A zenélő országút.
Az ihletet Magyarország 3 zenélő országútja adta...
Volt egyszer egy különleges országút, amely nemcsak elvezetett egyik helyről a másikra, hanem zenélt is. Az út mentén éltek az Aszfaltzenészek, apró, láthatatlan kicsi lények, akik minden egyes autó kereke alatt egy-egy hangot pendítettek meg. De csak akkor, ha az autó pontosan 80 km/h sebességgel haladt!
Egy nap erre járt egy kíváncsi kis sün, Taktus, aki nem értette, hogyan lehet egy út zenélő. Elindult hát, hogy megfejtse a titkot. Útja során találkozott Andante medvével, aki lassan, komótosan járt, és mindig dúdolt valamit. Majd jött Requiem vakond, aki nem látott jól, de csodásan zongorázott a föld alatti hangszereken.
A barátok együtt felfedezték, hogy az út zenéje attól függ, hogyan haladnak rajta. Ha túl gyorsan mennek, a dallam összezavarodik. Ha túl lassan, csak halk morajlás hallatszik. De ha pont jó a tempó, akkor felcsendül a 67-es út dala, amit még a fák is táncolva kísérnek. Taktus rájött: nem az a fontos, hogy hová tartunk, hanem hogy hogyan haladunk. Mert néha az út maga a zene, és minden utazás egy dallam, amit együtt írunk.
Linette és a Hangok Országútja
Ugyanezen a nyáron Szentendrén élt egy kíváncsi kislány, Linette, aki imádta a zenét. Egy napon, amikor rendet rakott a nagy ruhás szekrényben egy levelet talált egy régi hangszeres dobozban: „Keress meg engem az Éneklő Országúton, és megtalálod a dallamod.”
Linette azonnal útnak indult, kék hátizsákjában egy xilofon, egy kis tükör, és egy zsebnyi kíváncsiság volt. Ahogy haladt az úton, egyszer csak a föld rezonálni kezdett, és dallamok szőtték körbe, mintha maga az országút szerenádot adna neki.
Az út mentén aztán furcsa barátokkal találkozott:
Basszussal, a mély hangú bagollyal, aki csak hajnali háromkor huhogott.
Szinkópával, a szökdécselő ritmus rókával, aki minden kérdésre versben válaszolt.
Melódiával, a repülő koboldlánnyal, akinek a nevetése harangokat pendített meg a levegőben.
Linette megtudta tőlük, hogy a zenélő út nem csak az aszfalt rovátkáiban rejlik, hanem ha figyelünk, minden lépésünk ritmust teremt, minden szó lehet refrén, és minden találkozás egy új hangjegy a nagy dallamkottában. Miután Linette túljutott a zenélő országúton, megérkezett a Hangok Labirintusába, ahol minden elágazásnál más ritmus szólt. A padlók különböző hangszerekből készültek — volt, ahol cimbalom csengett, máshol dobpergés vezetett az út irányába.
Itt találkozott Akkordóval, egy őzzel, aki minden akkordot fejből tudott, és hátán hordta a világ legnagyobb kottafüzetét. Akkordó elárulta Linettenek, hogy a labirintus közepén van egy ezeréves hangszer, a Symphonikus Szívharang, amely csak annak szólal meg, akinek van saját dallama.
És a kíváncsi Linette útnak indult a kacskaringós utakon, és ahányszor bizonytalanná vált, egy régi emlék dallama csendült fel — egy gyermekkori altatódal, egy iskolai koncert, egy spontán ének a barátaival a Duna partján. A végén, amikor elérte a középpontot, és megérintette a Szívharangot, az egész labirintus megtelt fényekkel és egyetlen, gyönyörű dallammal — amelyet Linette saját lépései és emlékei írtak.
Linette és a Repülő Hanghajó
Miután Linette megpendítette a Szimfonikus Szívharangot a Hangok Labirintusának közepén egy fénysáv rajzolódott ki az égen. Ebből a fénysávból egy óriási, csillogó hajó ereszkedett alá — de nem vízen járt, hanem hanghullámokon repült, mintha maga a levegő is zenélne.
A hajó neve: Fuga volt, és a kapitánya Maestro Fuvallat, egy borzas hajú kormányos, aki mindig dirigens pálcával irányította a szélirányt. A fedélzeten minden tárgy zenélt — a horgony mély nagybőgőként döngött, a vitorlák klarinétként susogtak, és a hajócsengő nem csilingelt, hanem egy hegedűszólót játszott minden harangozáskor.
A hajó Linette-t egy lebegő Zeneerdő fölé vitte, ahol a fák levelein hangjegyek nőttek, és minden szellő egy-egy új melódiát hozott. Ott ismerte meg Ritmirá-t, egy táncoló tündért, aki elmondta, hogy a dallamok nem csak kellemesek, de gyógyítanak is.
És Linette Ritmirától egy különleges feladatot kapott: meg kellett találnia egy elfelejtett melódiát, amit az emberek már régóta nem dúdoltak. Ez a dallam egy bizonyos helyen lüktetett — a Csendek Barlangjában, ahová csak az juthatott el, akinek abszolút hallása volt..
Miután Linette teljesítette küldetését a Repülő Hanghajón és meghallotta a Csendek Barlangjának elfelejtett dallamát, szíve megtelt különleges hangjegyekkel. Ekkor Maestro Fuvallat búcsút intett neki, és a hajó egy lágy akkorddal szállt tova a nyári égbolton.
Linette hazatért Szentendrére, ahol minden ismerős utca most másképp csengett. A macskaköveken lépve régi dallamok elevenedtek meg, és a Duna partján a hullámok halkan visszhangozták kalandjainak ritmusát.
De valami különleges dolog történt: amióta visszatért, Linette meghallotta az elfeledett dallamokat. Egy néni botjának kopogásában egy régi népdal szólalt meg. Ahogy lépegetett az utcán a gyerekek nevetése egy vidám, még sosem hallott harmóniát idézett fel. És amikor egy festő ecsetvonása a vászonra ért, Linette szinte hallotta, ahogy a színek összeállnak egy melódiává. Ekkor döntött Linette úgy, hogy megnyitja Szentendrén a Hangműhelyt, ahová bárki beléphet, hogy felfedezze a saját belső zenéjét. Nem lesznek hangszerek, csak történetek, lépések, nevetések, könnyek — minden, ami örömet ad. A Hangműhely híre hamarosan elterjedt, mint a visszhang a hegyek között. Jöttek kicsik, nagyok, hangosak, halkak – mind, akik keresték a saját hangjukat.
Linette és a Hangműhely
Egy szürke, esős délutánon, amikor még a Duna is csak halkan hullámzott, a Hangműhelybe egy különös figura toppant be, akit csak Hangocskának hívtak. Apró léptekkel járt, és minden mozdulatához egy halk zongorafutam társult. Nem beszélt sokat, de amikor belépett, a Hangműhely falai halk vibrálással fogadták.
Linette kíváncsian üdvözölte, és megkérdezte:
– Mi szél hozott ide téged?
Hangocska csendben letett egy kis kockás füzetet, amiben csak egy mondat állt: „Van egy dallamom, amit elvesztettem, de nem tudom, mi volt.”
Így kezdődött az első közös kalandjuk. Linette megkérte Hangocskát, hogy meséljen azokról a pillanatokról, amikor boldognak érezte magát. Ahogy Hangocska beszélt, a Hangműhely apránként reagált: egy könyv megremegett, egy csillár halkan pengett, és a padlóban egy mély nagybőgőhang szólalt meg.
Linette összegyűjtötte ezeket a hangokat, és egy különleges szerkezet segítségével – a Dallam térképítővel – kirajzolta Hangocska elfeledett dallamát. És amikor azt lejátszották, Hangocska szeme felcsillant, és így szólt: – Ez az… ez a dallam volt mindig a fejemben, csak sosem tudtam lejátszani!
És mikor naplementekor Linette leült a Duna partjára, halk zene szőtte körül... de ezúttal nem az országút zenélt — hanem maga Szentendre, mint egy élő kotta, amit Linette hozott újra mozgásba..
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki hozzászól!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Sylvette blogger, amatőr mese és fantasy író
2007 óta írogatok. Utazásaim, kalandozásaim során megpróbálok feltöltődni és történeteimet a blogjaimon, és a Meskete portálon keresztül megosztani a világgal. Imádom a természetet és a misztikus történelmi helyeket, ezek hatására születnek meg a fantasy novellák..