Kormos Peti és a Mikulás

Kormos Peti és a Mikulás.

Már november közepén megérkezett a Mikulás a gőzhajóján, Belgiumba. Amikor lehorgonyzott Antwerpenben, ráült Amerigo nevű szürke lovára és azzal vonult végig a városon. A belga gyerekek karácsonyi dalok éneklésével fogadták. A Mikulás asszisztense, Kormos Peti pedig a szép dalokért cserébe cukorkát és kicsi, kerek, mézeskalácsszerű süteményeket dobált a tömegbe. Míg a Mikulás a hagyományos piros ruhájában pompázott, addig a segítőjének gyönyörű, színes öltözéke a spanyol nemesi divat szerint készült. Kormos Peti hatalmas gallért, tollas sapkát, és karika fülbevalót hordott (de csak az egyik fülében) a vidám összhatást csak kormos arca zavarta meg.

Kormos Petinek azonban nem csak cukorka volt a zsákjában, hanem egy nyírfa botot is tartogatott benne, meg egy seprűt, fűzfaágakból fonottat, hogy azokat a gyerekeket, akik abban az évben rosszak voltak, azzal fenyítse meg. A Mikulás utasítására az igazán rossz gyerekeket azzal ijesztgette, hogy a zsákjába tuszkolja és magával viszi őket Spanyolországba, ahol egy egész éven át vagy még tovább kénytelenek lesznek a Mikulás műhelyében dolgozni.

A parádé után Kormos Peti munkája persze nem ért véget, sőt mi több csak ekkor kezdődött el igazán, mert a Mikulás kiadta neki a feladatot, hogy másszon fel azon házak kéményeihez, ahol gyerekek élnek és hallgatózzon, hogy mit szeretnének ajándékba. Készítsen listát róluk, hogy majd azután döntse el, hogy kinek mi jár abban az évben.

Kormos Peti élvezte a küldetést, amikor Amerigóval együtt járhatta a városokat. Ilyenkor akrobatikus ügyességgel mászott fel a háztetőkre és a füstös, koszos kéményeken keresztül leereszkedett a kandallókba. Nem is csoda, hogy az arca mindig kormos volt! Ott hallgatózott egy darabig, jegyzetelt, majd egy létrán visszamászott a háztetőre és folytatta útját a következő házig. És ez így ment, nap, mint nap, egészen egy bizonyos csütörtökig, amikor is valami történt Amerigóval. Először csak nyugtalan lett, majd villámgyors nyargalásba kezdett, mintha valami természetfeletti erő magával ragadta volna. És a ló vágtatott előre, majd egy furcsa ház kéményénél hirtelen lelassított, és olyan gyorsan befékezett, hogy Kormos Peti lerepült a hátáról. Amikor magához tért a zuhanás után egy rengeteg erdő kellős közepén találta magát. Korom sötét volt, csak egy kis házikó ablakaiból szűrődött ki fény. Peti, amikor körülnézett megdöbbenve állapította meg, hogy más ház nincs a közelben, de a még a távolban sem semerre.

Amerigó, hova hoztál engem?-kérdezte Kormos Peti, mire a ló egy nagyot nyerített, majd megrázta a fejét, hogy ő sem tudja. Kormos Petit pedig egyre nagyobb sűrűség vette körül, a köd is leszállt, elhomályosítva látását. Sehol egy ismerős bokor, vagy fa, amely megmutatná a hazafelé vezető utat. S miközben Kormos Peti kétségbeesetten törte a fejét, hogy merre is induljon, hogy még sötétedés előtt hazaérjen, egyre hidegebbre fordult az idő. Peti didergett majd megvette az isten hidege. Hát egyszer csak szörnyű farkas üvöltést hallott, majd nagy trappolást, mellettük elrohant egy ijesztő külsejű férfi, fekete kabátban és fekete csizmában, nyomában egy egész farkas sereg. Kormos Peti ijedtében Amerigo hátára pattant, de a ló ahelyett, hogy eliszkolt volna hirtelen megsokszorozta erejét, felágaskodott és letaposta a legelső vezérfarkast. Az rögtön szörnyethalt ott helyben, a többi farkas meg erre szanaszét rohant, ahányan voltak annyifelé. Hálálkodott Kormos Petinek a fekete kabátos férfi, hogy megmentette az életét. Miután mindketten visszanyerték lélekjelenlétüket, a férfi megkérdezte, hogy mi járatban van errefelé?

Hazafelé tartok, de sehogy sem találom az utat ebben a sötétben.

Sose búsulj,- mondta a férfi,-én épp tüzifáért mentem az erdőbe, amikor ezek a toporján férgek megtámadtak, gyere be Bertha anyó házába, melegedj meg, aztán majd együtt kitaláljuk, hogy hogyan juss haza. Kormos Peti egy kis ideig habozott, hogy elfogadja-e az ismeretlen szívélyes invitálását, de mivel nagyon elfáradt, és meg is éhezett, megköszönte a férfi kedvességét. Hát, ahogy belépett a házba furcsa társaság fogadta. Félelmetes szarvas, vagy kecskeszerű lényeknek álcázott férfiak ültek egy lócán.

Már éppen vissza akart fordulni, amikor a férfi megnyugtatásául közölte, hogy csak a karácsonyi ünnepekre készülünk, mi is Szent Nikolausz szolgálatában állunk. 

Kik vagytok?

A karácsony szellemei.-mondta egy csilingelő hangocska, amitől egészen megnyugodott Kormos Peti. Mint kiderült Hópelyhecskéhez tartozott a hang, ő az orosz Fagyapó unokája volt és éppen tejberizst főzött. 

Már készen is vagyok a kásával, csak kiteszem az ablakpárkányra hűlni, hogy mire Bertha anyó hazatér, kész legyen.

A vajat ne felejtsd el a tetejére rakni!-szólt egy másik hang a kemence közeléből.

Kormos Peti hamarosan megtudta, hogy a ház tulajdonosa Bertha asszony, aki ilyenkor decemberben ritkán van otthon, mert a karácsony előtti három csütörtökön felrepül egy seprűnyélen a levegőbe, feketére festett arcú, öregasszonyoknak öltözött férfiak és tündérek kíséretében és szemlét tart. Ellenőrző körútja során meggyőződik arról, hogy az emberek keményen dolgoztak-e egész évben. Megbünteti a rakoncátlan gyerekeket, és azokat az asszonyokat is, akik nem tartanak rendet otthon, de aki jól viselkedik, annak jutalmul ezüstpénzt rejt a cipőjébe.

Most éppen a nővéréhez sietett, Bodza anyóhoz, hogy megbeszélje vele, mikor bocsásson havat a földre. Hagy örüljenek a gyerekek.

Szóval ő egy karácsonyi boszorkány?

Maradjunk annyiban, hogy egy jóságos asszony!

Hogy néz ki?–érdeklődött Kormos Peti. Hát nehéz megmondani, mert minket is mindig meglep a külsejével. Néha rongyos, öreg néneként, hosszú, kampós orral bukkan fel, máskor gyönyörű leányként hófehér ruhában, de mindig szokatlanul fényesen csillog a szeme. Viszont ha öreg, ha fiatal, onnan lehet felismerni, hogy az egyik lába hattyúláb.

Hm, ez érdekes.-mondta Kormos Peti.

És ti mit csináltok itt az ő házában?

Itt készülünk fel a decemberi munkálatokra!-mondta egy félig kecske, félig emberszerű lény, akinek a körme inkább karom volt.

Felismersz?

Nem igazán. Tudod én Spanyolországból jöttem, az a hazám.-felelte Kormos Peti.

Hát én a Krampusz vagyok, azért neveznek így, mert körmök helyett karmaim vannak. Szent Nikolausz adta nekem ezt a nevet, ő nevelt fel. Mindjárt indulok is, mert ma december második csütörtöke van, ilyenkor mi Krampuszok már javában járjuk a városokat. A rossz gyerekeket lánccsörgetéssel rémisztgetjük, virgáccsal fenyegetjük, a jó gyerekeknek viszont ajándékot osztogatunk. Egyébként egyáltalán nem vagyunk gonoszak, csak szeretjük megtréfálni a kicsiket.

Miközben beszélt a Krampusz, a farkasok elöl menekülő férfi levette hosszú kabátját, és kissé sántítva felakasztotta azt a fogasra, majd kitámasztotta a botját és a kandalló mellé tette a zsákot, amit cipelt. Ahogy a házban járkált minden lépésénél kis csengettyűk csilingeltek a ruháján. Pár fahasábot rátett a tűzre és a Hópelyhecskétől kapott forró italt kezdte kortyolgatni. Kiderült, hogy ő Róbert. Németországban találta Szent Miklós, ő nevelte fel, ezért Róbert hálából a szolgálatába állt és minden adventkor segít neki. A rosszcsont gyerekeknek virgácsot tesz a cipőjébe, hogy a szüleik édesség, gyümölcs és dió helyett megfenyítsék őket. 

Történetét hangos lépések szakították félbe. Itt van Trappoló János is! Örvendezett Hópelyhecske.

Hát ő meg ki?-tudakozódott Kormos Peti.

Ő egy francia lovag.

És hogy kerül ide? Úgy tudom a lovagok várban laknak.

Nos, neki is volt valaha egy gyönyörű, rózsaszín homokkőből épült vára, de a papok a kastélyára pályáztak, ezért intrikáikkal elűzték a városából. Ekkor a hegyekbe menekült, ahol remeteként élt, de az év sötét napjaiban visszatér, hogy megbüntesse az ellenségeit. Ne ijedj meg tőle, mert úgy néz ki mintegy madárijesztő. És ekkor belépett egy óriás termetű férfi, csizmájával nagy zajt csapva, hosszú fehér szakálla és hegyes kalapja volt. Kezében egy botot tartott.

Hans még ma elindul Németországba. A neki szánt rendezvényre minden évben az óváros utcáin kerül sor, a nagy fináléra meg december 24-én, az apátsági templom lábánál. Ő készíti fel a tűzzsonglőröket a parádéra, Szent Nikolausz meg az ütőhangszereseket. Az ünnepség tűzijátékkal ér véget. -mondta Hópelyhecske.

Nos, látom hát, hogy itt mindenkinek fontos feladata van, mint ahogy nekem is, így nem is zavarnék tovább.-mondta Kormos Peti. 

Hát igen, a Mikulás már biztosan aggódik.-szólalt meg a háta mögül egy idegen női hang. Kormos Peti hátrafordult és egy gyönyörű lányt pillantott meg, csillogó szemekkel. Aztán lenézett a lábára és látta, hogy az egyik hattyúláb. Bertha hazatért. 

És a lovad is nyugtalankodik, már a harmadik répát is elfogyasztotta, szóval ideje indulnotok. –mondta mosolyogva. De mosd meg az arcodat, mielőtt indulsz, mert igen csak szutykos!

És mégis hogy jutok haza ebben a korom sötét éjszakában?-kérdezte keserű hangon Kormos Peti.

Ne aggódj, a mohamanók majd világítanak neked a lámpásaikkal az erdő széléig, onnan meg már ismered az utat!

Köszönöm Bertha!-mondta Kormos Peti, s miután az összes házlakótól búcsút vett, a mohamanók lámpásai mellett tényleg hazatalált!

Ez a történet a Mikulás kísérőiről szólt, akik egymással szoros kapcsolatban állnak, mert egytől-egyig végigkísérik Szent Miklóst a korábban a Szent Római Birodalom által ellenőrzött területeken. Mégha sok gyerek számára úgy is tűnik, hogy szigorú fegyelmezőként lépnek fel ezek az emberkék, de az engedetlen gyermekek megfenyítése helyett végül ajándékokat osztogatnak.