa rajta, hogy nagy bajusza és kerek szakálla volt; mert ő volt a Szakállas nő, népszerűségben vetekedett vele a Kígyókirálynő, aki boákat csavargatott a dereka körül és aligátorok torkába dugta a fejét; de mindkettőn túltett Mágnes kisasszony, aki a színpad közepéből jött elő, fejjel lefelé lógva, s saját láthatatlan mágnesébe kapaszkodva függött a levegőben. Még az Emberarcú Kakas is népszerű volt.

Aki az erejéről akart megbizonyosodni az kipróbálhatta az erőmérleget, a nagyfejű automata férfi fejet, aki egy ötkrajcáros pofoncsapásért cserébe akkorát ordított, amekkora az ökölcsapás volt. Ha pedig a sportbeli ügyességét kívánta valaki lemérni, ott kínálták magukat a mesterlövész sátrak, amelyekben vízsugár táncoltatta tojásokat kellett ledurrantani puskával.

Ekkor kilépett a bódéjából Jancsi bohóc, -egy nagy szív volt rajzolva a ruhájára,- barátságosan megcsavarta a közelében álló kisgyerek orrát, majd amikor az sírva fakadt a következő verset szavalta:

Orrom retek, fülem kajla,
Aki itt van, hangom hallja.
Aki sír, azt kinevetem,
Jancsi bohóc, az én nevem! Bruhaha!

Kezdődik a nevetés, Tíz forint a fizetés. Ha nincs pénzed, ne nevess, akkor, innen elmehess!-incselkedett a gyerekkel..

Anya, félek a bohóctól!-zokogta a kisfiú.

Pedig velem nevetsz, ha szeretsz, Ha nem szeretsz, elmehetsz! Szívem, mint a cégtábla, mint látod a ruhámra van mintázva.…de nem tudta tovább folytatni, mert a mama felkapta síró gyermekét és tovább állt.

Ekkor szerencsére megszólalt egy fülbemászó dallam, előlépett a tiroli Alois Schmidt, az alpesi csúcsok rejtélyes trubadúrja, aki a szél suttogásán keresztül talált utat Magyarország szívébe. A Duna mentén fekvő festői magyar falvakon áthaladva, ahol a történelem szövi kárpitját, és a gulyás illata táncol a levegőben, Alois dallamai azonnal szárnyra keltek. Zongorája, hűséges társa, átutazott a határokon, hangszerének fekete fakerete a szerelem, a vágyakozás és az emberi lélek történeteit visszhangozta.

Amikor Buda és Pest egyesült, Budapest a tornyok és a termálfürdők városa lett, tárt karokkal fogadta őt. A Lánchíd megremegett harmóniáinak súlya alatt, a Parlament pedig megállt, és hallgatta. És Alois Schmidt több lett, mint zenész; híd lett a kultúrák között, egy nyelveken átívelő hang. A félhomályos kávézókban, amikor a vendégek pálinkát kortyolgattak, a szemüket lehunyták, miközben Alois ujjai táncoltak a billentyűkön. A Dohány utcai zsinagóga moll akkordokban titkokat suttogott, a Budai Vár pedig elfeledett szerelmi történetek szellemeitől visszhangzott. És így, Magyarország szívében, Alois Schmidt megtalálta múzsáját - a Kék Dunát, a paprikaillatú estéket és a Margitszigeten játszó gyerekek nevetését. Kompozíciói úgy áramlottak, mint maga a folyó, összekötve a lelkeket téren és időn át. Alois Schmidt, a vándorzenész így hagyott nyomot Budapest macskaköves utcáin. Hagyatéka tovább él, a Gellért-hegy lombjait zizegő szellő által hordozva.–mondta signor Baroccaldi, miután elköszönt és bement a házába Alois.

És ekkor hirtelen az Állatkertben találtuk magunkat, elbődült egy kócos sörényű, szerelmes indiai oroszlán, csimpánzok verekedtek, denevérek repdestek, eltűnt Alois háza, és a mellette levő ketrecben az elefánt azt trombitálta nekünk, hogy menjetek a Páva-szigetre!

Nyihogás, harákolás hallatszott, megérkezett egy omnibusz, aminek a Páva-szigeten volt az egyik végállomása. Ló húzta. Felültünk rá. A busz a Hattyú szigetre repített minket, ahol a Városligeti tó vizén éppen úri közönség csónakázott.

Bonjour, merre van a Lizsé?- érintette meg a vállamat ekkor diszkréten egy katonaruhás úr, miközben pár fotót próbáltam készíteni az idilli hangulatról.-Nem értem, (Je ne sais pas)-válaszoltam franciául, de aztán seperc alatt rájöttem, hogy a möszijő a Városligetet keresi, ami franciául Lizsé…

Az illetővel ezután kellemesen elbeszélgettem. Kiderült, hogy a francia haditengerészetnél szolgált, Afrika partjaira is eljutott, s ott kereskedő lett. Még folyt az üzlete, amikor a világkiállítás alkalmából egy csapat négert szállított magával haza Párizsba. Majd megbetegedett, s visszavonult Lyonba, de fenntartotta összeköttetését a távoli vidékkel, melynek egykor lakója volt. Az ottani feketék megszerették, s ő, felhasználva ismeretségét, minden évben kiválasztott belőlük egy-egy új csapatot, melyet aztán bemutatott, hol itt, hol ott a művelt világnak.A Milleneum évében egyenesen Budapestre jött. Mostani csapatát egy Akkra-vidéki néger közbenjárásával toborozta össze. Betcsi, a vezetőjük, mesterségére nézve ötvös volt, de intelligens és gondos nevelést kapott. Tekintélyének köszönhetően vagy negyven családfő vállalkozott háznépestől, hogy Budapestre jönnek.

És a 250 néger mint később kiderült beköltözött az állatkertbe és fél évig ott is tanyáztak, és azt az életmódot folytatták, amelyet a hazájukban megszoktak. Mindegyiknek volt valami mestersége, melyet az apjától tanult. És az Állatkertben saját készítményű zsámolyaikon kiültek a pálmalevelekből összetákolt kunyhójuk elé; melleslleg a kunyhóikat is ők maguk építették, mosolyogtak mindenkire, néhányan beszéltek angolul is. «Akkra, Akkra»,—válaszolták, ha valaki megkérdezte tőlük, hogy hova valósiak.

Amikor ránk esteledett, hirtelen jeges hidegre fordult az idő, hó zúdult a nyakunkba, eltűntek az afrikai négerek, a csónakázók, felváltották őket a műjéggé alakult tavon a korcsolyázó párok, láttuk, amint boldogan, kipirult arccal hasították, karcolták a jeget.

Ugye érzik a történelem visszhangját a korcsolya vasa alatt? Most már értik, hogy azért jöttünk ide, hogy emlékeztessünk?-mondta Barrocaldi cirkuszigazgató, mert mint kiderült a Mimóza dombra megérkezett a Szinyei Merse Pál által megálmodott léghajójuk. Az utasai beszálltak és még mielőtt egy vastapssal jutalmaztuk volna produkciójukat, ripsz-ropsz felrepültek, fel a magasba, a Hősök tere felé, de még hallottuk amint a bohóc az énekelte, hogy:

Jancsi bohóc, a nevem,
Cintányér a tenyerem.
Orrom krumpli, szemem szén,
Szeretném, ha szeretnétek!

Aztán végleg eltűnt a piros csíkos léghajó a szemünk elöl, vele együtt a komédiások is. És a tömeg csak nagysokára oszlott szét ezután a gyönyörű időutazás után! Aki nem hiszi, járjon utána!