Lulli meséi, Ellának, Milónak, Vincének és Theónak


https://webshop.meskete.hu

A szélkakasok őrzői

Esős, borongós délután volt. Egész nap vártuk, hogy kisüssön végre a nap és kimehessünk a kertbe. A gyerekek percenként nyaggattak, hogy akkor most barlangost játsszunk, aztán dzsungelest, cirkuszost, majd állatkertest. Már az összes játékot, Ella szavával élve "végigcsináltuk", de a gyerekek még mindig tele voltak energiával, én viszont szerettem volna elvonulni egy sarokba csak egy röpke félórára. Már azon gondolkoztam, hogy keresek a you tube-on egy mesét, hogy legalább ihassak egy csésze teát, de a gyerekek elfogtak és az általam vásárolt indián sátorba hurcoltak, ott kuporogtam arra várva, hogy a cowboyok megmentsenek, de amikor kinéztem a sátor sűrűn szövött hálós ablakán, örömmel konstatáltam, hogy elállt az eső. Kibújtam a kuckómból, elrontva a játék forgatókönyvét és azt javasoltam, hogy menjünk sétálni a Vakondhegyre! Mire Vincus bosszankodva megjegyezte, hogy „De Lulli, még nem játszottuk végig a játékot!“

„Jöhettek biciklivel.“-dobtam be a bűvös mondatot. És bevált a csel, mert amint meghallotta Vincus, örökmozgó kisöccse Theó, már rohant is ki az előszobába és vette fel a gumicsizmáját. A többiek meg követték. Mikor mindenki kész lett, elindultunk.

Ella, Miló a kezemet fogta, Vincus és a 4 éves Theó biciklijeikre pattanva haladtak mellettünk, de túl gyorsan mentek, így nem tudtunk lépést tartani velük. Nagyapa, ekkor kitalálta, hogy kitűz nekik egy célpontot, hogy meddig mehetnek. De persze rengetegszer stop!-ot kellett kiáltani, hogy jöjjenek vissza, mert nem tudtunk olyan gyorsan loholni utánuk. Megörültem hát, amikor végre a Vakondhegy felé vezető meredek kaptatóhoz értünk. Ott legalább utolértük Theót.

„ Lulli, meddig mehetünk?“-kérdezte a mindig szófogadó Vincus.

 „Tudod, a romos kastélyig, aminek mindig látjuk a tornyát az ablakból.“-válaszoltam.

Miló versenyt futott biciklis unokatestvéreivel, úgy közelítették meg a kastélyt, csak egyetlen lány unokám, a tízéves Ella nem tágított mellőlem.

„Nézd Lulli!-kiáltott fel,-látod, hogy mennyi szélkakas pörög a kastély tornyain?“

„Jé, tényleg! Az ablakunkból csak a hajó látszik. Menjünk gyorsan közelebb, vegyük szemügyre őket.“

És ekkor megpillantottuk a kedvencünket, a hajó szélkakast, amit mi viking hajónak neveztünk el. Élőben még impozánsabb volt. Vincuska meg egy lovat vett észre, én egy boszorkát, amelyik fém seprűnyelén forgott olyan sebességgel, ahogy a szél fújta.

„Nem is tudtam, hogy ennek a hatalmas erdőnek a közepén egy ilyen szép kastély áll.“-mondtam a gyerekeknek. „De látjátok ott azt a rozoga viskót?“ –mutattam rá egy mohalepte kunyhóra. „Vajon ki lakik benne?“

„A szomszédtól hallottam, hogy az egy kovácsműhely, ott gyártják ezeket a csodaszép szélkakasokat.“–világosított fel minket nagyapa.

„Ha szerencsénk lesz, talán még itt van a mester és megnézhetjük min dolgozik éppen.”

S mintha meghallották volna bentről a diszkurzusunkat, hirtelen kicsapódott a ház ajtaja és egy füstös képű, nagyorrú férfi lépett ki belőle, egy lámpással a kezében. A majd két méter magas ember bemutatkozott:„Ferruccio Valentini a nevem! De a helyi emberek csak Ferroként ismernek!”-tette hozzá. A lámpa fényénél ekkor vettük észre, hogy milyen bozontos a szemöldöke, és a neve hallatán, na meg izzó, fekete szemei után inkább olasznak tűnt, mint flamandnak. Mély, öblös hangjától a gyerekek először megijedtek, de amikor szélesre tárta a faházikó ajtaját és megpillantották bent a csodálatosnál-csodálatosabb szélirányjelzőket, nem kérették tovább magukat.

„Gyertek, lépjetek be a műhelyembe. Ne féljetek tőlem, nem harapok.” –tette hozzá nevetve. Mint mindig most is a kicsit stréber Vincus volt az első, aki belépett a helységbe, de aztán hirtelen megtorpant, mert a bejárat mellett egy hatalmas vérebet pillantott meg a földön fekve.

„Nem harap?”-kérdeztem a kovácstól Vincust átölelve.

„Egyáltalán nem, mivel már kb. 3 éve itt fekszik kitömve. Mellesleg a kedvenc kutyám volt.”–tette hozzá Valentini úr bruhahával kísérve szavait, majd egy jobboldali ajtó felé terelt minket. Mint kiderült ott volt a műhelye a különböző szerszámokkal felszerelve, na meg az üllővel, amin kikalapálta az éppen megrendelt figurát. A kandallóban tűz lobogott.

„Magamról annyit mondanék, hogy az ükunokája vagyok annak a kovácsmesternek, aki az első szélkakast gyártotta a kastély tornyára.“

„Hallottátok ezt gyerekek? Kedves Ferro úr, mesélne nekünk a kastélyról valamit?“-kérleltem.

„A kastélyról? Hm, arról nem sokat tudok, mindössze annyit, hogy a századok során többször elfoglalták, majd csak akkor került újra az érdeklődés középpontjába, amikor kigyulladt, és a nagy része leégett, de a helyreállítás a hajdani pompás kastély felújítására valahogy elmaradt, mert elterjedt az a babona, hogy a kastély tornyain és kiszögelléseiben lévő szélkakasokhoz nem szabad nyúlni, csak, annak, aki megalkotta, különben szerencsétlenség sújtja a város lakóit.

„Tehát ön a szélkakasok őrzője?“-kérdeztem mohó kiváncsisággal. „Igen és a fiamnak, meg a fiú unokámnak is tovább adom majd a stafétabotot. Ők is kitanulták a mesterséget csak most éppen a városban vannak anyagbeszerzés céljából.“

S miközben a kovácsmester kalapálni kezdett egy sas irányjelzőt, elmesélte, hogy mindegyik szélkakasnak, boszorkának, medvének, bagolynak, hajónak, lovasnak vagy rókának megvan a maga története, melyeket maguk a szélkakasok suttogják, csikorogják a levegőbe a széljárásnak megfelelően, de csak a mesteremberek értik meg, hogy miről is regélnek.

„Először is gyerekek tudnotok kell azt, hogy a szélkakasok között van egy verseny, aszerint, hogy ki tudja a legérdekesebb történeteket mondani. Sokszor az a vicces helyzet áll elő, hogy amikor viharos szél fúj nem értjük jól a mesemondó szélkakast. A legöregebbnek, ott annak a több száz éves rézkakasnak, a torony legmagasabb csúcsán, akit a származása miatt csak „ Perzsá-nak“ neveztek el régen az emberek,-voltak a legizgalmasabb történetei, de legtöbbször annyira nyikorgott, hogy a kovácsok sok részletet félre értettek és eltorzítva adták tovább. Pedig ő a fák magasságából beláthatja az egész vidéket. De ha jól értem mindig azt hajtogatja, hogy csak azért került oda, mert legfőbb feladata, hogy őrködjön az emberek felett. Amikor nyugat felé néz, látja, hogy a fémboszorka fényesíti a seprűnyelét, majd ha kelet felé néztek ti is láthatjátok az épület kiszögelléseiben a négy szélrirányjelző kiskakast, ők a fémboszi vezényletével forognak-pörögnek körbe-körbe. Nyugati irányban van a többi állat, a Róka, a Medve, meg a Ló szélkakas. De szerintem a legszebb a Vitorláshajó, amiben állítólag szellemek szunnyadnak és csak arra várnak, hogy egy nagyobb szélvihar felébressze őket.

„Csuda érdekes!“-lelkendeztek a gyerekek.

„És különben mindig ez az öreg rézkakas az első, aki a kukorékolásával felébreszti még jóval a tyúkok előtt a város lakóit. Hallgassátok csak! Értitek, hogy mit mond?“

„Héliossz, Herméssz, Apollón és Éóssz!“-kukorékolta a rézkakas érces hangján.

Persze nem értettük. „Nem csodálom, ha nem értik!-mondta Ferro,-„mert őkelme kicsit selypegve beszél. Lehet, hogy csak nagyképű a származása miatt! Perzsa! Ő úgy mondja, hogy Persza! Nekem is több idő kellett az ő megértéséhez, mint a többi szélkakaséhoz. De egyébként a kedvencem a mocsári banyáról meg a lányáról szóló története, akik valaha itt éltek a Vakondhegy melletti lápvidéken. Ezt a történetet általában nyáron szereti elcsikorogni.“

„És mit mesél a bagoly szélkakas?“-kérdezte Ella.

„Jó kérdés kislány, az ő ismétlődő története egy jóságos pékboszorkányról szól. A róka szélkakas meg már egyszer megmentette az életemet.“

„Hogyan?“-kérdezte ezúttal nagyapa.

„Egyszer majdnem elütött egy motoros a házam előtt, de a róka szélkakas vinnyogó hangon figyelmeztetett a veszélyre, így az utolsó percben félreugrottam.

„Ez meg, hogy történhetett?-

„Lehetséges, hogy egyes zajok, mondjuk, egy autó vagy traktor motorjának búgása indítja be a róka irányjelzőt, és megérzi, hogyha valamiféle ellenséges erő közeledik. Sajnos, most nincs időm rá, hogy több történetet meséljek, de gyerekek, ha legközelebb erre jártok sort kerítek rá, ígérem.“-mondta a kovácsmester.

„De jó lesz!“-lelkendeztek a gyerekek.

Ekkor motorzúgást hallottunk, megérkezett a kovácsmester fia és unokája. Elkezdték behordani az árut, így megköszöntük az érdekes történeteket és megígértettük Ferró úrral, hogy ha legközelebb erre járunk az legfrissebben hallott történeteit megosztja velünk.

Eközben eleredt az eső, így amilyen gyorsan csak tudtunk, hazaszaladtunk. Elkészítettem a vacsorát, persze közben a gyerekek ezer kérdést tettek fel a szélkakasokkal kapcsolatban. A kovácsmesternek sikerült alaposan felbirizgálnia a gyerekek fantáziáját.

„Gyertek nézzünk ki az ablakon!“-javasoltam a vacsora után. És mintha az időjárás is kedvezni akart volna, szélvihar tört ki, akkora, hogy félő volt, hogy letöri a szélkakasokat a kastély tornyáról. Láttuk, hogy a viking hajó rettenetes gyorsasággal pörög.

„Jézusom!“-mondta kicsi Theó és rám nevetett. Imádta nézni a vihart, persze bentről a védett házból. Nagy kedvence volt a „gömbvilla“ azaz gömbvillám, és egyéb vihar okozta katasztrófák a you tubon.

„Nézzétek!“-kiáltottam fel,-„szerintem a hajó orránál megjelent valaki.“

A gyerekek azt hitték, hogy viccelek, de aztán amikor kisebb veszekedés után mindannyian kikönyököltek az ablakba, ők is látni vélték egy lány sziluettjét.

„Szerintem ő Kamilla, egy ókorban élt harcos lány.“-mondtam komoly arckifejezéssel.

És ekkor a lányfigurát, egy hurrikán erősségű szélvihar lerepítette a hajóról, de ami csodával határos volt, hogy egyenesen a ló-szélirányjelző hátára esett, viszont onnan egy újabb szélvihar a földre söpörte. Az átélt események hatására, hirtelen elnémult az összes gyermek, és még mindig szájtátva bámulták, amikor Ella megszólalt.

„Lulli, ki volt az a Kamilla?“

És itt megtorpantam egy pillanatra, mert, hogy mondjam el a gyerekeknek, hogy Kamilla egy harcos nő volt az ókorban, aki az apja hadainak élén harcba vonult a trójaiak ellen, ott aztán a végzete utolérte, és egy nyíl megölte.

„Hogy ki volt Kamilla? Hát egy harcos amazon, aki kiválóan bánt mindenféle fegyverrel. Már kislányként darvakra és vadhattyúkra vadászott és olyan gyorsan futott, mint a szarvas, például képes volt átfutni egy búzamezőn anélkül, hogy a lépéseivel nyomot hagyott volna, vagy úgy ment át a folyón, hogy a lába nem lett vizes. A vadászat, és a harc volt az élete….“

„Szent Isten, milyen későre jár már, mindenki vegye fel gyorsan a pizsamáját, mosson fogat és ugrás az ágyba, aztán pityipű!“ Jött megmentésemre nagyapa, a falon lógó kakukkosóra horkoló hangját utánozva. És a gyerekek a szélkakas kaland után szerencsére nagyon hamar álomba szenderültek.

Sylvette, blogger, amatőr mese és fantasy író, újságíró

Irodalom és nyelvszakos gimnáziumi tanárként kezdtem a pályafutásomat, de mindössze 7 év tanítás után az életem hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Legalább tízszer költöztem, négyszer váltottam országot, kétszer kontinenst. Minden kezdet nehéz volt, de mégis jó volt valamire! Megtanultam 6 idegen nyelvet, rengeteg barátot szereztem, és tulajdonképpen minden nap tanulok valami újat, amit szeretnék másokkal is...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!