Ájtatos Manó és a Nagy Szöcskeverseny

Ájtatos Manó és a Nagy Szöcskeverseny.

Egyszer volt, hol nem volt, egy harmatos levélen, élt egy különös kis rovar, akit mindenki csak Ájtatos Manónak hívott. Nem azért, mert olyan vallásos volt, hanem mert mindig úgy ült, mintha imádkozna. Valójában csak próbált elkapni egy szemtelen legyet, aki folyton a bajszán landolt.

Ájtatos Manó nem volt túl sportos. Inkább filozofált. De egy napon az erdei rovarok kihirdették a Nagy Szöcskeversenyt, ahol mindenki indulhatott, aki tudott legalább egyet ugrani. Manó persze nem volt szöcske, de úgy gondolta: „Ha már úgy nézek ki, mint egy kung-fu mester, miért ne próbálnám meg?”

A verseny napja

A rajtvonalnál sorakozott:

• Zsombi, a hiperaktív szöcske, aki kávét ivott reggelire.
• Lili, a balerina-bogár, aki ugrás közben piruettezett.
• És Ájtatos Manó, aki... meditált.

„Készen álltok?” – kiáltotta a bíró, egy túlpörgött hangya. „Háááárom... kettő... egy... UGRÁS!”

Zsombi kilőtt, mint a rakéta. Lili kecsesen szállt a levegőben. Ájtatos Manó viszont... ...összekulcsolta a lábait, és azt mondta: „Ugrani? Most? De még nem hangoltam össze a belső energiáimat!”

A lassú győzelem

Miközben a többiek már a célvonalnál szelfiztek, Manó lassan, nagyon lassan, egyetlen hatalmas ugrással... ...beleesett egy pókhálóba. A pók, aki épp ebédet keresett, megkérdezte: „Te mit csinálsz itt, kis barátom?” „Spirituális utazáson vagyok. De ha segítesz kiszabadulni, kapsz egy kupont egy ingyenes meditációs ülésre.”

A pók nevetett, kiszabadította, és Manó végül megérkezett a célba – utolsónak, de mosolyogva. A többiek kinevették, de Manó csak ennyit mondott: „Nem az számít, ki ér be először. Hanem hogy közben ne veszítsd el a belső békéd... és a lábad.”

Azóta minden évben megrendezik a Lassú Ugrás Fesztivált, ahol Ájtatos Manó a sztár – és a pók a biztonsági főnök.

Ájtatos Manó és a Zen-katicák titka

Miután Ájtatos Manó híres lett a Lassú Ugrás Fesztiválon, egy nap különös levelet kapott egy bambuszlevélre írva: „Ha valóban békét keresel, keresd a Zen-katicákat a Csendes Rét közepén. De csak akkor találod meg őket, ha nem keresed.”

Manó megvakarta a fejét. „Ez vagy egy bölcs tanács... vagy egy nagyon rossz GPS.”

A Csendes Rét

Ájtatos Manó útnak indult. Útközben találkozott:

·         Egy meditáló csigával, aki már három napja egy kavicson ült.

·         Egy tücsökkel, aki csak jazz-t játszott, mert azt mondta: „A csend túl hangos.”

·         És egy pillangóval, aki minden kérdésre csak azt válaszolta: „Talán.”

Végül elérte a Csendes Rétet. Ott voltak a Zen-katicák – pirosak, pöttyösek, és olyan nyugodtak, hogy még a szél is megállt körülöttük. Ájtatos Manó odament, meghajolt, és megkérdezte: „Mi a titkotok? Hogy lehettek ilyen nyugodtak, miközben a világ tele van hangyákkal, akik mindig rohangálnak?” A legidősebb Zen-katica, akinek a hátán egy extra pötty volt (állítólag bölcsességből), így szólt: „A titok egyszerű:

1.      Lélegezz be.

2.      Lélegezz ki.

3.      Ne vedd túl komolyan a hangyákat.”

Manó elgondolkodott. „Ez... zseniális. De mi van, ha egy hangya a fejemre mászik?” „Akkor adj neki egy nevet, és fogadd el, mint új gondolatot.”

Manó ott maradt három napig, és megtanulta:

·         A levélzizegés ritmusára meditálni.

·         A széllel beszélgetni (bár a szél csak fújt).

·         És hogy néha a legnagyobb bölcsesség egy jó nevetés.

Hazatérve megalapította a RovarZen Klubot, ahol mindenki megtanulhatta, hogyan legyen nyugodt – még akkor is, ha egy hangya épp a bajszán táncol.