Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár története

Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár története.

Egyszer volt, hol nem volt, a Duna menti lankák között, ahol a pipacsok vörösen izzottak a nyári napfényben, élt egy szépséges leányzó, Pipacs kisasszony. Olyan volt ő, mint a hajnal első fénye: szelíd, de eleven, és mindenki tudta, hogy csakis olyan férfi lesz a jövendőbelije, aki bátor és tisztaszívű. 

Nem messze onnan, a Börzsöny sűrűjében, tanyázott Mákvirág betyár, a hírhedt, de jószívű zsivány. Bár sokan tartottak tőle, valójában csak a gazdagokat leckéztette meg, és amit rabolt azt a szegények között osztotta szét. És még volt egy furcsa szokása, szíveket is rabolt– de csak azért, mert megjósolták neki, hogy az a lány lesz a jövendőbelije, akinek a hajában egy különleges virág van.Titokban a kalapja alatt mindig egy mákvirágot hordott, egyrészt emlékeztetőül arra, hogy a legkisebb dolgokban is ott rejlik a szépség, másrészt ezt akarta oda adni annak a lánynak, aki majd a hitvese lesz.

Egy napon Pipacs kisasszony elindult a vásárba, hogy eladja a saját készítésű virágokból és gyógynövényekből készített kenőcsét. Ám a vásárban nagy felfordulás támadt: a helyi földesúr emberei lefoglalták a portékákat, mondván, hogy ez adó fejében őket illeti meg. Pipacs kisasszony harciasan szembe szállt a behajtókkal, de amikor elkezdték fenyegetni, megijedt. Ekkor egy ködfelhő mögül megjelent Mákvirág betyár, egy szekér tetején ülve, hegedűvel a kezében, és úgy elterelte az őrök figyelmét egy hetyke nótával, hogy közben Pipacs kisasszony minden kenőcsét kioszthatta a népnek. A pandúrok táncra perdültek, s elfelejtették miért is jöttek. A leányzó szeme összeforrt a betyáréval. És amikor Mákvirág megpillantotta a leány hajában a szerelem virágát, abban a pillanatban mindketten tudták: a sorsuk megpecsételődött.

Innentől kezdve együtt járták az országot: Pipacs kisasszony gyógyított, Mákvirág betyár pedig vigyázott rá. Minden faluban újabb legendák születtek. A nép, dalokat költött, és szállóigévé vált, hogyha a pipacsok különösen élénken virítanak, és a mákvirágok illata betölti a rétet, akkor Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár épp ott járnak — és szerencsét hoznak.

Egy nyári alkonyatkor, amikor az ég alja narancsba hajlott, Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár egy különös hírt hallott. Egy öreg pásztornál időztek, aki elmesélte, hogy a hegyek mögött, a Szélcsendes-völgy mélyén van egy rét, ahol a kecskék beszélni tudnak, és aki meghallgatja őket, megtudhatja a jövőt.

A betyár csak nevetett: –"Beszélő kecskék és még verseket is mondanak?!"-nevetett. De Pipacs kisasszony komolyan vette a dolgot. „A gyógyfüvek hatásából is sok mindent megtud az ember, ha oda figyel – mondta –, miért ne beszélhetnének a kecskék?”

Így hát elindultak a beszélő kecskékhez. Útjuk során átkeltek sűrű erdőkön, szélfútta mezőkön, és egy éjszaka egy különös fényű pillangó vezette őket a titkos réthez. Ott minden virág hajladozott, mintha táncolna, és egy öreg, aranyszőrű kecske szólalt meg elsőként:

–" Pipacs kisasszony, te gyógyítod a testet, de a világ most az igazságért harcol a gonosz földesúr ellen. Mákvirág betyár, igaz, hogy te védelmezed az igazságot, de most a reményt kell tartani az emberekben."

A kecskék ezután elmekegték, hogy a közeli falvakban a földesúr új törvényei miatt a nép szenved, elfelejtette a nevetést, a dalokat, és a meséket. Pipacsnak és Mákvirágnak fel lett adva a lecke: segíteni kell. Így hát visszatértek, minden faluban megálltak és meghallgatták az emberek panaszait. Mákvirág a nyomor enyhítésére egy új nótát szerzett, amit a gyerekek kívülről megtanultak:

Pipacs piros, mákvirág kék, Szívünkben él a mesék zenéje még. Ha jön a baj, ne félj, csak nevess, Mert a világ szebb lesz, ha szeretni mersz.”

Miután Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár visszaadták a falvaknak a reményt, tetteiknek híre ment egészen a Hortobágyig. Ott, a végtelen pusztákon, ahol a szél úgy fütyült, mintha régi betyárballadákat dúdolna, újabb próbatétel várt rájuk. A pásztorok elmondták, hogy egy titokzatos alak, éjjelente megjelenik a gémeskutaknál, és elcsalogatja a jószágokat. A rackajuhok nyugtalanok, a szürke marhák pedig nem kérődznek, csak a távolba merednek. A nép retteg, mert azt hiszik, hogy a Hortobágy Szelleme haragszik.

De Pipacs kisasszony nem hitt a babonákban. Ő jól értette a természet nyelvét, és tudta: ha az állatok félnek, annak oka van. Mákvirág betyár vállalta, hogy éjjel őrködik a gémeskútnál. Aznap este, mikor a Hold ezüstösen világította meg a pusztát, megjelent egy különös alak: hosszú köpönyegben, arcát álarc takarta, és a lépte nyomán a fű elszáradt. De Mákvirág nem hátrált meg. Előlépett, és így szólt:

– Ha te vagy a Szürke Szellem, mutasd meg magad! A Hortobágy nem fél tőled!

Ekkor az álarc lehullott, és kiderült: nem szellem volt, hanem Zordon Zsombor, egy elűzött földesúr, aki bosszút akart állni a pásztorokon, mert azok harcba szálltak ellene, hogy ne tudja kisajátítani a legelőikett. El akarta ijeszteni az állatokat, hogy a nép elhagyja a földet, és ő újra uralkodhasson. Még a farkasokat is odarendelte, hogy a juhokat fenyegessék de Mákvirág hegedülésére megszelídültek, s együtt vonyítottak a dallamra.

Végül Pipacs kisasszony is előlépett, és egy különleges főzetet hintett a földre –, amitől a szürke marhák odasétáltak, körbeállták Zsombort, és nem engedték elmenekülni. A rackajuhok pedig olyan hangosan bégettek, hogy a puszta népe vasvillával felfegyverkezve menten odaszaladt. Zsombort száműzték– Pipacs kisasszony meg azt mondta:- „Jól tettétek, mert aki elfelejtette a föld szeretetét, tanulja meg újra, de ne gyűlölettel, hanem munkával!”

További kalandok

És a Hortobágyon, ahol a nap minden nap úgy kelt fel, mintha aranyat öntene a pusztára, élt egy másik, hatalmas földbirtokos: Báró Zordon Dénes, Zsombor nagyhatalmú bátyja. Külsőre előkelő, udvarias embernek látszott, de a szíve hideg volt, mint a téli szél. Igazándiból ő volt az, aki meg akarta szerezni a puszta minden földjét, hogy a pásztorokat örökre elűzze, és gyárakat építsen.

Zordon bárónak nagyon nem tetszett, hogy Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár egyre népszerűbbek lettek. A nép őket követte, nem az ő parancsait. Ezért tervet eszelt ki: meghívja őket egy „ünnepi Hortobágyi vásárra”, ahol békét ajánl a népnek, dús legelőket és termőföldeket.

Pipacs kisasszony azonban gyanakodott, de Mákvirág betyár azt mondta:

–„Ha békét akar, adjunk neki egy esélyt. De a hegedűmet nem hagyom otthon,– hátha tánc helyett harc lesz! Vagy csak majd olyan szép nótát játszom, hogy a földesúr könnyezni kezd, s örömében szétosztja a búzát a szegényeknek.” Mert Mákvirág Betyár nem csak ütött, vágott – hanem gyönyörűen játszott. És a hegedűje olyan erővel szólt, hogy még a süketek is meghallották.

A vásár pompás volt: kürtőskalács illata szállt a levegőben, a rackajuhok díszesen felvonultak, még a szürke marhák is megkapták a legszebb szalagjukat. De a háttérben Zordon emberei már készültek: láncokat rejtettek a szekerek alá, és a gémeskútba mérget csepegtettek, hogy a nép beteg legyen, és ő „segítséget” kínálhasson – saját orvosságát, -ami valójában függőséget okoz majd.

Pipacs kisasszony azonban észrevette, hogy a víz színe megváltozott. Gyorsan készített egy ellenfőzetet, és figyelmeztette az embereket, hogy ne igyanak a kútból. Mákvirág betyár pedig leleplezte a láncokat, és egy nótával hívta össze a pásztorokat:

„Nem kell báró, nem kell lánc, mert a pusztán szabad a tánc! Ki a földet elvenné, A nép szíve nem engedné!”

Zordon úr dühében megpróbálta elfogni őket, de a szürke marhák körbeállták, a rackajuhok pedig úgy összeterelték a pandúrjait, hogy azok inkább elmenekültek. A nép fellázadt, és a bárót elűzték a Hortobágyról. A vásár végül valódi ünneppé vált: Pipacs kisasszony friss fejtésű mustot és sört osztott, Mákvirág betyár pedig új dalt tanított:

„Pipacs piros, mákvirág vad, Szívünkben él a szabadság szavad. Ha jön a báró, ne hajtsd le fejed, A puszta népe mindig itt van veled!”

Újabb kaland

A Hortobágyi vásár után Pipacs kisasszony és Mákvirág betyár úgy döntöttek, hogy pár napra elbújnak a pusztán, egy öreg csárda mögötti ligetben. És ott, ahol a fák lombja úgy susogott, mintha titkokat mesélne, egy különös dallam ütötte meg a fülüket. A dallamot egy fiatal cigánylány játszotta hegedűn, olyan szenvedéllyel, hogy még a madarak is elhallgattak. A lány neve Lunáta volt,– a Holdról kapta a nevét, mert mint később kiderült mindig a teliholdkor született jóslatai váltak valóra. Lunáta egyébként nemcsak zenész volt, hanem jósnő is. Azt hitték róla, hogy a csillagokkal beszél, és a virágok illatából megérzi az emberek sorsát.

Később Pipacs kisasszony azt is megtudta, hogy Lunáta egy vándorcigány karavánban született, egy különösen tiszta teliholdas éjszakán, amikor a Hortobágyon még a nádirigók is éjjel daloltak. Az anyja, Donnabella híres gyógyító volt, az apja pedig Zsigmond, a cigány karaván hegedűse, aki úgy játszott, hogy még a szél is megállt hallgatni.

Már csecsemőként különös jelek kísérték Lunátát: ha sírt, a tüzek kialudtak, ha nevetett, virágok nyíltak. A cigányok azt mondták, hogy „a Hold lánya”, mert a holdfény mindig megvilágította az arcát, még a legsötétebb éjszakákon is. De boldogsága nem tartott sokáig. Mikor hatéves lett, Zordon Dénes emberei megtámadták a karavánt, mert Donnabella nem volt hajlandó zenélni és táncolni neki. A támadásban Lunáta szülei eltűntek – egyesek szerint meghaltak, mások szerint elhurcolták őket a báró titkos börtönébe. Lunáta egyedül maradt, de a karaván öregjei felnevelték. Borka néne megtanította neki a csillagok olvasását, a szél értését, és a jóslás művészetét. Lunáta megtanulta, hogy a fájdalom nem gyengít, hanem mélyít. Hogy a zene nemcsak szórakoztat, hanem gyógyít. És hogy a múltat nem elfelejteni kell, hanem megérteni. Tizenhat évesen elindult, hogy megtalálja szüleit, és közben segítse azokat, akiknek a hatalom elvette a szabadságát. Így találkozott Pipacs kisasszonnyal és Mákvirág betyárral – és amikor meglátta őket, tudta: végre célhoz ért. Így szólt hozzájuk:

– "Ti ketten nemcsak a nép reménye vagytok, hanem egy régi jóslat beteljesítői. Tudjátok meg, hogy a puszta mélyén, a kilenc gémeskút alatt, egy elfeledett kincs rejtőzik – de nem arany. A régi betyárok dalai, titkai, és a nép szabadságának ereje. Ha nem találjátok meg, Zordon úr visszatér, és ezúttal nem lánccal, hanem hazugsággal és pénzzel győzi meg az embereket."

Pipacs kisasszony megborzongott. Mákvirág betyár pedig megkérdezte:

–"Hol kezdjük a keresést?"

Lunáta elővett egy apró, ezüsttel hímzett kendőt. A kendőn egy térkép volt, de csak akkor látszott, ha holdfény megvilágította. A térkép a Hortobágy titkos ösvényeit mutatta, és egy különös jelet: egy kétfejű rackajuh szimbólumát, amely a legendák szerint csak akkor jelenik meg, ha a nép valóban összefog. Lunáta velük tartott. Útközben nemcsak zenélt, hanem megosztotta tudását azokkal, akik szerettek volna tanulni tőle, például: hogyan kell olvasni a szél irányából, hogyan lehet hallani a föld rezdülését, olvasni a nyomokból. Ahogy hárman haladtak a kilenc gémeskút felé, egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Az emberek felismerték, hogy szükség van rájuk. És amikor elérték az utolsó kutat, a kétfejű rackajuh valóban megjelent – egy fafaragás formájában, a kút oldalán.

Ott, a kút mélyén, nem aranyat találtak, hanem egy régi könyvet: „A Puszta Lelke” címmel. Benne volt minden dal, minden gyógyító recept, minden népi bölcsesség, amit a földesurak szándékosan el akartak tüntetni.

Lunáta így szólt:

– Most már ti vagytok a puszta őrzői. De ne feledjétek: a nép szíve a legnagyobb kincs. Ha azt megőrzitek, semmilyen báró sem győzhet le titeket. "Ha a pipacs és a mákvirág egyszerre nyílik, megváltozik a puszta sorsa. -mormolta maga elé. "Ha a pipacs és a mákvirág együtt virágzik, a puszta újra életre kel. De ha elválasztják őket, a föld kiszárad, és az emlékek örökre eltűnnek! Véssétek ezt jól az eszetekbe!" És másnapra Lunáta úgy eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el.

Azóta a Hortobágyon újra béke honol, és a pásztorok mesélik, hogy néha, ha a nap lemegy, látni lehet Pipacs kisasszonyt, amint a szürke marhák között sétál, és Mákvirág betyárt, ahogy a rackajuhoknak hegedül.