A csodaszép hermelin

A csodaszép hermelin.

Élt egy kis városban egy Rosalinda nevű ékszerboltos. A városkában legalább hat ékszerbolt volt, de mind közt az övé volt a legkülönlegesebb; mert mindegyik ékszere maga volt az élő történelem. És Rosalinda az ékszereiről szóló történeteket olyan magával ragadóan tudta elmesélni, hogy a vásárlók szeme előtt szinte életre keltek a régen élt emberek, akik viselték. És persze Rosalinda mindig a hallgatóságnak megfelelően ecsetelte egy-egy fülbevaló, vagy nyaklánc keletkezésének történetét. 

Egy nap Vince és Theo, az anyukájukkal együtt ajándékvásárlás céljából keresték fel Rosalinda  boltját. Aznap éppen egy aranyláncot viselt a bolt tulajdonos, melyen egy hermelint ábrázoló medál lógott. A 6 éves Theó, aki nagyon kíváncsi természetű volt és sokkal bátrabb, mint a 8 éves bátyja hosszan bámulta a néni nyakláncát majd megkérdezte:

Tessék mondani ez milyen állat a néni nyakában?

Á ez? Hát ez egy hermelin! A természetben egy szép, nyurga testű, hófehér bundájú állatka.

Megnézhetném közelebbről?-folytatta a kíváncsiskodást Theó.

Hát persze, de vigyázz, mert ha a kezedbe adom, akkor megszólal!

Megszólal? Hitetlenkedett Theó.

Igen, a hermelin elmeséli a történetét, mert ennek a nyakláncnak a tulajdonosa egy 15. században élt nápolyi nemesember volt, akit a király ezzel a Hermelin-renddel tüntetett ki. Később Francesco-t, mert így hívták a nemesembert, a nyaklánca után csak a Fehér Hermelinként emlegették.

Ha jobban megnézed a medál hátoldalára egy mondat van belevésve: Na, Vince el tudod olvasni?

Igen.–örült Vince, hogy ő is szóhoz juthat.

„Inkább a halál, mint a becstelenség! Nos ezt a mondást jobban meg fogjátok érteni, ha elmesélem ennek a hermelinnek a történetét! Ezzel Rosalinda leültette a gyerekeket egy kényelmes kanapéra és belekezdtett a hermelin történetébe.

"Tudjátok meg, hogy a hermelin már évszázadok óta az elegancia és a titokzatosság teremtményeként van számontartva, amely a legendák és a történelem havas erdeiben szövi történetét.-kezdte meséjét Rosalinda.

Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas királyságban, melyet a tél hideg ölelésével borított be, élt egy szerény hermelin, akinek a bundája olyan fehér volt, mint a hó. A hermelin kicsi és gyors volt, pompás nyurga testű, és formás, háromszögletű fej ült a nyakán. Kis, éles fogai is hófehéren villantak elő a pofácskájából. A szemei csillagokként ragyogtak, ezt onnan tudom, hogy aki nagy ritkán találkozott vele, -mivel a hermelin rosszul tűrte az emberek közelségét, -ha csak tehette kerülte őket,- nos, ha valaki csak rápillantott szerencse érte. Ennek a csodaszép hermelinnek a büszkesége a hófehér bundája volt, de egyben az átka is, mert ezzel minduntalan magára vonta a vadászok figyelmét, akik megkívánták szépségét, mivel a fekete farok hegyét leszámítva ez a hermelin télen-nyáron hófehér színben pompázott.

És mivel senki sem tudta elkapni a királyság lakói között egy legenda kezdett róla elterjedni: hogy a hermelin nem közönséges teremtmény, hanem a tisztaság és az igazság megtestesítője. Azt mondták, a hermelin inkább meghal, minthogy bemocskolja érintetlen bundáját. Hogy ezt próbára tegyék, a vadászok sáros talaj felé hajtották, de mivel a hermelin jó barátságot ápolt rokonával, a nyesttel, meg a vadászgörénnyel, így amikor már-már sarokba szorították volna, egy titkos hangot hallatott, amire hol a nyest bújt elő, hol meg a vadászgörény, akiknek a bundája télen szintén hófehér volt. Hogy a hermelin becsapta a vadászokat azok csak később vették észre, mert a nyestektől a hermelint az különböztette meg, hogy neki nem volt rozsdabarna torokfoltja. Szóval a hermelin akár a halált is választotta volna, mint hogy bepiszkítsa tökéletes bundáját. A tisztaság iránti elkötelezettsége egyformán félelmet és csodálatot keltett.

Egy csípős, hideg estén, amikor az alkonyat a levendula és a kék árnyalataiba öltöztette az erdőt, a hermelint egy könyörtelen vadász kezdte üldözni, aki megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg el nem kapja. Ez a mohó és gonosz ember a királytól váltságdíjat akart kapni a hermelin értékes bundájáért cserébe. Az üldözés jeges folyókon, csillogó havas földeken át vezetett egy ligetbe, ahol még a holdfény is olyannak tűnt, mintha visszatartotta volna a lélegzetét.

Ahogy a vadász közeledett, a hermelint egy fekete sárfolt felé hajtotta, azt hitte, hogy na most aztán túljárt az eszén és elkapja. De amint a hermelin megállt, egy ezüstszínű farkas lépett elő az árnyékból. A farkas, mint később kiderült az erdő őre volt, aki már számtalan nemzedéken át vigyázott az ilyen különösen gyönyörű, hófehér hermelinekre.

A farkas mélyről jövő morgással állta el a vadász útját. Azt üvöltötte, hogy aki bántani akarja a hermelineket, magának az erdőnek a haragjával kell szembenéznie. A vadász a félelemtől reszketve megfordult és elmenekült, még a fegyvereit is hátrahagyta. A hermelin pedig hálásan nézett a farkasra, mielőtt eltűnt a havas mélységben, és soha többé nem látta őt halandó szem.

De a pórul járt vadász története elterjedt, és a hermelinről szóló legenda egyre csak nőtt. A mai napig azt mondják, hogy a hermelin tisztasága az igazságot és a becsületet jelenti, amit még akkor is megőriz, amikor nagy veszélyben van. És ha egy holdfényes éjszakán egy téli erdőben jártok, talán megpillantotok egy árnyékos alakot a hermelin mögött- a farkast, aki a hófehér bundás tüneményre vigyáz.