365 nap karácsony

365 nap karácsony.

Vincus,Theó, Miló és Ella annyira szerették a karácsonyt, hogy még épp hogy véget ért a nyár, máris azt tervezgették, hogy mit kérnek majd a Télapótól…

De addig még rengeteg időtök van!-lohasztottam le a gyerekek lelkesedését, majd látván csalódott arcukat azt találtam mondani, hogy a Télapó köztünk él!

Igen? –döbbentek meg.

Láttam, amikor piros pólóban teniszezett Tél kisasszonnyal!

Lulli, te most csak viccelsz, ugye?-nézett rám Ella, az arcomat fürkészve.

Egyáltalán nem viccelek! –mondtam, mert hirtelen eszembe jutott egy gyerekkori játszótársam, Jakab, aki persze azóta már jócskán túl lehetett a negyvenen, annyira rajongott a karácsonyért, hogy elkezdte gyűjteni a díszeket, később minden karácsonnyal kapcsolatos dolgot is és a legutóbb azt hallottam egy közös barátunktól, hogy megvalósította élete nagy álmát és a gyűjteményéből egy Karácsony Múzeumot nyitott.

Gyerekek, hallottatok már Jakab Karácsony Múzeumáról?

Nem!

Na, akkor oda mindenképp elmegyünk.

Mikor? Mikor? Nyaggattak máris a gyerekek majd nagyot sóhajtva hozzá tették, hogy de akkor még nagyon sokáig kell várni.

Hát szerintem nem, mert már a hétvégén elviszlek oda titeket.

De hát ez hogyan lehetséges?

Úgy, hogy ez a kisfiú, aki persze már nem kisfiú többé egy Karácsony múzeumot alapított, ami az év minden napján nyitva áll.

Igen?

Igen. Mert amikor Jakab hatéves volt, az iskolából együtt jöttünk haza, mégpedig pontosan január hatodikán, a Három királyok napján, és ő meglátta, hogy a szomszéd bácsi kidobta a karácsonyfáját, de elkerülte a figyelmét, hogy a fán maradt egy formás, kisvonat üvegdísz. Jakab odaszaladt, leszedte és hazavitte. Ez volt a gyűjteményének az első darabja. Ettől a bizonyos naptól kezdve aztán elkezdte gyűjteni a karácsonyi díszeket, később meg minden azzal kapcsolatos dolgot. Aztán a kisfiúból nagyfiú lett, majd felnőtt, de továbbra is szenvedélyesen gyűjtötte a karácsonyi díszeket, s a több mint harminc év alatt aztán annyi mindene halmozódott fel, hogy elhatározta, hogy múzeumot nyit belőlük.

El tudom képzelni!-kommentálta Miló.

Nos, amikor elég pénzt gyűjtött össze, sikerült megvennie egy épületet, ahol eredetileg ünnepségeket, tánceseteket rendeztek. Na, ott nyitotta meg a múzeumát!

Hurrá, akkor menjünk. Még hányat kell addig aludnunk?-kérdezte Vincus.

Már csak 4 napot!

De jó!-üvöltötték a fiúk és boldog viháncolásba kezdtek.

Amikor végre eljött a várva-várt pillanat, illetve a nagy nap a gyerekek már az ablakból lesték, hogy mikor kanyarodom be végre a házuk elé…Én persze a hetet "guglizással" töltöttem, térképet készítettem a GPS segítségével, hogy merre kell menni. Szerencsére a múzeum úgy kb. negyven percnyire volt a városunktól.

A Karácsony Múzeum bejárata előtt aztán, minő megtiszteltetés, személyesen Jakab fogadott minket. Még épp hogy csak üdvözöltük egymást, máris a kezembe adott egy évkönyvet. A képek láttán rögtön visszatért a régi karácsonyok hangulata. A könyvben többnyire Jakab szerepelt, Mikulás sapkában, később szakállal, az egyetemi partikon Rudolffal, a rénszarvassal szelfizve, gyerekszülinapokon, bevásárló központokban, majd itt a saját múzeumában a kis vonattal. A vendégkönyv lapozgatása közben azonnal világossá vált előttem, hogy Jakab célja a múzeummal az volt, hogy a felnőtteket is visszaröpítse a gyerekkorba.

Eddig jutottam gondolatban, amikor láttam, hogy a gyerekek már nagyon unják a felnőttek beszélgetését, Miló meg is jegyezte, hogy Lulla, hogy tudsz ennyit pletykálni!

Igazad van kisfiú!- mondta Jakab. Akkor most ünnepélyesen megnyitom Karácsony Országot!

Hát meg kell, hogy mondjam, a szánk is tátva maradt attól, ami ezután következett. Először is Miló azonnal kiszúrta azt a bizonyos, megmentett kisvonatot, Jakab első díszét, ami a bejárat mellett egy magnólia fán lógott. De nem voltunk felkészülve arra, hogy Jakab Karácsony birodalma még mennyi meglepetést tartogat számunkra. Mindjárt az első nagy terembe lépve szinte sokként érte a gyerekeket az örökzöld girland dömping, a papírmasé és pattogatott kukorica füzérek, s amikor felnéztünk a plafonra, a kobalt kék égboltról hópelyhek hullottak ránk, de aztán tovább sétálva kissé lenyugodtunk a kezdeti izgalom után. Az első terem különben a Mikulásról szólt, meg hogy hogyan változott az arca a századok során. Volt német Télapó, Viktória korabeli, angol Télapó, még egy japán Télapó is, ami a lelkes Jakab jóvoltából szintén helyet kapott a múzeumban.

Amint a szemünk hozzászokott a csilli-villi díszekhez és a zsúfolásig megtelt vitrinek látványához, rájöttünk, hogy itt aztán minden elképzelhető dolgot megtalálunk, amiket csak egy picit is összefüggésbe lehet hozni a karácsonyi szezonnal. Tenyérnyi hely nem maradt szabadon, de minden tárgy arról tanúskodott, hogy az idők folyamán hogyan változott a karácsonyi díszek külső megjelenése. A karácsony evolúciója aztán egyszer csak hihetetlen izgalmas kalanddá vált, már nem kellett képzelőerő sem hozzá, mert élőadásban láthattuk, hogy hogyan lett Szent Miklósból, a titokzatos, szegény gyerekek megajándékozójából, egy elhanyagoltabb külsejű észak-európai nagypapa, az angol nyelvterületeken meg, egy vidám, fehér szakállú, vörös orrú, pityókás vagy jóságos Mikulás.

A gyűjtemény értékes darabjai, mint pl. a 100 évesnél is öregebb üveggömbök, kekszek, házilag gyártott papírdekorációk, evőeszközök, tárgyak, amikkel a díszeket készítették, formák, öntőminták, bélyegzők, rolly-polly játék, Viktória korabeli kivágható papír díszek, fára akasztható, flitteres aranylaméval és krepp papírral bevont dekorációk,- de ezek a régi karácsonyokat felidéző díszek semmit nem jelentettek a gyerekeknek.

Ezen a termen tehát gyorsan áthaladtunk, és beléptünk a kiállítás legnyugisabb termébe egy könyvtárra emlékeztető helységbe, ahol középen, mint a moziban, egy széksor volt elhelyezve. Itt végre nyugodtan tanulmányozhattuk az újságokat, vitrineket, felpróbálhattuk a télapó maszkokat, mini karácsonyfákat díszíthettünk fel, megcsodálhattuk a betlehemek szereplőit, és meghallgattuk a porcelánból készült, éneklő gyerekkórust a 60-as évekből. A legdrágább, antik játékkal, a híres, működő kisvonattal, melyen gipszfigurák utaznak Karácsony országba, megengedte Jakab, hogy a gyerekek játszhassanak vele.

A marcipánból gyártott díszeket, fából faragott városokat, templomokat viszont Ella értékelte leginkább.

Az utolsó teremben Jakab bevallotta, hogy az ő személyes kedvencei egy bádog játék vonat, meg egy mechanikai szerkezettel működő, boltos figura, aki egy kompletten berendezett boltban árusított, aminek a neve régen, Öt és Tízcentes bolt volt. Hát onnan aztán a gyerekeket még hatökörrel sem lehetett volna elvontatni…

Jakab gyűjteménye a gyerekeket teljesen elvarázsolta, hát még amikor ráadásként választhattak jelmezt, s miután magukra öltötték a különböző karácsonyi mesefigurák ruháit, egy profi fotós képeket készített róluk, amit magukkal vihettek.

Végül, amikor távozni akartunk Jakab megkért minket, hogy írjunk bele a vendégkönyvébe, mert a kommenteket nagyon fontosnak tartja, hát mi írtunk bele:

Ella: Szép volt, csak hiányoztak a karácsonyfákról a szaloncukrok és a Krampusz az nagyon ijesztő volt!

Miló: A diótörővel nem lehetett a diót megtörni! És szeretnék megkóstolni egy régi kekszet!

Vincus: Legközelebb Theó maradjon otthon, hogy én tovább játszhassak a vonattal!

Theó: Legközelebb csak én egyedül szeretnék játszani a kisvonattal, Vince meg ne!