A pitypang és a farkaskutyatej barátsága

A pitypang és a farkaskutyatej barátsága.

Réges-régen, egy hatalmas rét szívében a növényeknek és a virágoknak megvoltak a maguk történetei és legendái. Közülük a pitypangot a „Nap gyermeke” néven ismerték, mert az emberek azt tartották róluk, hogy a Nap ajándékozta meg a virágot aranyló szirmaival, hogy melegséget és reményt hozzanak minden teremtménynek. És a pitypangok a napsütötte réten a többi virággal ellentétben, amelyek egy helyben gyökereztek, az egész erdőt birtokba vették. Magukba szívták az aranyló napsugarakat, és figyelték a körülöttük zajló életet, élelmet adtak a méheknek, árnyékot vetettek az apró rovaroknak, és persze a gyerekeket is megörvendeztették, akik a virágaikat szedték. A lányok koszorút készítettek belőlük, a fiúk meg fűzéreket. Aztán ősszel a virágok átalakultak. Élénksárga szirmaik elhalványultak, és átadták helyüket a finom, ezüstös magvaknak, amelyek bolyhos gömb alakban helyezkedtek el. A Szél a magokat a levegőbe repítette. Néhány mag a hegyekbe táncolt, míg mások a folyók és városok felé úsztak. De bárhol is landoltak, szépséget, új kezdeteket hoztak, a legváratlanabb helyeken virágoztak- a városi járdákon, a vad réteken és a kőfalak repedései között -, emlékeztetve a világot a kitartásra.

A pitypangoknak azonban volt egy gyengéjük - törékenyek voltak, magjaikat könnyen hordta a szél, ezért hát olyan stabilitásra és erőre vágytak, amelyet soha nem birtokolhattak.

A pitypang szomszédságában élt a farkaskutyatej, ami viszont a pitypangok vad és szelídíthetetlen leszármazottja volt. Őseik sziklás hegyoldalakon és tüskés pusztákon nőttek, dacolva a legzordabb körülményekkel. A virág a nevét védelmező természetéről és tejszerű nedvéről kapta, amelyet persze csak kevesen mertek megkóstolni. Levelei szúrósak voltak, mint az erdő vadjainak karma, és teje irritáló hatása miatt senki sem merészelt közelebb kerülni hozzá. Ha a tehén evett belőle megbetegedett, emiatt a farkaskutyatejjel teli rétet a falusiak messze elkerülték, mert úgy vélték, hogy a növényeknek köze van a rosszindulatú erdei szellemekhez. Egyesek még azt is látni vélték, hogy alkonyatkor a rét halványan világít, ami természetfeletti lények jelenlétének köszönhető. Így a farkaskutyatej hiába volt erős és állhatatos, gyakran elszigeteltnek érezte magát, mert képtelen volt köteléket kialakítani a rét törékenyebb virágaival.

Egy sorsdöntő tavasszal a rét a legnagyobb megpróbáltatással nézett szembe - egy minden eddiginél erősebb viharral. Ahogy a felhők gyülekeztek és a szél süvített, a növények felkészültek a védekezésre. A pitypang attól félt, hogy törékenysége a végét jelenti, míg a farkaskutyatej fejét magasan felszegve állt, dacolva a viharral. Amikor a vihar első széllökése megtépte a pitypang szirmait, a farkaskutyatej, annak ellenére, hogy távolságtartó hírében állt, megmagyarázhatatlan késztetést érzett a cselekvésre. Kinyújtotta erős leveleit, és megvédte a pitypangot a vihar haragjától. Amikor az ég kitisztult, és a nap visszatért, a réten csodálkozva látták, hogy a valószínűtlen páros együtt áll. A pitypang, bár törékeny volt, megosztotta ragyogó fényét a farkaskutya tejével, emlékeztetve azt a gyengédség fontosságára. A farkaskutya teje pedig erőt és védelmet adott a pitypangnak, amire szüksége volt a virágzáshoz. Így lettek a pitypang és a farkas kutyatej barátok. Azóta minden vihar során összefognak, és együtt védik meg a rétet. És bár különbözőek, a világ tanúskodik arról, hogy a legjobb barátságok gyakran a különbségek árnyékából nőnek ki. Velük együtt az emberek is megtanulták mindkét virág szépségét és erejét értékelni.