Az ormányos kismedve története

Az ormányos kismedve története.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy lombos erdő, ahol ormányos kismedvék éltek. Ezek az állatkák a mosómedvék közeli rokonai voltak, az életmódjuk azonban teljesen különbözött tőlük, mert míg a mosómedvék inkább a földön érezték jól magukat, és a vízben „mosták” el a táplálékukat, az ormányos kismedvék sok időt töltöttek a fák tetején, a lombok között. Olyan ügyesek voltak, hogy a farkukkal egyensúlyban tartva magukat sohasem estek le a fákról, de ha kellett, akkor persze a vízben is jól úsztak. A lányok 15-30 fős bandákban éltek, míg a fiúk általában magányosan vadásztak. A falubéliek azt terjesztették róluk, hogy ezek az ormányos kismedvék egykor emberek voltak, akiket azzal bízott meg egy nagy hatalmú varázsló, hogy védjék meg az erdő kincseit, és mivel ők végrehajtották a parancsát, így a természet iránti odaadásuk jutalmaként a varázsló állattá változtatta őket. A csodatevő varázsló tulajdonképpen a maga képére formálta őket, mert az ormányos medvék nappal az ő avatárjaiként éltek, így lettek hírvivők az emberek és a természeti világ között. Csak a rókáktól meg a kutyáktól féltek, na meg a nagy ragadozó madaraktól, ha meglátták őket halk, vinnyogó hangokat adtak ki, hangos huhogással és csettintéssel jelezték egymásnak a veszélyt. Vészhelyzetben gyorsan fára másztak, majd a veszély elmúltával ismét a földre ereszkedtek és szétszéledtek.

Nos, az ormányos medvék között volt egy különösen szorgalmas fiú medve, Nózika, aki nappal folyamatosan keresett, kutatott és szimatolt táplálék után. Kedvelte a bogyókat, a madártojásokat sem vetette meg, na meg a gyümölcsöket sem, a fák tetejére is felmászott értük, ha kellett, majd megint leugrott a földre, ahol ehető gombákat gyűjtött, az állatok közül viszont a mérges százlábúkat is elkapta. Ügyesen használta mellső mancsait és ormányával a hasadékokon átkutatva a földön nyomozott, szimatolt zsákmány után, az estéit aztán a fákon töltötte. Ez az okos, ormányos medve nem csak szorgalmas volt, de kíváncsi természetű is. 

Ebben a sűrű és varázslatos erdőben a többi állattal együtt nagy harmóniában élt Nózika, egy bölcs, öreg bagoly uralma alatt. Egy nap a bagoly versenyt hirdetett, melynek célja az volt, hogy megtalálják az erdő legötletesebb és legszorgalmasabb állatát. A győztesnek jutalmul egy helyet kínáltak a Baglyok Ötös Tanácsában, valamint bőséges, egész életére elegendő gyümölcs- és mézkészletet. A verseny híre messze földre elterjedt, így nem csak az erdei állatok érkeztek, hanem az ország összes állata képviseltetni akarta magát. Lett nagy nyüzsgés, zsongás, készülődés az erdőben, mert mindenki a nagyszerűségét szerette volna megmutatni.

És felvirradt a nagy nap, amikor az állatok felsorakoztak a megmérettetés színhelyén. Elsőként egy pompástollú papagáj csillogtatta meg utánzó képességét a nagyközönség előtt, hol különböző állatok hangján rikácsolt, hol emberi hangon beszélt, aztán utánozta a szelet, az esőcseppek hullását. Őt a hiúz követte, aki akrobatikus mutatványokkal kápráztatta el a közönséget, aztán egy pompás kékpáva 18 kormánytollas farkát legyezőszerűen felmeresztette, melyek végén csillogó, kékes zománcos színű pávaszemek tették még különlegesebbé öltözékét. Ragyogó színpompájával mindenkit elvarázsolt, már-már az állatok azt hitték, hogy ő lesz a győztes, de amikor megszólalt kellemetlen, rikácsoló pao-pao-szerű hangján mindenki befogta a fülét, majd lehurrogták. Aztán egy énekes madarakból álló kórus lépett a pódiumra, a pacsirta kezdte, aztán a csalogány folytatta, a búbosbanka búgott, a fülemüle fity-füttyölt és mély hangon kerregett. Éneke hangos, dallamos, változatos volt, rövid strófákkal. Csattogásába trillákat és tiszta füttyöket is beleszőtt, de aztán elkárogta magát a varjú rekedt, kemény hangján, cívódni kezdett a társával, mert mindkettő szólót akart énekelni, de csak egy elfojtott „krrr krrr” hang jött ki a torkukon, aztán amikor arra repült egy héja, megijedtek és teljes gőzzel felháborodott „krra” hangra váltottak. A közönség azonnali nem tetszésének adott hangot, így a kórus felrepült egy közeli fára ott várva ki a bölcs bagoly ítéletét. Ekkor odaugrált egy gyönyörűséges, zöldszínű levelibéka, a békák legszebbike, aki jós tudományával akart diadalt aratni. Hangos hosszantartó ke-ke-ke hangon esőt idézett elő, majd kisvártatva kvek-kvek-kvekre váltott, mire elállt az eső. Mindenkinek nagyon tetszett a mutatványa.

És ekkor következett az ormányos kismedve, aki nem volt olyan feltűnő vagy erős, mint az előtte fellépő állatok. Amikor megpillantotta a közönség, néhányan hangosan gúnyolódni kezdtek kis termetén és hosszú, furcsa orrán.

A kismedve azonban nem zavartatta magát, nem bátortalanodott el a kritikus hangoktól, hanem azonnal munkához látott. Fürge karmaival a legnehezebben elérhető helyekről szedte össze a lombos fákról a gyümölcsöket és rovarokat, sőt, orrának mozgatásával és saját „dalának” halk zümmögésével még egy méhkaptár lakóit is elvarázsolta, azok mézet ajándékoztak neki. Az ormányos kismedve rövid idő leforgása alatt kitűnően mutatta be az erdőben talált élelmiszer készletet, mindenkit meglepve annak hihetetlen bőségével és az ő kreativitásával.

A bölcs bagoly, akit azonnal lenyűgözött az ormányos kismedve leleményessége és alázatossága ezt látva abszolút győztesnek kiáltotta ki. Az állatok mind egyet értettek vele. Ettől kezdve az ormányos kismedve az okosság és a kitartás szimbóluma lett az erdőben, megtanítva minden állatot arra, hogy ne csak az erőt vagy a szépséget, hanem a leleményességet és a kitartást is értékeljék.

Nózikáról még annyit, hogy a megígért jutalom mellett még egy tökből készült házikót is kapott ajándékba, amiben a szentjános bogarak egy kis mécsest is elhelyeztek, hogy esténként világítson neki. A tökházikó kívülről pontosan úgy nézett ki, mintha kis manók laknának benne, akik gyertyafénynél vacsoráznak. Az erdei iskolába járó gyerekek a csodájára jártak, és varázslatos történeteket költöttek arról, hogy ki lakik a tökházikóban, és mit csinál odabent, vagy mi történik éppen, amikor Nózika nincs otthon! Így lett Nózikából legenda.