Az egérke ládikója és a tolvaj hód

Az egérke ládikója és a tolvaj hód.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, amelynek a lakói között élt egy fiatal szarvasbogár, akit Barnabásnak hívtak. Barnabás nagyon kíváncsi és kalandvágyó volt, ennek köszönhetően mindig új dolgokat fedezett fel az erdőben, és ami miatt mindenki szerette, hogy ott segített a többi állatnak, amikor és ahol csak tudott.

Ugyanebben az erdőben élt egy szintén kíváncsi, de nagyon lusta hód, Gáspár, aki más volt, mint a többi hód, mert nem gátépítéssel és élelemgyűjtéssel töltötte napjait, hanem állandóan csavargott. A házában télen kedvére lustálkodott, míg a többiek szorgoskodtak,-ugyanis téli álmot egyik hód sem alszik, -de míg ők bámulatos fürgeséggel úsztak és buktak a víz alá, a szárazföldön viszont lassan, esetlenül mozogtak, azon kívül látszott rajtuk, hogy állandóan éberen figyelnek a veszélyekre, -Gáspár viszont inkább a mókusok életmódját követte, mert kevesebbet tartózkodott a vízben, mint a társai, ehelyett az erdőben csatangolt, a fákra 6-7 méter magasra is fel tudott mászni, ahol kisebb ágakat harapdált jó étvággyal, az erdőőrök haragudtak is rá.

Egy napsütéses délutánon, miközben az erdőben bolyongott, egy gyönyörű dobozra bukkant, amelyet élénk virágok díszítettek és apró-cseprő használati tárgyakkal volt tele. Gáspár szeme tágra nyílt a csodálkozástól. „Csak felfedezőútra indultam, és nicsak mit találtam? Soha nem láttam még ilyen szépet! Ezt gyorsan haza is viszem és elrejtem." Szóval ahelyett, hogy megkereste volna a gazdáját, felkapta a dobozt, a hátára tette, aztán egyik kezével tartva gyorsan hazafelé vette az irányt.

Aznap Barnabás éppen egy régi fa odújában pihent, amikor meghallotta, hogy valaki sír. Követte a hang irányát, és egy kis patak partján egy síró egeret talált. Az egérke, akit Emmának hívtak, elmondta Barnabásnak, hogy azért sír, mert elveszett a faládája, amelyet még a nagyapja faragott neki a fogaival, a nagyanyja díszítette ki, fényesítette a legfinomabb szalonnabőrrel, ebben a legféltettebb kincseit, a családi dolgait tartotta.

Barnabás azonnal felajánlotta a segítségét, és elindultak együtt megkeresni Emma ládáját. Bejárták az egész erdőt, kérdezgették a többi állatot, hogy láttak-e valamit. Végül egy bölcs bagoly igazította őket útba, azt huhogta, hogy a patak mentén egy hódok által épített gátban látott utoljára egy olyas valami ládát, amiről a kisegér pityeregve, hüppögve mesélt.

Barnabás és Emma a patakhoz siettek. Leültek a partra és várták türelmesen, hogy előbújjanak a hódok. Nem sokáig kellett várni, mert a hódok is kíváncsi teremtések voltak. Először Emmáék az idősebb hódokkal beszéltek, akik örömmel segítettek volna nekik, de nem hallottak semmiféle díszdobozról, mert ha valaki begyűjtötte volna, már híre ment volna a hódközösségben. "Vajon ki lopta el?"-tanakodtak a hódok, fejüket összedugva, farkukat izgatottan csóválva.

"Csakis Gáspár lehetett."-szólalt meg valaki a hátuk mögött. És amikor a hódcsapat utat engedett a hang tulajdonosának, egy fura, vörös hódocska sántikált oda Emmához és Barnabáshoz. Ez a hód alaposan különbözött a többiektől. A teste kerekdedebb volt, és köpcös, a feje meg széles, és eléggé lapos. Puha, barnásszürke bundáján a füle tövénél jellegzetes fehér folt virított. A farkincája tömpe volt, mellső és hátsó lába pedig rövid, és öt-öt ujj volt rajtuk. Látszott, hogy erős karmait használja ásáskor.

"Szerintem meg kéne látogatni Gáspárt, mert már régóta figyelem őkelmét és párszor láttam, hogy míg mi szorgalmasan dolgoztunk, ő lustálkodott, de aztán az éj leple alatt titokban el-eltünedezik és mindig valamilyen tárggyal tér haza." A hódok helyeseltek. A legidősebb így szólt a többiekhez "-Igen, igaza van a Vörös hódnak, menjünk és látogassuk meg Gáspárt!" És így is tettek.

Amúgy elég nehezen jutottak be a házába, mert kiderült, hogy Gáspár titokban egy mesés hódvárat épített magának, innen-onnan összelopkodott dolgokból. A víz alatti üregben, a part oldalfalában agyagból, kövekből építette meg az alapot, aztán rögökkel és kövekkel gallyakat halmozott fel rá, amíg az építmény jóval a víz fölé nem emelkedett. Egyetlen belső lakókamrát vájt bele a vízszint fölötti részbe, a belső falak az egyméteres vastagságot is elérték. A rejtekhelyhez ráadásul több, víz alatti bejáró alagút vezetett. Sarat, követ és rőzsét, de vastag ágakat, sőt egész fatörzseket is felhasznált a gát megépítéséhez. Gáspárnak szerencséje volt, hogy nem volt otthon, mert amikor mindegyik hód felismert valamilyen tárgyat, amit a tolvaj Gáspár elorozott tőlük, alaposan felháborodtak. A legöregebb hód alig tudta lecsillapítani a haragvó fiatalokat. De aztán eszükbe jutott, hogy de hiszen az egérke faládikóját még mindig nem találták meg. Nosza, uzsgyi neki pár izmos hód megbontotta a gát egy részét, hát nem ott volt Emma ládája? De szerencsére épen és sértetlenül. Emma könnyek között köszönte meg Barnabásnak és a hódoknak a segítséget.

"Rendben a faládád megvan, de mi legyen a büntetése az önző és kapzsi Gáspárnak?" A nagy zsivajra a bagoly is odarepült, ő is hallani akarta, hogy mi lesz Gáspár büntetése? "De szerintem ne döntsünk a háta mögött, várjuk meg, míg hazatér."-javasolta Barnabás.

"Igaza van!"-helyeseltek a többiek. Nem kellett sokáig várniuk, mert Gáspárt az éhség hamar haza vetette. Csodálkozott, amikor egy egész tömeg fogadta. Próbált elszelelni, tudta, hogy csak úgy van esélye, ha felugrik egy közeli fára, mert a többi hód nem olyan ügyes a famászásban, mint ő, de a Vörös hód az útját állta. Aztán két, atlétikus termetű hód megragadta a vállánál fogva őkelmét és az egérke elé hurcolták.

"Mit érdemel az a bűnös, aki más holmiját eltulajdonítja?"-kérdezték Emmától.

"Szerintem a tavaszi hónapokban a favágók helyett neki kelljen elrágnia a kijelölt fák tövét!" (Mondjuk ez nem volt bűntetés, ugyanis mivel a hódoknak állandóan nő a foguk, ezért hogyha nem rágnak állandóan akkor akkorára nőnek, hogy nem tudják összezárni a szájukat, így elpusztulnak.)

"És vissza kell szolgáltatnia mindent, amit a többiektől elorozott!" A hód tömeg egyetértett a döntéssel.

"Nos, egérke, elégedett vagy?"

 "Igen, örülök, hogy meglett a ládikóm és nektek is az elsajátított dolgaitok."

Gáspár lehajtott fejjel kért bocsánatot Emmától, aki mivel nem volt haragtartó, azt mondta neki, -"Hogyha megígéred, hogy mától kezdve te is többet teszel a hód közösségért, akkor fátylat borítok a múltra." És Gáspár megígérte, hogy megváltozik és dolgos hód lesz ettől a naptól kezdve.

Emma és Barnabás boldogan mentek vissza az erdőbe, és az egérke soha nem felejtette el, hogy Barnabás és a hódok segítettek neki családi örökségének a megtalálásában.