Esküvő hollandi fátyol nélkül

Esküvő hollandi fátyol nélkül.

Elsőéves egyetemista voltam, amikor úgy március elején, a félévi vizsgaidőszak után, pontosan két héttel az esküvőm előtt, bejelentettem, hogy férjhez megyek. Amikor a szüleim az első sokk után magukhoz tértek, megállapították, hogy hát akkor ugye nem sok idő marad az esküvő megszervezésére, a meghívók kiküldésére, mindenesetre a legfontosabbra még van idő: a ruha kiválasztására. A nővérem, aki két évvel korábban ment férjhez, nagyon szép volt az esküvőjén. Keira Knightley-ként vomult be a házasságkötő terembe, és mivel decemberben mondta ki a boldogító igent, fehér hattyútollal szegélyezett, csuklyás ruhát viselt. Az én esküvőm viszont március közepére esett, amikor már kellemes meleg volt az idő.

Végül is semmilyen konkrét elképzelésem nem volt, csupán annyi, hogy egy nem hagyományos esküvői ruhát szeretnék magamra ölteni. Egyik nap bohém, franciás esküvőt szerettem volna, másnap Shakespeare Szentivánéji álom Titania tündérkirálynőjének szerepében tetszelegve, vadvirágokból fontam koszorút. Harmadnap pedig középkori lovagkisasszonyként közlekedtem a lakásban, fátylas fejfedő híján egy tölcsérbe gyömöszölt kendővel a fejemen. Egész jól elszórakoztam, nemde?

Két héttel az esküvőm előtt aztán anyámmal nyakunkba vettük szülővárosomat, Budapestet. Mivel édesanyám is imád vásárolni, (meg főként nála volt a pénz), boldogan velem tartott. Nos, senkit sem akarok untatni a boltok felsorolásával, csak a végállomást említem, egy kedves, kis budai menyasszonyi ruhakölcsönzőt, ahol éppen az 52. ruhánál tartottam. Addigra anyám lelkesedési mutatója már valahol a mínuszban járt, de amikor magamra öltöttem az 52. ruhát és elé álltam, tudtam, mint Charlotte a Sex és New Yorkban, hogy ez az! Ez az a ruha, amire gondoltam. Mintha rám öntötték volna, tökéletes volt minden, a mérete, a sziluett, szóval minden. Az apró kék virágokkal díszített ruhakölteményt Paris Hilton is megirígyelte volna, szerintem.

Anyám egyetértően bólintott, hogy a ruha tényleg szép. Majd-Vedd le!-mondta türelmetlen, parancsoló hangon,-megyek a kasszához és fizetek!- De mit teszek a fejemre?-kérdeztem ekkor tőle. Mire visszarogyott a fotelbe és várt, amíg kifejtettem a véleményemet arról, hogy nem az a típus vagyok, aki fátyolban vagy kalapban vonul az oltár elé. Lázadó, extravagáns természetemhez nem illenek ezek a hagyományos idétlenségek-mondtam neki,- nekem olyan kell, ami egyrészt illik a ruhámhoz, másrészt egy kicsit mókás, vidám. Majd hirtelen egy jobb ötlettel álltam elő-„Hogy tudod mit? Inkább fonassunk vadvirágokból koszorút és azt teszem a fejemre”-nem hagyományos, kicsit meglepőbb, mint a tipikus tiarás korona, vagy a fátyolos-kalapos megoldás”-ekkor anyám majdnem rosszul lett, és a saját maga megnyugtatására átvette a szót. Felsorolt nekem néhány dramatikus, romantikus, hóbortos, (ez célzás volt) valamint hagyományos esküvői fejfedőt, amiket valaha is látott a divatlapokban (mellesleg anyám imádja a kalapokat, legszívesebben minden nap abban pompázna). Aztán azzal érvelt, hogy különben most vettem észre, hogy mennyire hasonlítasz Lady Dianára (azóta szegény már nincs az élők sorában), nos mit szólnál egy olyan windsori hercegnős, kék szalmakalapos, Glória Gaynor stílusú kalaphoz, ami rózsaszín és kékre festett tyúktollakkal szegélyezett, vagy nem is, inkább egy olyan Rita Hayworthos, gigantikus kocsikerék nagyságúhoz, de nem mégse, inkább Grace Kelly, Rómeó és Júliás kapucnijához!?" Ne folytasd!- vágtam anyám szavába, -mert ami illett az ő kőkorszaki toalettjükhöz, az nem illene az én pogány, vikingharcos ruhámhoz. Végül dacosan azt vágtam a fejéhez, hogy inkább megyek egy hollandi főkötőben, mint egy nevetséges, hülye kalapban. –Rendben –mondta erre az anyám, -akkor vedd fel hozzá a Svédországból hozott klumpádat is, amiben eljárhatod a facipő táncot az esküvődön, amíg orra nem esel benne! -Nem is rossz ötlet! – mondtam erre pimaszul, mert eszembe jutott, hogy kb. 5 bolttal és 2 órával azelőtt láttam egy lovagkisasszonyos fejfedőt, ami ugyanolyan anyagból volt, mint a ruhám, ráadásul ugyanaz a kékvirágos minta volt benne. Fel is próbáltam, csak egy kicsit szorította a fejemet. Közöltem anyámmal, hogy én mindenestre visszamegyek a hollandi főkötőért. Erre meg ő makacsolta meg magát és azt mondta, hogy nincs az a pénz, amiért visszamenjen oda, és különben is nála van az esküvőre szánt összeg! Ez már zsarolás volt a javából. Mit tehettem hát, lemondtam a fátyolról. A mai napig sajnálom!

S hogy végül mi volt a fejemen? Nos egy virágokból készült tiara, amire egy fátyol volt ráaplikálva. Aha, most már látom a képen, hogy emiatt változott meg a ruhám stílusa chicágói gengszteresre, Bonny and Clyde -osra. Most már mindegy. Mindenestre szívből utáltam, mármint a fátylat, ennek ellenére az esküvőm egy örök életre szóló élmény volt. A kedvenc nagynéném gondoskodott róla! De erről majd legközelebb…