Miért lettek kicsik a szitakötők?


https://webshop.meskete.hu

Nemrég Miskolctapolcán jártunk, ahol teljes pompájukban virítottak a tavirózsák. Rózsaszínűek, sok fehér és kevés lila. De nem csak a virágok voltak lenyűgözőek, hanem a fölöttük repkedő kék szitakötőrajok is. Folyamatos játékuk a napot visszatükröző víz felett egy végtelen menetet alkotott, és úgy tűnt, mintha a tavirózsák tiszteletére fergeteges táncot járnának. Mindez egyetlen kis helyre korlátozódva. Folyamatos fordulás és visszatérés, végtelen lebegés, mindez olyan gyorsan történt, hogy gyakran elvesztek a szitakötők a napfényben, majd újra előbukkantak.

"Hja, közeledik az ősz!"-állapítottam meg a 32 Celsius fokos kánikulában. És eszembe jutott, amikor legutóbb Hokkaido szigetén jártam, szemtanúja voltam, amint a japán gyerekek játékként nagy szitakötőket fogtak, egy vékony cérna mindkét végére egy kis kavicsot kötöttek, és azt a levegőbe dobták. A szitakötők összetévesztették a kavicsot a zsákmánnyal, belegabalyodtak a zsinórba, és a kő súlya a földre rántotta őket. És a gyerekek órákig ezzel szórakoztak. Merengésemből Vincus hangja zökkentett ki, amint odaszólt, hogy:

„Lulli, nézd itt van egy bíbor szitakötő, gyorsan fényképezd le!”- Mert ugye fémesen, kékesen csillogó szitakötőt rengeteget láttunk már, de bíborszínűt eddig csak egyszer az életben sikerült lencsevégre kapnom.

„Ez is gyönyörű, de a Hámori-tóban valaha élt egy még ennél is szebb, gigantikus méretű szitakötő. –mondta nagyapa. "Az egy mega-nagy szitakötő volt, 75 centiméteres szárnyfesztávolságával a Földön valaha élt egyik legnagyobb repülő rovar volt. Képzeljétek el, hogy kisebb kétéltűekkel és más rovarokkal táplálkozott."

„Akkor ragadozó rovar volt?”

"Igen. Ugye milyen furcsa?"

„És a hadseregében olyan szitakötők szolgáltak, mint a Lófullánk, az Ördög stoppoló tűje, a Fül szeletelők, és a Szemrablók. Egyes szitakötők viszont hűtlenek lettek hozzájuk, mert a kígyókhoz szegődtek, melyeknek rovarokat kaptak el, majd követték őket, és sérülés esetén mindig összevarrták a sebeiket.

És a Szitakötő királynő, Libellulida, és a király, Odonata, az ördög szitakötőket használta fel az emberek lelkének az elrablására.

„Akkor gonoszok voltak?”

„Háát igen. Ragadozók, mint már mondtam.”

„De aztán egy nap szörnyű tragédia történt, az óriás szitakötők elkezdtek zsugorodni. Libellulida és Odonata napról-napra kisebb lett. Kétségbeesésükben hívták a Sárkány-szitakötőket, mert ők álltak a legkiválóbb repülők hírében, főleg a hímek, akik sok időt töltöttek a levegőben, ahol nagy sebességgel és gyakran irányt változtatva röpködtek.

Nos, a királynő elküldte őket a mocsaras tavakhoz és a nagyobb, erdős-bozótos partú síkvidéki állóvizekhez, hogy vizsgálják meg az életfeltételeket. És a Sárkány szitakötők éjt nappallá téve repültek. Eljutottak a Szitakötő szigetre is, ahol Japán legendás alapítóját, Jimmu császárt egyszer megcsípte egy szúnyog, amelyet aztán egy szitakötő megevett. Így váltak a szitakötők a japánok szent rovarává. Nos, a sárkány szitakötők vezére már-már talált is egy jó, élhető helyet a Japán tenger közelében, de amikor egy harcos iskola mellett haladt el, mivel már nagyon fáradt volt elhatározta, hogy megpihen valahol. A dozsóban éppen egy híres harcos gyakorolt, aki az egyik harci játék után letette a kardját, a sárkány szitakötő meg pechére a fegyver hegyére repült. Abban a pillanatban a szerencsétlen rovar kettévágódott, anélkül, hogy a harcos felemelte volna a kardját. Így hiába várta a Szitakötő király és királynő a sárkány szitakötőket haza, azok sohasem érkeztek vissza.

Ekkor hívatták leghűségesebb alattvalóikat, az Óriás szitakötőket, akiknek csak a neve volt óriás, de jóval kisebbek voltak, mint a király meg a királynő és leginkább magányosan szerettek repdesni. Lázadó és harcos típusok voltak, így nem is járultak azonnal a királyi pár elé, mert éppen mindhalálig verekedtek egy területért a zöld acsákkal, a szőrös szitakötőkkel. De csak addig tudtak harcolni, amíg még meleg volt, mert a hidegben lemerevedett a szárnyuk. Így másnap reggelig kellett várniuk, hogy felmelegedjenek ahhoz, hogy újra tudjanak repülni. Aztán már viszont a lakóhelyüktől iszonyú nagy távolságokra is el tudtak kalandozni.

Miután a király megígérte nekik, hogy megkapják a kedvenc területüket, ha találnak oxigéndúsabb helyet a közelben, mert a szitakötő királynő állapota súlyosbodott. A szitakötő doktorok majdnem biztosak voltak abban, hogy mivel légszomjról panaszkodott, ezért a levegővel áll összefüggésben a gigantikus szitakötő pár zsugorodása.

Nos, az óriás szitakötők el is jutottak messzi tájakra, de mi történt? Ahogy repkedtek, hogy új élőhelyet keressenek a mega-giga Odonata és Libellulida szitakötőknek, csapdába estek, mert egy olyan vidékre tévedtek, ahol az emberek kedvenc eledele az olajban sült szitakötő volt.

A távoli országban a gyerekek kedvenc elfoglaltsága ugyanis az volt, hogy valamilyen ragacsos anyagból, például fagyöngyből, madárenyvet készítettek, amit egy fa, más ágaktól elszigetelt ágára kötöttek, s amikor a szitakötők, vagy akár madarak arra rárepültek, a szárnyukat bekente a ragacsos vegyület, és fogságba estek. Ezután az emberek a szitakötőket a madármésztől ragadós pólusokon megfogták, majd olajban kisütötték. Tehát ők sem érkeztek vissza. Libellulida és Odonata addigra már akkorára zsugorodtak, hogy nem voltak képesek egy egeret vagy békát sem elejteni.

Ekkor Lillafüreden, a Hámori tavon egy belső erő felszakította egy szitakötő öreg héjának fátyolát: fejétől a farkáig halványkékesen csillogó páncél tiszta lemezei bújtak elő és kirepült belőle egy Holdkék szitakötő.

A Holdkék szitakötők ritka családba tartoztak, mégpedig a légi vadászok klánjába. Barátaik éltek Észak-Európában, leginkább Skandináviában, Hollandiában és Angliában, de az előfordulásuk igencsak szórványos volt, mindenhol máshol viszont kifejezetten ritka.

És amikor a magyar Holdkék szitakötő meghallotta, hogy haldoklik a királyi pár, azonnal az Ír szigeteken élő Damselfly szitakötőhöz repült, aki jós tehetségéről vált híressé. Ő a következőket mondta: a rossz hírem az, hogy Odonata és Libellulida már sohasem marad óriási, mert a testük érzékeny lett az oxigéntartalom csökkenésére, s ha nagyok maradnak továbbra is, elpusztulnak, de ha belenyugszanak a sorsukba, kevesebbet esznek, akkor életben maradnak.

"És így is lett. Az óriás szitakötők itt öregedtek meg Lillafüreden, meg az ő utódaik is, és azoknak az egyre kisebbedő utódai is."

"Ezért ilyen kicsik a ma élő szitakötők?"-kérdezte Vincus.

"Igen ezért, mert a levegő kevesebb oxigéntartalmának arányában zsugorodtak ekkorára!"-bólintott rá nagyapa.

 

 

Sylvette, blogger, amatőr mese és fantasy író

Irodalom és nyelvszakos gimnáziumi tanárként kezdtem a pályafutásomat, de mindössze 7 év tanítás után az életem hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Legalább tízszer költöztem, négyszer váltottam országot, kétszer kontinenst. Minden kezdet nehéz volt, de mégis jó volt valamire! Megtanultam 6 idegen nyelvet, rengeteg barátot szereztem, és tulajdonképpen minden nap tanulok valami újat, amit szeretnék másokkal is...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!