Palackposta a Balatonnál

Palackposta a Balatonnál.

Az egyik rokonunk, Roland, a Balaton szerelmese volt. Csónakja, a Falevél, mindig ott libegett a tó vízén és bármikor csónakázni szottyant kedvünk nyugodtan rábízhattuk magunkat, mert nem csak a Balatont ismerte kiválóan, de a tópartot, a vízi és vízparti csodákat is. Barátságokat kötött a mindennapjait derűssé varázsoló élőlényekkel, néhányukat még a 3 gyereke mellé az otthonába is befogadta.

Aznap a mi kis 9 éves Milónk sértett képpel ücsörgött a hajó orrában, a horgonyt emelgette unalmában.

Miló! Vigyázz, mert a vasmacska mindjárt beránt a vízbe! Inkább nézd csak a lábadnál, azt a bogarat! -figyelmeztette Roland, mire Miló úgy megijedt a kőrisbogár láttán, hogy majdnem valóban beleesett a tóba a horgonnyal együtt, pedig már október közepén jártunk, -Ne félj, nem mérgező, mert ez csak egy kicsi, vörhenyes szárnyú bogárka.

Oké. Bólintott Miló megnyugodva, majd kibökte, hogy unja a csónakázást. Inkább nintendózna.

Hát igen a természetben lassan játszódnak le a folyamatok. Itt ki kell várni, hogy a szitakötő leszálljon az ujjadra, vagy hogy lassan egérfülessé váljon a fűzfa levele. De ha beszívod a Balaton illatát, hallgatod a moraját, mindjárt nem fogsz unatkozni. Az őszi csendben például a balatoni víz leheletét az orrunkba kell szívni. Így ni. -mutatta Roland és megtöltötte tüdejét a friss levegővel. Épp előkészültünk mi is, hogy egy nagyot szippantsunk az őszi Balaton illatából, amikor hirtelen egy nagy harcsa feljött a víz felszínére és szőröstül-bőröstül, azaz tollastul-mindenestül bekapta a mellettünk elúszó kacsát.

Nem is tudtam, hogy ilyen létezik! Kiáltott fel Miló a döbbenettől tágra nyílt szemmel.

Na, látod, hogy milyen izgalmas itt a vízen az élet? Hát még a víz alatt! Ella, te tudod, hogy a hínárok és algák olyan versenytársak, mint a színésznők a színpadon, az arat sikert, aki a reflektor fényéből előtérbe kerül? Nem, nem tudtuk ezt sem.

És Roland ekkor felállt a csónakban, meglóbálta a vetőhálót, három dobás és máris fogott egy jókora pontyot. Végül is halászni jöttünk.

Gyerekek, ma este nyomon követhetitek, hogy lesz a halból pontypatkó, azaz rántott hal.-mondta Roland nevetve a zsákmány nagyságát látván, majd hirtelen elhallgatott, mert megcsörrent valami a hálóban. Kiderült, hogy nem csak halat fogott, hanem egy palackot is, s még mielőtt bosszankodni kezdett volna az emberek hanyagságán, kiderítette, hogy ez bizony nem akármilyen palack, hanem egy palackposta! Először azt hittük, hogy Roland csempészte a hálóba, hogy érdekesebbé tegye számunkra a vízitúrát, de meglepődött arcát látva, rájöttünk, hogy ő is rácsodálkozott a különleges zsákmányra. Miközben vártuk, hogy kidugaszolja az üveget és elolvassuk a benne elrejtett üzenetet, hirtelen leszállt a köd.

Azonnal ki kell hajóznunk a partra,-mondta Roland-mert pár perc alatt csupán néhány centiméteresre csökkenhet a látótávolság és a ködben pillanatok alatt elveszíthetjük a tájékozódást. Hát, még ha feltámad a szél! Aztán meg a víz tetején kialakulhat egy láthatatlan páraréteg, ami fojtogatóvá teszi a levegőt. Abból jobb ha nem szippantgatunk.

Az unott arcú Miló ekkor már megszeppenve gubbasztott a csónak orrában. Roland hozzátette, hogy még mielőtt megijednétek, itt van mindig nálam ez a kürt, ami nagyon komoly hangot ad. Még a süket is meghallja, nem hogy a vízimentő.-tette hozzá.

Miló ezt hallván persze felélénkült: Megfújhatom? Kérdezte. Igen.-bólintott Roland beleegyzően és amikor Miló belefújt a hajókürtbe, a hangja nagyon mély, hangos és hosszú volt.

Roland végül sikeresen hazanavigált minket, a felesége finom vacsorával várta az éhes csapatot. Első fogásként zellerkrém levest kaptunk, majd amikor a sült halat vártuk Roland megszólalt: Szerintem nyissuk ki a palackot, nézzük meg, milyen üzenetet rejt! Kidugaszolta a hínárokkal benőtt üveget, kihalászott belőle egy összesodort levelet, majd elkezdte hangosan olvasni:

„Kedves Megtaláló! Adrián üzenetét tartja a kezében. Ezzel a palackpostával szeretnék jó tanácsokat adni az utókornak:

Mezőtúron születtem, majd Szolnokon éltem rövid ideig, végül, amikor 6 éves lettem Szegedre költöztünk. Innen jártam Ida mamához Mezőtúrra, minden hónapban, és ott töltöttem az összes nyaramat a pajtásokkal.
Az anyám és a mamám adott fagyira vagy szotyira pénzt, a többiekkel bringázni, focizni jártunk.
Ha felkapcsolódott a lámpa, tudtuk, hogy mennünk kell haza, mert a taktikai papucs a semmiből olyat csattant, hogy csillagokat láttunk. Tengóztunk az úttesten, ha jött egy kocsi, az iskola szünetben ordítottunk, hogy vakációóóóó...
Egy tóban tanultunk meg úszni, miután kiszedtük az olajbogyó fa tüskéit a talpunkból
Ha esett a hó, ettünk belőle
Ha permeteztek, kicsit jobban megtöröltük a gyümölcsöt.
Ha láttunk utcai kutat, ittunk. A csőréből. Egymás után mind. Aki nem tudta lenyomni, annak nyomtuk.
Ha megvágtuk magunkat, letöröltük a vért. Ha fájt, csak egyedül sírtunk, mások előtt nem.
Ha valami megcsípett, agyonnyomtuk. Ha kutya megharapott, máskor elkerültük.
Ha sebbel, vagy rándulással mentünk haza, előbb kaptunk egy pofont, aztán megkérdezték, hogy tudjuk-e mozgatni!
Ha más vert meg, otthon már nem bántottak. Többnyire. Ha vasas volt a víz, a körzeti orvos, azt már nem írt fel.
Ha tehettük, harcoltunk más gyerekcsapatokkal. Ha többen voltak, inkább fociztunk.
Amire "kértek", mindent megcsináltunk otthon. Nem azért mert szerettük volna, hanem mert tudtuk, hogy utána mehetünk csavarogni! Gázoltuk a kertet, etettük az állatokat.
Ha pollent, vagy port szívtunk nem lettünk allergiásak.
A cserebogár nem egy óriásrém volt számunkra, hanem a nyár kezdete!
Örültünk, ha a tojást csupasz kézzel, még melegen vihettük be az ólból a házba és kesztyűből is csak télit láttunk, eszünkbe sem jutott nyáron, kesztyű!
Ha szüret volt, akkor meg ittunk mustot hasmarsig. Ha zöld volt a gyümölcs, zölden ettük. Ha megérett, akkor úgy is jó volt!
Ha elpusztult egy állat elástuk a kert végében és nem jött érte senki. Ha ritkították a házkörüli négylábúakat, tudtuk, hogy az a rend és másnap már nem is beszéltünk róla. De a hasznos, szövetséges kis kedvenceinknek mind nevet adtunk és velünk éltek életük végéig. Emlékszünk rájuk örök életünkben.
Nem volt edzőcipőnk, szandálban szaladgáltunk a fűben is és a kövek között is. Ha megvágta, vagy megszúrta a lábunkat egy rozsdás vas vagy szög, kaptunk egy tetanuszt. Vagy nem.
És az a vas hol van? Már rég nincs. Mi meg itt vagyunk. Helye sem látszik már, csak emlékszünk rá! Miért? Mert erősít!
Ha leégtünk a napon, sziszegtünk. De tudtuk, hogy begyógyul. Ha megfáztunk, kaptunk zsebkendőt és mentünk iskolába!
A legtöbben tudunk tüzet rakni, szalonnát sütni. Hordtuk a szenet, vágtuk a fát, szedtünk szálkát!
Férfibringán tekertünk, a váz alatt. Az ügyesebbje nőin egyik kézzel kormányozott, fékezett, ellensúlyozta a szatyrokat a kormányon, másik kézzel meg fagyizott. Nem kellett jelezni, az autók kikerültek.
Aki megtanult a 28-as biciklivel elindulni, az jutalmul akkortól vihette az öccsét, vagy húgát óvodába vele!
Minden, ami kölyökként a szabad levegőn minket ért, az erősített.
Ha végigolvastad az üzenetemet, és emlékeket idézett fel benned is, akkor a gyermekkorod neked is csodaszép lehetett. Olyan, amilyenről egy mai gyerek ábrándozni sem tud. Elszálltak ugyan az évek, de amíg a szíved dobban, lehetnek új élményeid, amik egyszer majd csodálatos emlékek lesznek.
Ne felejts el élni, és emlékeket gyártani, Magadnak!

Kelt: 1985. július 17-én, Balatonfenyvesen (ott nyaralok éppen)

Utóirat: Arra kérem a palack megtalálóját, hogy keressen meg! 

Az üzenet felolvasása után hirtelen csend lett. Majd Roland szólalt meg elsőként, kissé nosztalgikus hangon: Ha jól számolom, akkor ez a fiú, jövőre már 50 éves lesz. Épp úgy, mint én. Fél évszázados. A levél tartalma után, majdnem biztos vagyok benne, hogy bárhova vetette a sors, nem szereti ezt a modern világot, amikor különböző kódszámok és jelszavak által kell élni. Nektek gyerekek, mi a véleményetek?-kérdezte Roland Milótól és Ellától.

Hát, én holnap kipróbálom a fagyizva bicózást!-felelte Miló, mire mindenki nagyot nevetett.