Ma este a Diótörő mesél

Ma este a Diótörő mesél.

Miló és Ella karácsonyra sok ajándékot kapott. Miló egy, játék motorbiciklit, pótkocsival, amiben a kedvenc rongy nyusziját fuvarozta. Ella meg egy papírból készült, több emeletes babaházat, amit tetszés szerint rendezhetett be, ráadásul a figurákat mozgatni is tudta benne. Még az év elején nagyon vágyott rá, de most, hogy megkapta mégsem örült neki annyira. Tessék-lássék játszott vele egy darabig, de hamar ráunt.

Ekkor felfedezett egy diótörőt az ajándékok között. Testvére, Miló ugyanakkor pillantotta meg, odarohant a karácsonyfához, megelőzve Ellát és megkaparintotta a fabábut. Aztán elkezdte vele a legkeményebb diókat feltörni, és mindezt addig csinálta, míg végül a herkentyű szerkezete megsérült. Akkor félredobta. 

Itt van, most már játszhatsz vele!-mondta a nővérének, aki majdnem sírt, amikor meglátta, hogy a diótörő zára meglazult, és úgy nézett ki, mintha a figura alsó ajka állandóan le lenne fittyedve. 

Amikor eljött a lefekvés ideje, a gyerekek félretették az új játékaikat, és felmentek a szobájukba aludni. Ellának azonban a sok élménytől nem jött álom a szemére, így amikor csend borult a házra, leosont a földszintre. Bekuckózta magát a nappaliban lévő kényelmes díványon, és a gyönyörűen feldíszített karácsonyfát bámulta. A szebbnél szebb díszeket. Az erdei állat figurákat, a hófehér kristály baglyot, a mókust, melynek farka igazi szőrből készült, a vidám pofájú kisrókát, a nyúl családot, az Egérkisasszonyt, és akkor meglátta a szegény Diótörőt a fa alatt. Odament és felemelte a földről, a melléhez szorította és úgy nézett rá bánatosan. Faragott fa egyenruhájával, és kedves mosolygós arckifejezésével a bábu az éjszakai fényben olyan volt, mint egy igazi herceg. És ahogy így babusgatta, nézegette a Diótörőt, észrevette, hogy már nem esik le az alsó ajka. Hoppá, mintha valaki megjavította volna. És ahogy így szemlélte boldog mosollyal, a Diótörő, Ella legnagyobb meglepetésére megszólalt: 

Tudod Ella, hogy a családfám a 14. századig vezethető vissza? De az őseim még csak hasznos eszközök voltak, és egyáltalán nem kapcsolódtak a karácsonyhoz.

Nem, nem tudtam!-mondta Ella meglepódve.

És a Diótörő így folytatta: A néphagyomány szerint régen minket, Diótörőket emlékbe adtak, hogy szerencsét hozzunk a családoknak és megvédjük az otthonukat, mert mi olyanok vagyunk, mint a katonák, erőt és hatalmat képviselünk, miközben vigyázunk azokra a családokra, akiknek a birtokában van egy Diótörő. Aztán éjjel feléledünk, olyankor kiszökünk a szabadba és világot látunk. 

Hm, de jó lehet!-sóhajtott egy nagyot Ella. És mivel fából vagytok, sohasem fáztok!

Ez így igaz, de ami sokkal izgalmasabb, hogy érdekes dolgokat tudunk meg a házak lakóiról. Például akarod hallani a fátokon lévő kismókus, Olivér történetét?

Igen, persze!-válaszolta Ella. Igazán kíváncsi vagyok rá, hogy mi történhet egy mókus dísszel.

Nem tudtad, hogy Szenteste éjfélkor az élettelen dolgok életre kelnek?

Nem tudtam.

Akkor hallgasd meg Olivér a mókus és a karácsonyi kívánság történetét!

Rendben!-bólintott Ella és a Diótörő belekezdett a történetébe:

-A sűrű örökzöld erdő szívében, ahol a hó puha, bolyhos szőnyegként borítja a földet, és a fenyőfákat csillogó jégcsapok díszítik, igazából ott él ez a fiatal mókus, akit Olivérnek hívnak. De azt sokan nem tudják róla, hogy Olivér bozontos farka saját akarattal rendelkezik, mert az izgatottságtól vagy kíváncsiságtól gyorsabban mozog. Mint láthatod dióbarna bundája tökéletesen beleolvad a fák kérgébe, így az álcázás mestere, amikor bújócskát játszik a barátaival. Bár Olivér sokoldalú mókus, van egy kis furcsasága, ami megkülönbözteti őt a többiektől. Minden karácsony este felmászik az erdő legmagasabb fájának -a kertetekben lévő, nagy öreg fenyőnek a tetejére, -hogy kívánjon valamit. Idén, amikor a csillagok gyémántként csillogtak 12 nappal karácsony előtt a csípős téli égbolton, Olivér felszaladt az Öregfenyőre, apró mancsaival rohant fel a hófedte ágakon.

„Kérlek!-suttogta, és felnézett a csillogó Sarkcsillagra. „Azt kívánom, hogy valami igazán varázslatos dolog történjen velem ezen a karácsonyon!” 

És másnap reggel Olivér vidám csiripelésre ébredt. Az erdei iskolában nagy volt a nyüzsgés, ahogy az Örökzöld erdő állatai az éves karácsonyi ünnepségre készültek. Az erdei iskola, egy nagy faodúban volt, amelynek ablakai csillogó szentjánosbogarakból készültek, zsongott az izgalomtól. Minden ágról magyalkoszorúk lógtak, és frissen sült makkos piték illata lengte be a levegőt.

Olivér legjobb barátja, egy Melódia nevű, beszédes kék szajkó, odaröppent hozzá, tollait izgatottan borzolta. „Hallottad, Olivér? A Nagy Téli Varázsló idén ellátogat a fesztiválra!”

„A Nagy Téli Varázsló?” Olivér megismételte, amit hallott, és a szemei tágra nyíltak. A Téli Varázsló ugyanis legendás alak volt, aki arról vált híressé, hogy hóviharokat hoz, és a legváratlanabb módon teljesíti a kívánságokat.

„Igen! És azt hallottam, hogy kiválaszt egy állatot, aki segít neki karácsonyi varázslatot végrehajtani az erdőben!” Melódia így csiripelt. Ezt hallván Olivér nehezen tudott aznap másra koncentrálni. Segített feldíszíteni az óriási karácsonyfát a tisztáson, csillogó fenyőtobozokat és élénkpiros bogyókból font zsinórokat akasztott fel rá, de a gondolatai máshol jártak. Ahogy a nap kezdett lenyugodni, aranyló árnyékokat vetve a havas tájra, az állatok összegyűltek a tisztáson. A levegő zsongott a várakozástól. Olivér Melódia mellett állt, a farka izgatottan mozgott ide-oda. A tisztás közepén ekkor megjelent a Téli Varázsló -egy bölcs, öreg bagoly, akinek a tollai fehérek voltak, mint a hó, és a szemei ősi mágiától csillogtak.

Ő a fán lévő bagoly?-szakította félbe a történetet Ella.

Igen.-válaszolta a Diótörő, majd így folytatta:

Üdvözöllek benneteket, kedves barátaim! -harsogta a Téli Varázsló, hangja mély és meleg volt. „Ma este egy különleges segítőt keresek, aki megosztja a karácsony szellemét szeretett erdőnkben.” Az állatok ujjongtak. Olivér szíve nagyot dobbant. A varázsló így folytatta: „Ahhoz, hogy kiválasztott legyél, be kell bizonyítanod, hogy érted a karácsony igazi jelentését.” 

A meghallgatás különböző állatokkal kezdődött, akik be akarták bizonyítani, hogy mennyire értik az ünnep lényegét. Egy nyúlcsalád elragadó táncot mutatott be, egy tehetséges hód csodálatos jégszobrot állított ki, Melódia pedig egy gyönyörű dalt énekelt a karácsonyról, amely mindenkinek könnyeket csalt a szemébe. Amikor Olivérre került a sor, a szíve a mellkasában dobogott:

 „Szeretném megosztani a karácsony varázsát az adakozás örömén keresztü.”- kezdte Olivér, és a hangja izgatottsága ellenére sem remegett. „Szeretnék valahogy segíteni, hogy mindenki érezze a szeretetet, és meghittséget, amit ez az évszak hoz.”

És mindezt, hogy gondolod?-Fejtsd ki jobban!-kiabálták neki mindenfelöl. 

Például oda ajándékozom a régi játékaimat, azoknak, akiknek a szülei nem tudnak venni a gyerekeknek semmit. 

A Téli Varázsló bólintott, a szemei elismerően néztek Olivérre. „Valóban nemes kívánság”.

Olivér megdöbbenésére ekkor a mancsait bizsergető melegség járta át, és érezte, hogy különös, de csodálatos érzés járja át. A Téli Varázsló elmosolyodott, tollai felborzolódtak.

És megjavítom az elrontott játékokat! Segítek bevásárolni, sütni-főzni, takarítani, hogy az anyukák életét megkönnyítsem!

„Olivér, téged választottunk!- jelentette be ezt hallván a varázsló, mire a tömegből kitört az éljenzés. „Mert a karácsony varázsával a szívedben segítesz örömet hozni és csodát tenni az erdőben.”

A következő napok a tevékenység forgószelében teltek. A Téli Varázsló vezetésével Olivér segített havat hozni az erdő azon területeire, ahol a legnagyobb szükség volt rá, még fényesebben ragyogtak a csillagok, és fenyő- és fahéjillattal töltötte meg a levegőt.

De a legvarázslatosabb pillanat ma, karácsony este jött el. Az állatok ismét összegyűltek, Olivér a Téli Varázsló mellett állt, készen arra, hogy bemutassa utolsó varázslatát. Mély lélegzetet véve lehunyta a szemét, és a barátai és a családja iránt érzett szeretetre és örömre koncentrált.

Hirtelen az erdőt aranyszínű ragyogás töltötte be. Apró fények jelentek meg, kis repkedő Hópelyhecskék, Jégvirág és Csillagszóró tündérek, akik minden egyes állatra rászálltak. Ahogy a ragyogás elárasztotta őket, melegséget éreztek a szívükben, emlékeztetve őket a karácsony igazi szellemére -a szeretetre, a nagylelkűségre és az összetartozásra.

Ahogy az éjszaka a végéhez közeledett, a Téli Varázsló büszkén csillogó szemmel közeledett Olivérhez. „Jól csináltad, kis mókus - mondta. „De ne feledd, a karácsony szelleme nem csak egy napra szól, hanem minden napra.” Oliver bólintott, megértette a varázsló szavainak bölcsességét. Ahogy a hó továbbra is lágyan hullott az Örökzöld erdő fölé, Olivér tudta, hogy ez a karácsony a legvarázslatosabb mind közül.

Eddig volt mese volt, talán igaz sem volt! –fejezte be Olivér történetét a Diótörő.

Ez igazán meseszép volt.-mondta Ella nagyot ásítva.

És most már aludj, magadra hagylak!

Miért?-kérdezte Ella.

Mert Cukorszilva hercegnővel találkozom a Csipke palotájában. 

Majd holnap elmeséled?

Hát persze!-ígérte Diótörő herceg. Addig is boldog karácsonyt!

Boldog karácsonyt!-viszonozta Ella a jókívánságokat, aztán a jobb oldalára fordult és boldogan elaludt.