A mohamanók és az ibolyalekvár

A mohamanók és az ibolyalekvár.

Egyik nap az erdőben éppen ibolyát szedtem, amikor egyszer csak furcsa zajt hallottam, amit egy köhintés kísért. Biztos valami kismadár keresgél kukacot a múlt évről visszamaradt avarban, gondoltam. Bár ácsi! Torpantam meg egy pillanatra, -egy madár nem igazán szokott köhögni, de ezen aztán nem filozofáltam tovább. Folytattam, amit elkezdtem, már a fehér ibolyáimat is csokorba rendeztem, amikor egy kis suhintást éreztem a kézfejemen, majd nem akartam hinni a szememnek, mert egy pici emberke toppant elém hetykén, pimaszul, bikacsökkel a kezében. Lehetett vagy 25-30 centiméter magas. Tudtommal nem ettem bolondgombát, és miután megcsipkedtem magam és fájt, megbizonyosodtam róla, hogy nem álmodom, mert valóban egy icipici emberke állt előttem.

„Ugye most csodálkozol?”-szólalt meg az illető legnagyobb meglepetésemre. Majd így folytatta: „Moha Milán vagyok. A hercegláposi erdőbiztos és helytörténész egyszemélyben!” Hm, ez már valami! Egy erdőbiztos! Még soha sem találkoztam egyetlen erdőbizossal sem, csak erdésszel.

 „Elnézést”-habogtam "én még be sem mutatkoztam. Lulli vagyok, Mártonfalváról." „Jól ismerem azt az erdőt is."-válaszolta erre mindent tudó arckifejezéssel Moha Milán. „És mi a célja az ibolyacsokrokkal, ha szabad kérdeznem?”- "Hát, egy előadást tart az édesanyám, Ixi, a Sipirc boszorkák klubjában Sissi császárnőről, aki ibolyafüggő volt." „Mi az, hogy függő? A mohamanók szótárában még nem találkoztam ezzel a szóval.” Hát, hogy minden nap ibolyafagylaltot evett, meg ibolyacukrot szopogatott, meg ibolya illatú kölnit használt…”Ühüm, értem, de csak módjával szedje azt az ibolyát, mert nekünk is nagy szükségünk van rá a szörpkészítő üzemünkben. "Szóval a körmöst ezért kaptam, ugye?" De mire felnéztem Moha Milánnak már hűlt helye volt…

Legközelebb a Hét tó vidékén találkoztam újra a mohamanókkal. Akkorra már sok mindent megtudtam róluk, mert Moha Milánnal az ibolyakaland után barátságot kötöttem. Kérésemre elmesélte, hogy sok kis települést bejártak már a mohamanók, de mindig visszatértek Hercegláposra. Azért szerettek itt élni, mert rengeteg különleges bogyó, erdei gyümölcs, mint például a mocsári szeder, tőzegáfonya csak ezen a vidéken termett meg, azon kívül fontos volt számukra a kedves és dolgos szomszédság. Az év egyik felében a fák gyökere alatti barlangokban élték láthatatlan életüket, tavasszal viszont az első meleg napsugár kicsalta őket rejtekhelyeikről. Márciusban kezdődött meg tehát a föld feletti élet Mohafalván. A moha gyerekeket az erdei iskolában képezték ki a moha manó tanárok erdésznek, katonának, vadásznak, a legkiválóbbakból meg erdőfelügyelő lett. A felnőttek vagy a helyi ruhagyárban dolgoztak, ahol egyenruhát varrtak a Fakopáncs hadseregnek, mohából, fenyőágakból, bogyókból, tobozokból, szárított virágokból, vagy az élelmiszeriparban és a kereskedelemben tevékenykedtek. A mohafalvi konzervgyárból kerültek ki például a legfinomabb lekvárok és gyümölcsszörpök. A falu rendjére, az erdőfelügyelő manók vigyáztak, akiknek a legfőbb feladata az erdő tisztaságának a megőrzése volt. A vezetőjük, a legvitézebb Fakopáncs, hadserege élén mindig készen állt lesújtani az erdőpusztító huligánokra. A kirándulókkal, amíg semmi rendbontást nem követtek el barátságosak maradtak, sőt mi több, akik nem bántották a növényeket és az állatokat, azoknak arannyá változtatott leveleket csempésztek a hátizsákjukba, de azok, akik szemeteltek az erdőben, vagy a fákba vésték a nevüket, csigákra tapostak, tobozból, makkokból készült buzogányukkal nagyot koppintottak a fejükre, vagy a legváratlanabb pillanatokban egy rózsa, tövises ágával vagy csalán köteggel rásuhintottak a lábukra.

Moha Mórtól, a falucska főtörténészétől még sok érdekes dolgot tudtam meg ezen kívül. Pl. azt, hogy a mohamanók könyvtárában őrizték többek között a cserebogár szárnyakra feljegyzett krónikákat. A könyvtár legérdekesebb darabja egy ismeretlen szerző, 1250 évvel azelőtt írott műve volt, amiből kiderült, hogy a mohamanók akkor váltak láthatatlanokká, amikor egy gróf bérbe adta az erdőt. A favágók állandó jelenléte és a fák kivágása ugyanis olyan félelemmel töltötte el a manókat, hogy azok végül úgy határoztak, hogy az óriás fák gyökerei alatt és a fatörzsek üregében alakítanak ki maguknak külön életteret. Ettől kezdve csak akkor jelentek meg, amikor jónak látták. Egy moharégész pedig nemrégiben erdőjárás közben egy szarvasbogárszárnyra írt receptkönyvet talált, melynek tartalmára igencsak kíváncsi lettem. Ezek után nagyon megörültem, amikor Moha Milántól egy éves kalendáriumot kaptam, melyben különleges zöld tintával bejelölte a mohamanófalvi ünnepségeket. Miután végig böngésztem rájöttem, hogy a manók tulajdonképpen minden új növény vagy állat születésekor fesztivált rendeznek, de mind között a legvárva-vártabb december 12-én kezdődik. Nos erre az ünnepségre Moha Milántól meghívót kaptam.. Hát persze, hogy részt akartam venni rajta. Még december 11-én este elindultam Hercegláposra. Egy fogadóban szobát béreltem, mert Moha Milán levele szerint már hajnalban kezdetét veszi a szertartás. Apró pelyhekben hullt a hó, de a manók lámpásaikkal a kezükben, csinosan kiöltözve már hajnalban a legöregebb Mohamanó házához siettek, mert Mohafalván, már több mint 200 éve az volt a szokás, hogy a manók, a karácsonyi ünnepekre a hideg, barátságtalan erdőkből, az emberek házaiba költöztek. A vendéglátásért cserébe lámpásaikkal, tizenkét napon és éjszakán keresztül világítottak. Azt viszont, hogy ki, melyik családhoz fog kerülni, arról a Mocsár szelleme döntött (akinek semmi köze sem volt a gonosz Mocsári banyához). Hírnökével, Hanyistókkal minden évben ezen a napon küldte el a listát.

A mohamanók tehát aznap, amikor Moha apó háza elé értek, illedelmesen felsorakoztak, majd a polgármesterük, Moha Medárd bekopogott az ajtón. Moha anyó, különlegesen kicifrázott gombakalappal a fején nyitott ajtót, és miután illendően köszöntötte a manókat, mindenkinek a kezébe nyomott egy-egy finom, mézes süteményt útravalóul, Moha apó,-aki toboz kalapjában szintén nagyon fess benyomást keltett, meg kiosztotta a lakcímeket, hogy ki, hova, melyik családhoz költözhet be 12 napra. De jó, Ella biztosan örülni fog, hogy végre ő is találkozhat egy igazi moha manóval, mert amikor Moha Milánról meséltem neki, láttam a szemén, hogy nem igazán hisz a létezésükben. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy ki költözik majd be hozzánk 12 napra. Faggattam Milánt, de ő azt állította, hogy nem tudja. Ekkor már nagyobb pelyhekben hullt a hó, így gyorsan hazaindultam, annál is inkább, mert ha vendégek jönnek hozzánk, akkor gyorsan rendbe kell hoznom a házunkat, mert a mohamanók nagyon kritikusak és Milán szerint csak egyszer essenek el egy széthagyott játékautón, többet abba a házba be nem teszik a lábukat.

Szerencsére, mint később kiderült csak sötétedéskor indult el a mohamenet a számukra kijelölt házakhoz. Így addig volt időm gyönyörűen kitakarítani a lakásunkat, még finom almás pitét is sütöttünk Ellával, már be is sötétedett, szóval már csak a mohamanók hiányoztak, különösen Ellának, aki az ablakpárkányra térdepelve leste őket. Amikor végre az apró lámpások imbolygó fényét meglátta, nagyot kacagott örömében.

-„Mámá!”-mondta kicsit franciás kiejtéssel,-„nyisd ki gyorsan az ajtót, mert itt vannak a moha manók!”- De nem várt az anyukájára, hanem kis posztó mamuszában leszaladt, hogy elsőnek üdvözölhesse a moha gyerekeket. Mikor kinyitotta az ajtót láttam, hogy Moha Mirtill, Moha Medárddal meg a 10 gyermekükkel érkeztek hozzánk. De a manók még mielőtt beléptek volna, búcsút intettek a többieknek. „A kéthét múlvai viszontlátásig!”-kiáltották mohamanó testvéreik után, ekkor már a hidegtől dideregve. Gyönyörű csillagos volt az ég, a környező házak ablakában elhelyezett gyertyák fénye pirosra, sárgára és kékre színezte a havas tájat. -„Kellemes ünnepeket manóbarátok! Gyertek beljebb!”-üdvözöltük a népes családot.

-„Ugye az idén az ebédlőben lévő karácsonyfán fogtok világítani?”-nézett Ella esdeklő szemekkel. Moha Ménrótra, a legidősebb Moha gyerekre.

-„Ühüm, ha úgy szeretnéd, semmi probléma!”–válaszolta Ménrót beleegyezően.

-„Akkor gyertek utánam!”-intett nekik Ella boldogan és a manókat a nappaliba vezette. Ezúttal azonban csalódnia kellett, mert a mohamanók, ahelyett, hogy bújócskáztak volna vele, meg legóztak volna, mivel egész éjjel világítottak, nappal mindig álmosan kókadoztak, így Ella nem sok örömét lelte bennük!

-„Jövőre más moha családot kérjünk Lulli, jó?”-mondta Ella december 24-én a mohamanók távozása után.

-„Jó kicsim, majd akkor 2 hónappal karácsony előtt írunk levelet a Mocsár szellemének!”-Ennek hallatán aztán Ella megnyugodott.