Postagalambokkal a hackerek ellen

Postagalambokkal a hackerek ellen.

A nyári melegben, vacsora után kiültünk a kertbe a nagy, világosszürke kanapéra és vártuk a galambokat.

Ma vajon mit mesélnek nekünk? -kérdeztem Vincustól és Theótól.

Hát nem tuuudom.-húzta fel mindkét vállát Theó.

De Lulli, te tényleg érted, hogy mit beszélnek?-kíváncsiskodott.

Néha igen, néha nem.

Szerintem kellene egy galambnyelv fordító program.-állapította meg bölcsen Vincus.

Csitt, ssss!-intettem ekkor a gyerekeknek. Megérkeztek az esti galambok. Hallgassuk őket!

És a galambok többnyire búgó hangon majd öblös, érdes „hú-hrúú-n kezdték. „Énekük” öttagú, jellegzetes ritmusú búgásból állt. Elővettem gyorsan egy papírt és megpróbáltam lekottázni.

Mit csinálsz Lulli?-kérdezte Theó.

Lekottázom az éneküket!

A második hang hangsúlyos, a negyedik előtt kicsit hosszabb szünet következett: „hu-hú-hu- hu-hu”. -közvetítettem a gyerekeknek.  És a galambok ezt rendszerint háromszor-ötször ismételték meg, majd egy különálló „hu!”-val fejezték be mondanivalójukat.

És rájöttél, hogy mit énekelnek? Kérdezték kíváncsian a gyerekek.

Hát az az örvös galamb, ott a hozzánk legközelebb eső ágon, arról panaszkodik, hogy nagyon fáradt, mert ma rengeteget dolgozott. Kicsit valóban megtépázott a tolla, nem gondoljátok?

De tényleg, olyan viharrrverrt.-helyeseltek a gyerekek.

Ha jól értettem, valami vezetőféle lehet, mert azt mondta, hogy ellenőrizte a tereken és az aluljárókban guberáló galambokat, akik a város hulladékát szedik össze. Tudtátok, hogy minden nap tízezer galamb rabszolga takarít az emberek után?

Neem!

Hát pedig ez a Colombo azt mondta. Aztán meg, hogy ő teremt rendet a verekedős galambok között is, akiket a szánalmas futkosásuk, lusta gubbasztásuk, nyomorúságos kinézetük, kunyerálásuk miatt nem szeretik az emberek. Ők a városok csúfjai, mert nem sasok, nem hattyúk, még csak nem is gólyák, csak koszlott madarak, akik a hajléktalanok elől maradék kenyereket, süteményeket oroznak el.

De Colombo nem tudja megfékezni a csatakos, ronggyá ázott parlagi galamb bandát, akik csúfot űznek a legszebb szobrokból is. Összerondítják a szentek és királyszobrok koronáit. Bepiszkítják a házak falait ürülékükkel, kicsipegetik a kötőanyagot a háztetők kúpcserepei közül. Colombo most éppen azon dühöng, hurrog, hogy nem lehet őket egyszerűen kisöpörni, eltűntetni, megsemmisíteni.

Amikor ma néhány járókelő morzsákat dobált feléjük, az összesereglett banda azonnal megkezdte a civakodását az élelemért, legtöbbször azonban a maradék péksütemények helyett csak megvetés jutott nekik osztályrészül. A gyerekek nagyokat toppantva zavarták el őket.

És most meg azt mondja, hogy: az emberek nem tudják, hogy a normális galambok csak annyit időznek a földön, amennyit muszáj. Épp csak szedegetnek, csipegetnek, aztán huss, a város fölé repülnek. Ha kell, naponta százszor is lebuknak az aszfaltra, majd újra meg újra felszállnak az égbe.

Eddig jutottam a tolmácsolásban, amikor a galambok hirtelen átrepültek a kertünkben lévő legmagasabb fára. Megijedtek a varjaktól.

Menjünk fel a tetőtérre!-javasoltam ekkor a gyerekeknek. Odafentről majd jobban látjuk, halljuk őket!

Tanulmányozzuk hát ezt a másik galamb társadalmat, amely nem felejtett el, szállni, repülni, nem csak biceg az aszfalton.-gondoltam magamban miközben a gyerekek után rohantam.

Nézzük meg azokat a galambokat, amelyek odafönt élik az életüket! Kinéztünk hát a kis tetőtéri ablakon, ami majdnem egyszinten volt a fa tetejével, ahova a galambok áttelepültek. A gyerekek nagy örömére éppen nyüzsgő élet zajlott a háztetőn, így a galambok által a városnak egy egészen más, bonyolult hálózatába nyertünk bepillantást.

Nézzetek fel, ott repülnek! –mutattam az égre. S míg a mi esti galambjaink továbbra is békésen hurrogtak, búgtak a kerti fa tetején, azok a galambok sietősen elhúztak, jó magasan, na persze néha alacsonyan vitorláztak egy kicsit, egyesével, párosával, kisebb-nagyobb csapatokban; titkos helyekről láthatatlan célok felé, és amíg nem alkonyodott, a galamboknak a város feletti áramlása egy percig sem szünetelt. Szemétszürke, ólommérgezett galambok voltak még amikor felszálltak, de aztán meredeken emelkedni kezdtek, majd átlépték az ereszhatárt, átbuktak a padlásterek fölött, végül felhasítottak az égre, mint az íjvessző, amikor kilövik, könnyedén surrogva. És a galambok a tetők felett, száz méter magasan, amikor kibukkantak a legmagasabb épületek árnyékából, diadalmasan felragyogtak! Tollaik a testükhöz simultak, evezőik felzizzentek; begyüket friss levegővel töltötték meg; északi szél repítette tova őket, majd magába zárta a kék ég, akár egy óriási buborék; a testük fürdött azokban a sugarakban, melyek a Nap közvetlen nyalábjai, és amelyek soha nem jutnak el alacsonyabb hőmérsékletű légkörből az aszfaltig.

Lulli tudod, hogy a Nap azért nem tud a barátom lenni, mert nem tud lejönni hozzám játszani?- szólalt meg ekkor Theó nagy komolyan a naplementében gyönyörködve.

Nem tudtam, de jó, hogy mondod!-válaszoltam összevissza csókolgatva a kis gézengúzt, egyúttal megdöbbenve a hallottaktól, hiszen mindez egy ötéves kisgyerek szájából hangzott el.

És akkor kivel tudsz barátkozni? -heccelte Vincus.

Hát az aranysakállal, meg Lulli rókájával és a galambokkal.

Csak ha elfogjuk és ketrecbe zárjuk őket. Nem gondolod?-folytatta a csipkelődést a bátyja.

Figyeljetek csak ide fiúk! Vetettem véget a torzsalkodásuknak: Szerintem ennek a főgalambnak ezer méter magasan éltek az ősei, olyan magasan volt a fészkük, hogy a felhőket súrolta. Még a sasok is alattuk röpködtek, alattuk fészkeltek, titkon valahol a fák sűrűjében. A nagyanyái meg a sziklákon és romokon költöttek, sohasem faodúban, mint az erdőben élő kék galambok. De amikor beköltöztek a városokba, -mert ugye elfogyott az élelmük, -az emberek elkezdtek félni tőlük, mondván, hogy biztos fertőző betegségeket terjesztenek. Egyenesen hadat üzentek a galamboknak, pedig régen nagy tiszteletnek örvendtek, különösen a postagalambok!

A postagalambok?

Igen, bár azt hiszem, ma már inkább sport galamboknak hívják őket. De nézzétek csak! Elcsendesedtek a mi galambjaink. Aludni akarnak, mert későre jár! Futás mindenki az ágyba, majd holnap megint kiülünk a kertbe és meghallgatjuk a galamboktól az új híreket…

Másnap este a gyerekek már vacsora után rögtön készen voltak a galambnézésre…És nem kellett sokat várni, pár perc múlva megérkeztek a galambok, de ezúttal nem csak a mi galambjaink, hanem még pár új is csatlakozott hozzájuk az esti szeánszra…

Például egy szép, nagy, lekerekített mellkasú, erőteljes formájú galamb, melynek a farka keskeny és kicsi volt. A szemei sötétek voltak, a szemhéja meg világos. Aztán mellé repült egy meglehetősen nagyfejű, hófehér galamb, kecses formájú, közepes hosszúságú csőrrel. Hosszú, erős lábairól a tollak teljesen hiányoztak. Majdhogy nem csupasz volt. A szemeinek meg narancsvörös színük volt. Aztán még jött egy sárkányzöld tollazatú galamb is, ami feltűnő volt rajta az a szeme körüli fehér karika. Az élénk narancssárga szemszín jól passzolt a hosszú csőréhez. És ekkor még egy hófehér csupasz galamb csatlakozott hozzájuk, de ennek volt a leggyönyörűbb a megjelenésre, hosszú nyakához, nagy szemek és kicsi, erős csőr párosult.

Hát ezek meg honnan kerültek ide?-tanakodtunk.

Talán egy állatkertből szöktek ki?-

És ekkor a nagy, fehér galamb ideges hurrogásba kezdett. A „beszédéből” úgy tűnt, mintha valamiről meg akarná győzni az esti galambjainkat.

Lulli érted, hogy mit mond?-kérdezték a fiúcskák izgatottan.

Háát szerintem, illetve úgy látom, hogy az a nagy, fehér galamb igazából egy postagalamb, aki arról akarja meggyőzni a mi galambjainkat, hogy álljanak be közéjük.

Mármint az újonnan érkezett galambok közé?

Igen. Mert ha jól értettem mindegyik sportgalamb, de különböző megbízatással dolgozik. És ekkor észrevettük, hogy a galambok lábához volt rögzítve valami. Talán üzenet vagy titkos levél, vagy éppen pen drive-ot szállítottak?

Lehet, hogy mini kamerájuk is van és most felvesznek minket!-tette hozzá Vincus.

Hát lehet. Olyanok, mint a szárnyas fotóriporterek.

És hogyan találják meg az utat a címzetthez?-kérdezte elgondolkozva Theó.

Az ösztönük révén, na meg a postagalambok oda térnek vissza ahol születtek, vagy oda, ahol a párjuk maradt. A napot vagy más égitesteket használják útmutatóként, és úgy tűnik, hogy ez a képesség velük született.–magyarázta nagyapa, aki csatlakozott hozzánk, miután ő is észrevette a különleges galambokat.

És a fehér galamb tovább magyarázott a többi galambnak.

Ha jól értettem a fehér galamb neve Dolce Vita és őt a vérminták leggyorsabban kórházakból laboratóriumokba történő átvitelére használják. Mivel a forgalmi dugók miatt az utakon nem mindig jutnak el időben, így ők életet menthetnek!

A sárkány galamb meg azt mondja, hogy ő már 15 éve szolgál a katonaságnál, a neve Sher Ami. Egyszer meg is lőtték a mellkasán és a lábán is megsebesült, amikor üzenetet küldött egy eltűnt zászlóaljról Irakban, ezáltal 200 embert mentett meg a haláltól. A madár aranyérmet és francia katonai keresztet kapott. Látjátok, ott lóg a nyakában.

És a narancssárga szemű, ő mit csinál?

Ő újságot kézbesít, és amerikai akcentusa van, mert New Yorkban teljesít szolgálatot, ő tudja leggyorsabban eljuttatni az Európából érkező híreket Amerikába. A riporterek a hajókról kapják az információkat, és az üzeneteket a postagalamb lábára erősített kapszulákba helyezik. Ő meg ezután New Yorkba repül, ahol az üzenetet kézbesíti.

És az a másik csupasz fehér galamb?

Ő Winston az olimpikon és még csak 11 hónapos!

Olimpikon? Na ez nagyon felcsigázta a mindig győzni akaró Vincus érdeklődését!

Igen, mert az ország legnagyobb internet szolgáltatójával, a Telekom DSL-szolgáltatásával vette fel a harcot. És ő győzött! Digitális kibernetikus világ kontra galambposta!

Hogyan?

Úgy, hogy Winston kapott egy 4 gigabájtos memóriakártyát, melynek adatait egy óra és nyolc perc alatt sikerült 80 kilométerre eljuttatnia. Összesen az adatátvitel két óra, hat perc és ötvenhét másodpercig tartott - ugyanannyi idő alatt a DSL-en keresztül az adatok csupán 4%-át sikerült átvinni a komputer mérnököknek.

Akkor ezek a galambok igazi hősök!-lelkendeztek a gyerekek. Úgyhogy legközelebb nem kergetem el őket!-fogadkozott Theó.

Én meg, ha nagy leszek, sportgalamb tenyésztő leszek.-közölte Vincus. És rajtuk keresztül üzenek majd mindenkinek!