A Szilvásgombóc hercegnő és a fahéj

A Szilvásgombóc hercegnő és a fahéj.

Egyszer volt, hol nem volt, egy nagy Szilvatermő vidéken élt egy kislány, akit mindenki csak Szilva Hercegnőnek nevezett. Egyrészt mert mindig szilvakék ruhát hordott, másrészt mert a neve Szilvána volt, harmadrészt meg mindemellett a világ legfinomabb szilvás gombócát tudta főzni, olyan finomat, hogy minden gombóckészítő mester arról álmodott, hogy egyszer ugyanolyan tökéletes szilvás gombócot tud majd készíteni, mint ez a kislány.

A nyári napforduló idején a város összes konyhájában nagy volt az izgalom. Közeledett a Gombócfesztivál hete, ahol a vidék legfinomabb édességeit mutatták be. A hét fénypontja a szilvásgombóc verseny volt. Szilvána nagy megmérettetés előtt állt, hiszen eddig minden évben ő nyerte a legízletesebb szilvásgombóc készítője címet. De most, amikor szemrevételezte a fűszereit, jajj, a legfontosabb összetevője hiányzott: mégpedig a fahéj, de nem akármilyen, közönséges fahéj, hanem egy bizonyos, ami csak a Titkos Fűszerkertben termett.

A kis Szilva Hercegnő nem habozott, még aznap este, amikor az alkonyat mély ibolya és aranyszínűre festette az eget, elindult a legendás gyümölcsöskertbe. Elindult, hogy megkeresse a tökéletes fahéjat, amely minden gombócának mennyei ízt adott. Útja során találkozott a Mézes Almás vendéglőssel, aki borízű almáért indult neki a világnak, ő azt tanácsolta, hogy kövesse a jázminos lugasokkal övezett utat. Szilvána átkelt a Varjúdombon, majd megpihent egy vanília illatú Ligetben, míg végül elérte a Titkos Fűszerkert kapuját. A kaput egy robusztus termetű Őr védte, aki szamóca sapkát viselt. Amint meglátta a leányt, útját állta.– „Csak annak nyílhat meg a kapu, aki tudja, miért olyan különleges a fahéj!”– mondta komolyan.

A Szilvás gombóc Hercegnő elgondolkodott, majd mosolyogva így felelt: – Mert a fahéj nemcsak ízt ad az ételnek, hanem melegséget is! Egy csipetnyi belőle minden ételt-édességet még élvezetesebbé tesz.

A szamóca sapkás őr elismerően bólogatott, és már nyitotta is a kaput, így Szilvána beléphetett a Titkos gyümölcsöskertbe. A kertben ritka különleges gyümölcsök termettek, melyek nem hasonlítottak semmihez, amit Szilvána valaha is látott már életében. A fák furcsa, kicsavarodott alakzatokban görbültek, ágaikon gyümölcsök roskadoztak, amelyek megmagyarázhatatlan színekben csillogtak-ragyogtak és annyira elevenek voltak, hogy Szilvána úgy érezte, hogy már-már szinte lüktetnek. Ahogy nézelődött, szemlélődött megállapította, hogy ezek a gyümölcsök sokszor úgy néznek ki, mintha egy másik bolygóról pottyantak volna le a földre.

És ekkor a kert ködös dombjainak egyikén megpillantotta Alarion Florion Sylvador termésőrző és gyümölcsbűvölő varázslót, teljes életnagyságban, aki a legendák szerint, az elhagyatott, kopár vidéket, ahol a föld halott volt, a fák kiszáradtak, és a termés évtizedek óta nem hozott gyümölcsöt, Édenkertté varázsolta. A titokzatos Alarion Florion Sylvador hosszú hónapokig dolgozott, míg végül a kertje virágzásnak indult. A fái és azok gyümölcsei pedig nem csupán tápláltak minden élőlényt, hanem gyógyító és védelmező erővel is bírtak.

Ahogy Szilvána a varázslóhoz lépett megcsodálta smaragdzöld köntösét, és csillogó szemeit, majd hamarosan megtudta tőle, hogy míg mások viharokat idéztek meg vagy illúziókat kergettek, Sylvador a földben varázsolt, életet csalogatva a magokból, amelyeket halandó még soha nem látott. Volt olyan szőlője, ami egy fa törzsén nőtt, mintha a fa maga teremtette volna a bogyókat. Aztán egy szilvafajta, amely csak teljesen érett állapotban volt ehető, mert egyébként mérgező volt. A sárkánygyümölcsét, ami egy kaktuszféle, élénk rózsaszín héjával és fehér, fekete magokkal tarkított húsával szemet gyönyörködtető látvány volt, a varázsló desszertekhez használta. Aztán megmutatott Szilvánának egy citromféle gyümölcsöt, amely hosszú, ujj-szerű kinövésekkel rendelkezett, és inkább illatos volt, mint lédús. Szilvána érdeklődését különösen felkeltette a Cukoralma–egy édes, fehér húsú gyümölcs, amelyet „bika szívének” is neveztek. Megismerkedett a Vízialmával is– egy harang alakú gyümölccsel, amely rózsaillatú és teljes egészében fogyasztható volt a héjától a gyümölcshúsáig.

Voltak kevésbé étvágygerjesztő, de annál inkább fontos gyümölcsök is, melyeket a varázsló orvosi célokra használt, például a lédús, de meglehetőses „ronda” külsejű „sajtgyümölcse”, amit a természetgyógyászatban fájdalomcsillapítóként használt. Aztán az Afrikából hozott Szarvasdinnyéje–,egy tüskés héjú gyümölcs, amelynek belseje zöld és kocsonyás volt, az íze pedig az uborkára emlékeztetett.

Sylvador varázsló nem véletlenül volt varázsló, mert azt is tudta, hogy miért jött Szilvána, így azonnal rátért a lényegre. Elővett egy kis szütyőt, amelyből finom illatok áradtak.

„Kedves Szilvagombóc hercegnő, ha szeretnéd megkapni azt a különleges fahéjat, ami nélkülözhetetlen a gombócaidhoz, akkor bizonyítanod kell, hogy valóban jól ismered-e a fűszereket.”– mondta Sylvador a lánynak titokzatosan.

Ezután megmutatott neki három fűszert: egy zöldes, zamatos levelet, egy aranybarna port és néhány apró fekete magot. De még mielőtt a hercegnő óvatosan megszagolhatta volna a zöld levelet, ott termett Pitypang, a kis szélmanó, aki véletlenül felkapta az illatos leveleket, majd szétszórta a kertben. A hercegnőnek meg kellett találnia azokat. Szerencsére segítségére sietett Mórika, a bölcs sündisznó, aki erdei fűszerszakértő volt, de minden egyes levélért egy apró szívességet kért cserébe.

„Az első biztosan a bazsalikom.”– mondta Szilvána határozott hangon, miután megkapta a leveleket Mórikától–„mert ezt szokta a nagyanyám használni a paradicsomos ételekhez!”

„Jó válasz!”-helyeselt Sylvador, majd Szilvána kezébe adta a második fűszert, egy aranybarna port. De ekkor mi történt? Felbukkant Keserűkirály, a zamatháborító –aki ráfújt a porra, hogy még nehezebbé tegye Szilvánának a fűszer felismerését. Majd megpróbálta meggyőzni, hogy a keserű és a fűszeres ízek együtt alkotják a tökéletes harmóniát. Ebből ki kell találnod a fűszer nevét.-mondta.

„Hmm… mintha egyszerre enyhén karamelles és édes illata lett volna a pornak, szóval… ez csakis a szerecsendió lehet!” Sylvador mosolyogva bólintott, és szívből örült, hogy a zamatháborítás nem sikerült Keserűkirálynak.

És végül a kis fekete magok következtek...

„Ó, ez könnyű!”-mondta Szilvána, de még mielőtt befejezte volna a mondatát előbújt Pöszmöt, a morgolódó mézeskalács emberke. Ő egy régi sütemény manó volt, aki nem szerette, ha elfelejtik! „Ha nem megfelelően bánsz az édes fűszerekkel, Pöszmöt bizony kifejezi a nemtetszését!”-kiáltotta.

Ezek borsszemek!–fejezte be a mondatát Szilvána és egy nagyot tüsszentett. Szóval a mézeskalácshoz nem hiszem, hogy szükség lenne rájuk.

Kiálltad a próbát..eddig…mondta Sylvador…de csak a vacsora után kapod meg a különleges fahéjat. Üljünk hát asztalhoz.

Ekkor megjelent egy rejtélyes figura, Sáfránykirály, az elveszett ízek őrzője, aki olyan ritka fűszereket birtokolt, amelyekről senki sem tudott semmit. Pillanatok alatt megterített ott kint a kert közepén. Ropogó, a beszédes diólány segített neki. Ő a diótermésért volt felelős, minden süteményt különböző diófajták hozzáadásával tett még izgalmasabbá. Tálaláskor minden ételt kommentált, és mindig volt egy fontos megjegyzése a konyhai folyamatokra!

Előkerült Csipke, a feledékeny varázslóinas is, Sylvador segédje, aki mindig elfelejtette, melyik fűszer mire való, és ezért folyton mulatság tárgya lett. Helyette Mézcsepp, a kis méhecske, mindig ott termett, ha hiányzott valami fűszer az ételből, és Csipkének megmutatta hol található a legfinomabb és legillatosabb fűszer a konyhakertben!

A zenét a Trombitás szolgáltatta, aki minő meglepetés, egy fahéjrúdon játszott. Ez egy mágikus fahéjdarab volt, amely csodás dallamokat játszott, ha helyesen használták, ám ha rosszul bántak vele, hamis hangokat adott ki!

"Jól van, hercegnő! Igazi jó ismerője vagy a fűszereknek. Megérdemled hát a fahéjat! "– mondta Sylvador, és átadta neki az aranyló, illatos port, amely nélkülözhetetlen kelléke a tökéletes szilvás gombócnak. „Egy kérésem lenne cserébe, hogy vidd magaddal Citromkát, a desszertfelelőst. Megjegyezném, hogy Citromka egy apró varázslény volt, aki minden süteménybe egy csipetnyi varázslatot kevert, hogy az ízek igazán harmonikusak legyenek. „Ő segíthet neked tökéletesíteni a szilvás gombócaidat!”

Habfelhő, a desszerttündér egy vaníliaillatú tündér is Szilvánához akart költözni, aki minden édességet könnyedebbé tett. „Ő meg segíthet neked tökéletesíteni a szilvás gombóc állagát!”-bizonygatta Ropogó, a diólány.

Szilvána boldogan köszönte meg Sylvador ajándékait, főként a fahéjat, és sietve indult haza a két desszert tündérrel, hogy elkészítse a világ legfinomabb szilvás gombócát.

Hazatérve első útja a konyhába vezetett, és az első gombóc, amelyet a fahéjjal és Citromkával együtt készített, olyan finom lett, hogy a város minden lakója elégedetten csettintett, amikor a standján megkóstolta. A tökéletes fahéj pont olyan volt, mint amilyennek Szilvána megálmodta. Így lett a Szilvásgombóc Hercegnő a város, mit a város, az egész ország legkedveltebb cukrásza, és a Gombócfesztivál győztese, a krónikások pedig örökre megőrizték az ő és persze a kertművész történetét.

Azt mondják, ha valaki hajnalban jár a kertjében, megpillanthatja Alarion Florion Sylvadort, amint hosszú, földig érő köpenyében végigsétál a gyümölcsfák között, ujjai alatt új hajtásokat ébresztve.