Theó és a Porördögök


https://webshop.meskete.hu

Gyönyörű idő volt. A tavaszi nap sugarai jólesően melegítették D vitaminra kiéhezett testünket, amikor focizni indultunk Ellával és a fiúkkal a közeli játszótérre. Még csak úgy néhány száz métert mehettünk, amikor egy erős fuvallat hirtelen felkavarta az utcára lerakódott port, a levelekkel együtt és tölcsért formált belőlük majd elkezdett iszonyú gyorsasággal pörögni. Theónak annyira megtetszett a látvány, hogy egy erőteljes mozdulattal kirántotta a kezét a kezemből és el akarta kapni, de nem vette észre, hogy mellette egy nagyobb, fekete tölcsér még ördöngösebben forog, ami a legnagyobb rémületünkre azon nyomban be is szippantotta. Hiába kaptunk utána, mert a porördögök amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek… ha nem látta volna ezt egy velünk szembe jövő férfi, akkor azt hihettük volna, hogy képzelődünk, de akkor hová lett Theó?-néztünk egymásra tanácstalanul. Kétségbeesett arcunkat látva a férfi így nyugtatgatott minket:   

„A nagyobb tölcsér majdnem biztos vagyok benne, hogy a szénbányából jött, ott valószínűleg megtalálják a kisfiút.   

Nem is tudtuk, hogy van a közelben egy szénbánya!-mondta csodálkozva nagyapa. 

Pedig van.–erősítette meg az idegen.  

Valószínűleg azért nem hallottak róla, mert a bánya már régóta nem működik. Sokáig lakatlan volt, de az utóbbi időben különböző fura alakok vették birtokba. Az emberek azóta azt találgatják, hogy vajon mit csinálhatnak ott? Mondjuk, nem sokan merik a bányát megközelíteni. 

Miért?  

Mert furcsa dolgok történnek ott. 

Mint például?  

Éjszaka patkó alakú fények világítják be a környéket. Aztán néha felbukkan egy rejtélyes lovas, aki földön, levegőben, és a közeli folyón keresztül hajtja a lovait, még akkor is, amikor egyik vagy másik útközben elfárad vagy kidől. Aztán ijesztgeti az arra járó autósokat, biciklizőket, motorosokat, és ott állítja meg azokat, ahol akarja, majd csak nagy rimánkodásra engedi tovább őket. Szóval, ha nem babonásak, akkor a legjobb, ha én vezetem el oda önöket.   

Nem kéne inkább a rendőrségre menni és bejelenteni, hogy eltűnt a négyéves Theó?- kérdeztem majdnem sírva nagyapától, mert valahogy nem bíztam ebben a ravasz rókaszemű emberben.  

És mit mondunk nekik? Hogy Theót beszippantotta egy szénördög? Szerintem próbáljuk meg mi Theót visszahozni. Ha nincs a bányában, akkor bejelentjük a rendőrségen, mert úgyse indítanak nyomozást, csak 24 óra elteltével.–mondta ki a végső szót nagyapa. Így végül hagytuk magunkat meggyőzni az idegen által, és Theó keresésére indultunk. 

A bánya tényleg nem volt messze. Mellesleg rémesen lehangoló látványt nyújtott, egész sor félig leomlott, kéményes házaival, amelyek úgy néztek ki, hogy egy erős fuvallatra, mint a kártyavár összedőlnek. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha bányászok éltek itt.  

Láttunk kormosarcú kisfiúkat szaladgálni, meg kicsit nagyobbakat, akik kádakban mosakodtak. Azok, akik már kellőképpen tisztáknak bizonyultak fekete aranygombos kabátkába és hozzáillő nadrágba bújtak, és egy igazi, felnőtt kéményseprő fekete cilindert tett a fejükre. Amikor a koromkotró kefe is a gyerekek kezébe került, a mester vezényletével, felsorakoztak. Nagy megkönnyebbülésünkre a csapatban felfedeztük Theót, de amikor ki akartuk kapni a sorból, megjelent Porördög és Boszorkánytölcsér, fekete port kavarva majd a szélviharból kisvártatva egy férfi és egy női alak vált ki. Sokáig csapkodtak még a karjaikkal, mint óriás madarak a szárnyaikkal, majd a levegőben úszó mozdulatokkal három nagyerejű, vihart kavaró szelet szimbolizáltak, melyek megküzdenek egymással, jobb és bal irányba csapkodva pusztítanak el mindent és mindenkit maguk körül. Amikor lecsillapodtak elsőként a nőalak szólalt meg:

Hagyják békén a kiscserkészeket!-mert fontos feladatot kell teljesíteniük! Különben szólítsanak csak Drellának!-nyújtotta a kezét a még imént Boszorkánytölcsérként viselkedő egyén.

A kéményseprő ruhába bújt gyerekek az itteni kiscserkészek?

Igen, ez az ő egyenruhájuk, most osztom ki a piros nyakkendőket. És komoly feladat vár rájuk.-tette hozzá a férfi, alias Porördög.

Fel kell mászniuk a kéményekbe, mert valamelyikbe el van rejtve egy levél, amit egy harcos hagyott itt még mielőtt felszámolták volna a bányát.–mondta.

És miért olyan fontos az a levél, ami miatt a mi kis Theónkat elrabolták?-kérdeztünk vissza.

Mert elárul sok mindent egy országról, ahol kalandozott!-mondta a barátunk. Szóval ő végig tudta, hogy mi folyik itt!

Ugyanis nemrégiben a király egyik történésze, egy 17. századi kódexben talált egy idegen szöveget, amely szerint egy harcosokból álló vándorló banda szállásolta el a bányában magát, rémtetteik lajstromában egy templom felgyújtása is szerepelt…. Végül két nemesi család szövetkezett ellenük és közös erővel kiverte őket innen. A vezetőjük, bizonyos Ambiorix lovag a halála előtt hű csatlósának elárulta, hogy az egyik kéményben elrejtett valamit.

Oda viszont csak kicsi és vékony gyerekek képesek felmászni. Szóval az önök Theója tökéletesen megfelel erre a célra!-mondta Porördög.

De ez borzasztóan veszélyes!

Nem annyira. Nagy-Britanniában régen négyéves kisfiúk másztak meg forró füstcsöveket, akár 23 × 23 centiseket is.

Már a gondolatától is klausztrofóbiás leszek!

Nyugodjon meg asszonyom, mert még mielőtt felküldték őket a toronyba a mester egy nagy, lapos kefét adott a kezükbe, azt kellett tartaniuk a fejük fölé. Aztán a hátukat, a könyöküket és a térdüket használva hernyószerűen csúsztak felfelé a kéményen. A kefével eltávolították a laza kormot, amely ráhullott és lezuhant a kémény aljára, a kaparót pedig arra használták, hogy a szilárd darabokat lekaparják, mivel a sima kémény biztonságos kémény volt. Miután felértek a tetejére, nagy sebességgel csúsztak vissza. Hogy ne szoruljanak be, mindig egy másik fiút is küldtek mögéjük.-tette hozzá Porördög. Így teszünk most mi is. De Theónak nem kell falat kaparnia, csak azt a bizonyos kincset kell megszereznie. S hogy melyik kéményben van a kincs, az mindjárt kiderül.

Végül nem csak Theó mászott fel a kéménybe, hanem Vincus, Miló és Ella is kedvet kapott a kincskereséshez. Ők is kaptak ruhát meg szerszámokat, aztán usgyi már kúsztak is fel a toronymagasságban lévő kéményekbe.

Ezután feszült pillanatok következtek, mert kis hőseinket nem láttuk, csak a tudat, hogy a kéményből lezuhanhatnak alaposan megrémített minket, de amikor kisvártatva megjelent Theó és diadalmasan felmutatott egy kis üvegcsét, amire egy pecsétes levél volt rácsavarva, majd biztonságosan földet ért vele, a bányából összegyűlt emberek mind megtapsolták. Pár perc múlva aztán Vince, Ella és Miló is megérkezett, nos, hát ők kormos arccal, és üres kézzel. És ekkor minden szempár a „kincsre” szegeződött. A főkéményseprő kitekerte a viasszal lepecsételt levelet, majd átnyújtotta a velünk tartó idegennek, aki a következőket olvasta fennhangon:

Lónyeregben, lópatkóban, kéményfüstben, pince ólban keress engem! Denevérek, tolvajok, és kósza szellemek idején, egy leégett ház tövénél leszek én, ott ahol esznek, isznak, alkudoznak és bömböl a bölömbika… menjetek a Vigyorgó Macska fogadóba!

Tudna adni némi felvilágosítást a levél tartalmával kapcsolatban?-kérdezte nagyapa. Hát talán!-válaszolta a barátunk, akiről közben kiderült, hogy nem volt más, mint a belga király történésze.

A Vigyorgó Macska fogadó a bánya hátsó kijáratánál található. Több száz éve áll már ott, amit Barbel anyó vezet 30 generáció óta.

Az hogy lehetséges?-értetlenkedett Ella.

Hát úgy kislányom, hogy minden egyes újszülött kislány a Barbel nevet kapta és a névvel együtt megörökölte a fogadót is!

Ja, így már értem.-bólogatott Ella.

Elindultunk hát most már mind a hatan (Ella, Miló, Vincus és Theó valamint jómagam és Nagyapa) plusz a történész a fogadóhoz. Az izgalmak elmúltával mondanom sem kell, hogy alaposan megéheztünk, így reméltük, hogy Barbel anyó fogadójában találunk valami harapni valót.

A Vigyorgó Macska fogadójához érve aztán hirtelen megtorpantunk, mert az ajtajára a következő szöveg volt írva:

Áldjon isten – megbosszullak, -Jó tettedért – megfojtalak…

A cégére meg nem egy macska, hanem egy nagybajuszú harcsa volt. Hát a felirat nem sok jót ígért, de azért mégis beléptünk a fogadóba, ami úgy nézett ki, mintegy hatalmas lovagterem. A közepén egy kétöles kályha terpeszkedett. Az egyszerű, középkori asztalokon gyertyák égtek, az ablakokat fedő üvegprizmák megsokszorozták a gyertyák fényét, ami sejtelmes hangulatot kölcsönzött az egész helységnek.

A bejárat melletti asztalnál idős, középkori ruhát viselő emberek csendesen ettek, úgy néztek ki, mint akik épp egy lovagi játék után csöppentek ide. Valamilyen levesfélét kanalaztak tányérjaikból…a kályha mellett egy gyerek csutkababával játszott. A falon kitömött állatok meredtek ránk üvegszemeikkel, egy szekrény tetején egy fehér holló porosodott. A többi üres helyet pár családi címer foglalta el.

Hamarosan megjelent Barbel anyó személyesen, aki az első pillanatban borzasztóan hasonlított a cégérére, mert az öregségtől a szája mindkét oldalán két pár fehér bajusz volt látható, a hosszabbik előrefelé mutatott és kissé lefelé helyezkedett el, mint a rövidebbek (mint később kiderült a nevének a jelentése harcsa vagy sügér volt, ezért lett a fogadó cégére a harcsa).

Mit parancsolnak?–kérdezte furcsa akcentussal. Mivel mi még mindig a helység tanulmányozásával voltunk elfoglalva, így nem válaszoltunk azonnal.

Addig is, míg gondolkoznak, hozok valami innivalót.-mondta. És Barbel anyó térült-fordult majd egy nagy vizeskancsóval jött vissza és az asztalra tette. A történészünk a Quiche Lorraine-t ajánlotta, ami egy francia tortaformában tálalt, rakott krumplihoz hasonló egytál étel volt tejszínnel, tojással és sonkával gazdagítva. És Barbel anyóra nem kellett sokat várni, úgy 10 perc múlva már hozta is a ház specialitását. Nagyapa felszeletelte a quiche-t, mintegy tortát, majd mindenki elkezdett enni, de upsz, mi történt? Mindenkinek a szeletében volt egy levélke, egy fontos üzenettel, mégpedig a következő:

Vincusnak: Keresd Árpád fejedelem párduc kacagányát!

Ellának: szerezd meg Tündér Ilona aranyhajfonatát!

Theónak: kérd el Kukorica Jancsi csutkababáját, amit Iluskának készített!

Milónak: szerezd meg Mátyás király hollójának a csőréből az aranygyűrűt!

Nekem meg: tudd meg Attila hun fejedelem nyereg alatt puhított porlevesének a receptjét!

Mi meg csak néztünk egymásra tanácstalanul, amikor kicsapódott a nagy, nehéz faajtó és beviharzott Porördög meg Boszorkánytölcsér, -úgy látszik, hogy mindenhova követtek minket,- és azt mondták, hogy mindent tudnak a feladatról és segítenek nekünk azzal, hogy a tárgyakat itt a fogadóban kell keresni. Majd amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan elviharzottak!

Kisvártatva Miló felkiáltott, hogy: Nagyapa a holló csőrében látok egy gyűrűt! És tényleg ott csillogott benne az arany gyűrű. Hogy eddig, hogy nem vettük észre! Ekkor Theó odaszaladt a kályha mellett játszadozó kislányhoz, csak barátkozási szándékkal, és láss csodát a kislány egy kukoricababával játszott. Theó elkérte tőle, a kislány meg odaadta neki.

A történész ekkor rendelt egy pint sört és amint Barbel anyó letette elé az asztalra, lecsúszott a főkötője, ami alól kilógott egy aranyhajfonat. Az idős asszonyhoz annyira nem illett az aranyhaj, annyira természetellenes volt, hogy Ella rögtön rájött, hogy ez az a bizonyos aranyhajfonat. Csak a kérdés az volt, hogy hogyan szerezze meg? De a szerencse kedvezett neki, mert amikor Barbel anyó kivitte az üres tányérokat a konyhába, a hajfonata beakadt az ajtókilincsbe és a földre esett. Ella meg villámgyorsan odaugrott és felvette, majd a hátizsákjába gyömöszölte.

Ekkor édes illat terjengett a levegőben, mire megszólalt a levest szürcsölő egyik öregember: hogy olyan párduc szagot érzek. A többiek is azon nyomban szimatolni kezdtek, mi meg jót nevettünk.

A történészünk azonban felvilágosított minket, hogy ez egy amolyan szólás-mondás errefelé, ami egy középkori hiedelemből ered, mely szerint miután a párduc jól belakik, három napig alszik egy barlangban. Amikor a három nap letelik, a párduc üvölt, és közben édes illatú szagot bocsát ki. Ez a szag hozzá vonz minden lényt, a párduc meg megeszi azokat. Remélem minket nem esz meg senki!-ijedezett Ella.

És ekkor Vincus fedezte fel, hogy mi bizony egy párducbőrön ültünk, az volt a padra ráterítve. Annak volt édeskés szaga. Ezt a tárgyat is eltettük.

Már csak Attila porlevesének a receptjét kellett megszereznünk, pontosabban nekem megszerezni…És ekkor mi történt? Egy titokzatos kéz jelent meg a falon, s a szemünk láttára a következőket írta: Juh, ló sőt szamár húsát sózd be majd ízesítsd fokhagymával. Főzz lencsét enyhén vízben, dobjad mellé a húsokat. Amikor fő szedd le a leves habját. Eközben reszelj össze hagymát, koriandert, mentát, rutát, vágj hozzá káposztalevelet. Az egészet tedd hozzá a fövő leveshez, majd önts beléje ecetet, mézet és olíva olajat. Szórd meg feketeborssal.

Gyorsan elővettem egy tollat, meg papírt és feljegyeztem…A középkori ruhákat viselő öregek eközben felszedelőzködtek és távozni készültek. Eltűnt a kályha előtt játszadozó kislány is. Mivel teljesítettük a levél által leírt feladatokat a történészünk oda intette Barbel anyót, azzal, hogy fizetni szeretnénk. Az anyó ki is ment a konyhába, mi meg vártunk és vártunk, hogy végre hozza a számlát, de csak nem jött. Utána mentünk, de senki sem volt a fogadóban. A tűz sem égett már a kályhában. Kiléptünk hát a szabadba, az égen felragyogtak a csillagok és tényleg patkó alakú fények világították be az eget. Egy ló felnyerített a közelben. Tán épp indulni készült egy égi futamra!  

És ekkor hirtelen a focipályán találtuk magunkat. Beesteledett. Az emlékeinkből kitörlődött az az idő, amit a szénbányában és a fogadóban töltöttünk? Vagy soha nem is jártunk ott? Csak a Porördög tréfált meg minket, talán port hintett a szemünkbe? De ekkor Ella felkiáltott: Lulli a kezemben van Tündér Ilona arany hajfonata…Vincus meg magára terítette a párducbőrt és leopárdként fel akart ugrani egy fára. Miló elővette a zsebéből az aranygyűrűt, Theó meg haza akart menni azonnal, hogy a csutkababájának csináljon egy házat. Hazaindultunk hát. A gyerekek az átélt kalandok után hamar elaludtak. Mi nagyapával viszont elhatároztuk, hogy holnap azért utána járunk ennek a bánya dolognak.

 

 

Sylvette, blogger, amatőr mese és fantasy író, újságíró

Irodalom és nyelvszakos gimnáziumi tanárként kezdtem a pályafutásomat, de mindössze 7 év tanítás után az életem hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Legalább tízszer költöztem, négyszer váltottam országot, kétszer kontinenst. Minden kezdet nehéz volt, de mégis jó volt valamire! Megtanultam 6 idegen nyelvet, rengeteg barátot szereztem, és tulajdonképpen minden nap tanulok valami újat, amit szeretnék másokkal is...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!