Télfiú meséje (történet Erdélyből)

Télfiú meséje (történet Erdélyből).

Télia, a feleségem és a krampuszok elmentek szánkózni a nagy lejtőre. Ilyenkor megüli a csönd a házat. A tűz pattogása az egyetlen hang körülöttem. Szeretek üldögélni a házikómban, hófehér világom közepén. Szeretem kint elnézni a fák zúzmarás csipkefüggönyét, járni a süppedő hóban, hallgatni a jégruhás patakok mormogását. Szeretem a metsző északi szelet is, a hóvihart, s a vihar utáni, szélkavarta hópaloták tündöklését. Egyszóval szeretem a Tél Birodalmat, de mégis néha-néha átkívánkozom Tavasz húgom áldott vidékeire, a Tavasz Birodalomba. Jólesik látni a zsendülő füvet, sétálni a virágba borult fák alatt, hallgatni a méhek döngicsélését. Jó visszagondolnom, gyerekkoromban micsoda kalandokba keveredtünk Tavasz húgommal. Én csak Tavinak hívtam őt, mert legszívesebben a tavi lányoknál tanyázott.

-Talán te is zöldhajú, tavi lány akarsz lenni?-kérdezgettem. De ő nem árulta el a titkát, ami a tavi lányokhoz fűzte.

-Vigyél el engem is magaddal a szigetre! – kérleltem egy nap.

- Azt nem lehet, tudod jól, hogy oda fiúk nem mehetnek!

- Drága Tavikám, csak egyetlen egyszer! Már tudom is, hogy lehet!

-Mire gondolsz?

- Lánynak öltözöm. Segítesz? Tavinak elkerekedett a szeme, ahogy elképzelt engem lánynak, de végül is sikerült rávenni.

-Na jó, Bátyókám, megpróbálhatjuk!

-Tavikám, add kölcsön a nefelejcses szoknyádat és a hóvirág blúzodat!

-Jó, de nagyon vigyázz rá! - A szoknya rám is jött, szerencsére földig ért, így eltakarta szőrös lábamat. A blúzt kicsit ki kellett tömni, hogy elég csinos legyek. Igen ám, de a fejemmel mit csináljak? Tüskehajam sűrűn meredt az ég felé. A lábamat meg sehogy sem bírtam Tavasz húgom cipellőjébe préselni.

- Mintha dióhéjban járnék. Nem, ennyit nem ér meg az egész! Ebben csak sántikálni bírok, s milyen tündér az ilyen?

- Tél bátyám, ha te ilyen könnyen meghátrálsz, el se induljunk! Még az öltözéked sincs kész, s hol van még a sok tanulnivaló: úgy kell tudnod táncolni, hajladozni, mint tavaszi szélben a fűzfa ágai, éneked úgy szárnyaljon, mint a mezei pacsirtáé, s a pillantásod selyme megigézze még a vad oroszlánt is!

- Jó ég, Tavikám, még azt is? Előbb megküzdök egy oroszlánnal mintsem hogy selymesen tudnék pislogni!

De hát nemhiába volt tündér az én húgom! Megdelejezte a hangomat, pillantásomat, s kecsessé tette vadló járásomat. A fejemre hosszú hínárbóI gyönyörű copfokat font, lábamra kígyó barátja frissen Ievedlett bőrét tekerte cipő gyanánt.

- Na, most próbaútra megyünk a rétre! Te táncolsz, énekelsz, s ha legalább 30 pillangó köréd gyűlik, s álmélkodnak, akkor mehetünk. Izgultam nagyon, nehogy túl gyorsan pördüljek, s a szőrös lábaim kivillanjanak, vagy a vastag hangom eláruljon! Láttam, Tavi is izgul, hogy vizsgázik a műve, kopottra rágta szép, hajnalfénnyel festett körmeit. Mondanom sem kell, 5 perc múlva tele volt a rét engem bámuló pillangókkal! Éljen! A próba sikerült!

- Indulás!

- Na, várj csak kicsit azzal az indulással! Csak éjjel mehetünk!

- Tényleg? Miért? Észre sem vettem idáig, mikor szoktál eltűnni!

- Az nem véletlen.-súgta komoly arccal a húgom.

- Éjjel, és csakis holdfénynél van esélyünk.

- Miért? -fogott el az izgalom.

- Kimegyünk a tópartra, ott leülünk, énekelünk. A szép hangra ki fog bújni a Hold a felhők közül. Ezüst hidat épít a vízen. Ez a híd pont a Szigetre vezet.

- Másképp nem lehet átjutni?

- Nem bizony. S még így sem biztos.

-Miért? -kérdeztem.

- Mert a híd nagyon keskeny, s billeg. Tündéreknek való. Engem elbír, de téged?

- Legfeljebb kiúszom, ha beleesek.- mondtam.

- Ne kockáztassunk.- intett a húgom.-Éjjel itt úszni veszélyes, mert a víz színén kószálnak a nádi szellemek.

- És ők rosszak?

- Nem, csak játékosak. Félrevezetnek. A parti fények helyett lidércfényeket gyújtanak, állóvízben is örvényt kavarnak, hínárt tekernek a lábadra.

- De miért, ha nem rosszak?

- Mert el szeretnének csalni magukkal a nádi világukba, hogy játszhassanak veled!

- Az is érdekes lehet, de most inkább veled mennék, akkor hát mit tanácsolsz?-néztem Tavira.

- Kérjük meg a halakat, ússzanak az ezüst híd alá, s tartsák a hátukkal!

- Tavikám! tündéri vagy! És én még azt hittem, hogy mást sem tudsz, csak tavaszt fakasztani!

Rég vártam így az estét, s hogy a szüleink, meg Nyár és Ősz testvéreink elaludjanak.

- "Cirip."-adta le az indulásjelzést a húgom.

- "Cirip."-másztam ki óvatosan az ágyból.

- A zöId hajad itthon ne felejtsd!

- Á, nem, dehogy.-kúsztam vissza érte. A kígyóbőr cipő kicsit összeszáradt, így csak kint húztam fel, nehogy a recsegésre felébredjenek. Elindultunk. Hűvös tavaszi éjszaka volt. A felhők közül csak néhol pislogott felénk egy-egy csillag.

- De sötét van! -súgtam.

- Persze, a lámpák! Gyertek elő kedves szentjánosbogarakl Legyetek szívesek sorba állni a tópartig, s világítsatok nekünk! Köszönöm! Igen ám, de a hangunkra felébredtek a cserebogarak is, s nagy zúgással, koppanásokkal kísértek bennünket.

- Kedveseim, kérlek, ne gyertek velünk, most inkább egyedül mennénk! Aludjatok szépen! Nem értették, hogy mi ütött Tavasz tündérbe, de megtették a kérését, s álomba zúgták magukat.

- Csak semmi feltűnés! -suttogta Tavi. A tópartra érve bebújtunk a füzesbe:

- Figyelj! -intett a húgom. - Kezdjük a fülemüle altatóval. -Hangunk lágyan áradt az éjszakában, s a kis fülemülék finom kukacokról álmodtak.

- Most te próbáld a méhzöngős mézeset! -Szárnyalt a dalom, míg a méz színe óarannyá nem vált rejtett oduk lépeiben.

- Szép volt! Nézd, kibukkant a Hold széle! Most kell kezdeni a holdhívogatót!

- "Holdnénénk, nézz le ránk, két gyermek itt, ki vár, kék szemed nyisd ki már, szép hidad lebocsásd, íveljen tavon át!"

Úgy látszik, Holdanyó meghallotta az énekünket, mert hirtelen kibújt a felhők közül, s ránk mosolygott.

-Induljatok gyorsan, amíg átértek, felverem ezüst hidamat! - Fel is verte, csak úgy tündökölt a vízen! Ugyanakkor megmozdult a víz, s ezer kis hal úszott a híd alá, s erősítették a hátukkal. Ingott a híd, ahogy ráléptünk, csúszott a halak pikkelye is. Látva félelmünket, egy kósza szél odafutott, s a karját kínálta. Így már bátrabban lépegettünk.

- Tavikám, csak ezt ússzuk meg! -cidriztem.

- Úszni akartok? -állt félre udvariasan Kószaszél.

- Jaj dehogy, csak vicceltem.-kaptam a karja után.

- Jobb lesz, ha most már nem szólalsz meg.- súgta a húgom. -Sietnünk kell, mert egy felhő vészesen közelgett a Hold felé. Az utolsó métereket már futva tettük meg.

- Hopp! -kapott a karunkba Kószaszél, s kilendített minket a partra.

- Köszönjük! - integettünk utána. Végre a Szigeten voltunk. A Zöldhajú lányok szigetén.

- De hol lehetnek? -meresztgettem a szememet.

- Várnunk kell, korán érkeztünk.

- Miért? Mikor jönnek?

- Itt vannak, de még nem jöttek elő.

- Honnan?

- A fákban, növényekben laknak, s éjfélkor öltenek leány testet. A napórám után kutattam a zsebemben.

-Itt holdóra kell, te buta.- nevetett Tavi. De nem volt szükség órára, hogy megtudjuk, mennyi az idõ!

- Oda nézz! Fagyott belém a szusz, ahogy felnéztem. Amerre elláttam, minden megmozdult. A fák ágai himbálózni kezdtek, a gyökerek lapos kúszásban araszoltak előre. A lombok susogásától finom szél támadt az egész szigeten. Emberi árnyak váltak ki a növényekből.

- Meneküljünk! - kiáltottam.

- Ne menj sehova, hát nem ezért jöttél?

- Gyertek, gyertek barátnőim.- szólt Tavi. -Már itt vagyok, és vendéget is hoztam! Ne féljetek tőle, szeretne megismerni benneteket. Ő Lápi, régi ismerősöm. - Egy pillantás sem telt bele, s gyönyörű, karcsú, zöldhajú lányok gyűrűjében találtam magam.

- Lápi jó játszótárs lesz, sokat látott már, ismerős a tündérek és az Emberek Birodalmában is! - ajánlott be a húgom.

- Akkor te sosem jöhettél volna jobbkor! - nézett rám szelíd szürke szemével az egyik tündér. - Talán tudsz segíteni nekünk egy megfejthetetlen rejtélyben! Ide nézzetek! Éjjel, amint éppen a fűzfa ágaiba simulva aludtam, arra ébredtem, hogy valami surrog a levegőben. Felnézek, hát egy szürkegém repül felettem, csőrében valami fehérlik. Felkiáltottam meglepetésemben, a gém megijedt, kitátotta a csőrét, s ez a valami leesett, s pont az én fűzem ágain akadt fenn. De vajon mi lehet ez? Sosem láttam effélét. Megnéznéd, Lápi?

Kézbe fogtam a fehér dolgot, s egyből rájöttem: ez nem lehet más, mint az embereknél látott postai boríték. A gém pedig csakis a postás gém lehetett.

-Tudjátok, emberek között gyakori, hogy levelet írnak egymásnak, amit postások hordanak szét a házakhoz. Ott megy is a dolog, de ha az Ember tárain túl akarnak üzenni valakinek, oda már az ő postásuk nem tud átjutni. Akkor segítenek a furfangos manók, kiknek országa pont határos az Emberek és az Évszakok Fejedelmeinek Birodalmával. A határon letett leveleket a manók ráerősítik egy-egy madár lábára vagy csőrére, fülébe súgják az irányt, s máris indul a légiposta! Én is kaptam már jégmadár csőrében utazott üzenetet az emberektől. A borítékról le lehet olvasni, merre járt vele az égi postás! Ha a levél kormos, füstszagú: úgy nagy égiháború szereplője volt. Ha sárga virágporos: akkor biztosan Tavasz Országon át röpült vele. Ezen, nézzétek: piros foltok vannak; Nyár Birodalom pipacsmezejében éjszakázhatott vele a fáradt szürkegém. Bontsuk fel, elolvasom nektek, mert értek az emberek nyelvén!

- Jé, de érdekes! Ki küldhette és kinek? - álmélkodtak a lányok.

- Úgy látom, valami Télfiú a címzett.- mondtam elvörösödve. Tavira rá sem mertem nézni, nehogy eláruljon a pillantásunk.

- Látjátok, ezek itt betűk! - tereltem másfelé a lányok figyelmét.- Igy leveleznek az emberek.

- Miért? Ők nem tudnak üzenni egymásnak a széllel?

- Nemigen, legfeljebb a szerelmesek értik egymást ennyire.

- Mi az, hogy "szerelmesek"? - kérdezték.

Tavi magyarázni kezdte, milyen is az, ha egy fiú és egy lány megtetszenek egymásnak.

- De ti ezt nem ismerhetitek, mert ide nem jöhetnek fiúk.

- Pedig, de megismerkednék eggyel, akár ember, akár meseországi - sóhajtott a kis szürkeszemű. Nekem pedig megdobbant a szívem örömömben.

- Hát, gyere egyszer el hozzánk, ott megismerkedhetsz akárkivel! -csalogattam.

- Ó, kedves Lápi, azt nem lehet, ha mi elhagynánk a szigetet, zöld, mohás sziklává válnánk egész életünkre. Többen jártak már így közülünk. Van aki a tóból meredezik ki, van aki eljutott az erdőig, és ott vált kősziklává. Van aki ma is ott áll, van akiből kőkockákat véstek útburkolatnak, némelyekből szobrot készítettek idegenben A szobrok minden éjjel zöld könnyeket sírnak, akikből pedig út készült vagy kőoszlop, nos- ők ősszel zöld mohát növesztenek a repedéseikben.

- De hát miért van ez?- tört ki belőlem a felháborodás.

- Régi történet, kár is róla beszélni.

- De én mindenképpen tudni szeretném! -kiáltottam.

- Mondjátok el Lápinak, hátha kitalál valamit. - kérte Tavi.

- Tudod, Lápi, mi mindnyájan testvérek vagyunk. Huszonhét, szép, kedves lánya született a szüleinknek. Apánk a hatalmas Tölgykirály és anyánk a csengő hangú Náditündér volt.

- Csak voltak? -kérdeztem.

- Igen, sajnos kősziklaként állnak ők is a sziget közepén.

- Miért, mi történt velük? -kérdeztem dermedten.

- Tudod, boldogan éltünk a gyönyörű tó közepén. Játszottunk, fürödtünk, halakkal fogócskáztunk, szivárványon csúszkáltunk le a vízbe, madarakkal énekeltünk. Míg csak a boldogságunkat meg nem irigyelte a föld alatt élő Gyökérmanó. Egy alagúton át eljött hozzánk, legkisebb húgunkat, Zentát elkapta, és el akarta rabolni. Apánk észrevette, s az utolsó pillanatban vissza tudta húzni a sötét alagútból. Akkor a manó kérni kezdte a szüleinket, adja egyik lányát neki örökbe. Azt felelték: ha valamelyikünk önként elmegy vele, elengedi. Nekünk persze eszünk ágában sem volt a gonosz Gyökérmanónál lakni a föld alatt. Mindnyájan odabújtunk apánkhoz, anyánkhoz, s rémülten figyeltünk.

- Látod, Gyökérmanó, nem akarnak veled menni. Térjél szépen vissza gyökérházadba!

A manó erre éktelen dühbe gurult, megátkozta az egész családunkat! A szüleinket rögtön sziklává változtatta, minket pedig fákba, füvekbe küldött lakni. Csak éjfélkor jöhetünk elő, s hajnalig játszhatunk, a szigetet pedig sohasem hagyhatjuk el.

- Sohasem?- kérdeztem kétségbeesve.

- Csak egy évben egyszer, de az a legszomorúbb nap.

- Miért? Mi van aznap?

• Ezen a napon, édesanyánk születésnapján, elmehetünk akárhová. De szép külsönktől ilyenkor megfoszt Gyökérmanó. Síró, reszkető lidércekké változtat. Csak zöld hajunkat hagyja meg, azt fújja, lengeti a szél. Ilyenkor sírhatunk szerencsétlen sorsunkon. Ha ekkor meglát minket valaki, futva menekül előlünk. Azt hiszik, ha beszélnek velünk, meghalnak. Pedig ha egy is közülük odajönne, s megkérdezné, miért sírunk, és segíthetne-e valamit, - az egész családunkat sújtó átok megszűnhetne.
• És mikor lesz édesanyátok születésnapja? - kérdeztem.

• Pont ma van, Lapikám. - suttogták.

- De ne is gondoljunk még erre. Játsszunk valamit, taníts meg minket valamire az embergyerekek játékaiból!

Az ipiapacsot javasoltam. Hatalmas bújócskába kezdtünk a sziget lakóival. Észre sem vettük, mikor virradni kezdett.

- Jaj, kezdődik! - kiabált egy szép gyöngyházbőrű tündér, s lassan-lassan ráncosodni kezdett, körmei hosszúra nőttek, szemei kidülledtek.

- Indulok! - köszönt el tőlünk.

- Sok szerencsét! - kiabálták egymásnak. Sorra tűntek el a levegőben, hosszú zöld hajukat lengette a szél. Utolsónak Szürkeszemű maradt. -Én csak a tóba megyek ma, úgysem segít senki rajtunk.

Követtem a szememmel a szornorú tündért. Megállt a nádas szélénél, s ott sírt-rítt felismerhetetlen külsejében. Egy percet sem tétováztam.

- Tavikám! Add vissza a saját ruhámat, kérlek, gyorsan röpítsd ide!

- Jó, jó, tudom mit akarsz, siess, siess!

Én meg már úsztam is nagy karcsapásokkal a nádas felé. Gyökérmanó úgy látszik, kitalálta a szándékomat, mert a tóban hatalmas örvényeket kavart. Kitört a vihar, dörgött, jég záporozott. Ekkor egy nagy hal mellém szegődött.

- Kapaszkodj a farkamba, segítek neked! Gyermekkoromban sokat játszottam én is a lányokkal vízi fogócskát. - tátogta kerek szájával.

- Köszönöm!

Ő meg repített a nádas felé. A tomboló vihartól alig lehetett hallani Szürkeszemű nádihegedű-sírását. Végre megtaláltam.

- Kedves lidérc, miért sírsz? - szólítottam meg.

- Kedvesnek mondasz engem? Ki vagy te?

- Azzal most ne törődj, csak mondd meg, mi bajod, és hogy segíthetek-e neked valamit?

- Édes, édes megmentőm! -potyogtak Szürkeszemű tündér könnyei, de most már az örömtől.

Az ég ebben a pillanatban kitisztult, s a felragyogó szivárványon sorra csúszott le hozzánk a tóba huszonhat gyönyörű zöldhajú lány.

-Siessünk apánkhoz, anyánkhoz!

A sziget felé indultunk, de már messziről láttuk, hogy a partján ott áll összeölelkezve Tölgyfakirály és Náditündér.

Boldogságukat nem tudom leírni. Közrefogtak, kérdezgettek, ki vagyok, s hogy kerültem erre? Én meg csak pislogtam Tavasz húgom felé: most mit mondjak? Elárulhatom-e a titkunkat? Tavi könnyes szemmel bólintott. Mondanom sem kell, a tündérek nem haragudtak meg ránk, hanem testvérükül fogadtak bennünket.

Mi meg összenéztünk Tavival, s megkérdeztük újdonsült rokonainkat, hogy nem lenne-e kedvük egy kis nyaralásra Nyár nővérünk birodalmában? Megmutatnánk a pipacsmezőt, s szénaboglya házat építenénk, szőlőt ennénk,-s talán ott is akad majd egypár kalandunk!