Miló és a mérgező virágok

Miló és a mérgező virágok.

Milóka születésétől fogva mindent a szájába vett. Amikor járni kezdett állandóan résen kellett lenni, nehogy valami mérgező virágot tépjen le a kertben. Később, amikor már tudott beszélni, meg értette a szót is, mindig óva intettem, hogy ne vegyen a szájába egy réten vagy erdőben talált növényt, még mielőtt megkérdezné tőlem vagy a szüleitől, hogy ehető-e vagy sem. Már hatéves volt, de semmi változást nem tapasztaltam eme rossz szokása terén, sőt igazából ekkor tombolta ki magát. Pedig mindent megpróbáltam, hogy rágcsáló szenvedélyét csillapítsam. Hol kígyóuborkát hámoztam neki, hol friss paprikát tettem a tányérjára, amikre igazi szenvedéllyel vetette rá magát, hangosan csámcsogott, harsogott, s amikor rászóltam, hogy ezt itthon csinálhatod, de társaságban nem illik, a válasza az volt, hogy ő nem csámcsog, hanem ez az uborka hangja vagy a paprikáé. És amikor megkérdeztem, hogy miért vesz mindent a szájába a válasza az volt, hogy a növények, virágok suttogják neki, hogy kóstolj meg minket. Szerinte a kertben növő paradicsomok is beszélnek hozzá.

És miket mondanak?-kíváncsiskodtam.

Hát, panaszkodnak, ha szomjasak meg ha éhesek, meg ha egy csiga beléjük akar harapni, akkor aztán kiabálnak teli torokból.

Hm, ez igazán érdekes!-mondtam, miközben nővérkéje, Ella felnevetett.

Persze a paradicsomok beszélnek! Ez nevetséges!-mondta. És mi miért nem halljuk?

Nem tudom, talán csak azért, mert érzik, hogy én szeretem őket!-válaszolta Miló.

Szóval Milóka gyógyíthatatlannak bizonyult a rágcsálást illetően, csak abban reménykedtem, hogy majd idővel kinövi, és addig is megússza komolyabb baj nélkül.

Aztán egyik nap az iskolából hazafelé jövet megtörtént a baj. Miló a pamut kesztyűjét megmártotta egy pocsolyában és a levét szívogatta. Meg is betegedett a koszos pocsolyás kesztyűlétől, nos ekkor jött el az a pillanat amikor megkerestem vajákos nagyanyám féltve őrzött gyógynövény könyvét, ami az ehető növényekről és virágokról szólt. Gyönyörű illusztrációk voltak benne, ami nővérkéjének, Ella-Lunának is felkeltette a figyelmét.

Lulla olvasol belőle nekünk egy mesét? –kérlelt, miközben Miló lázát mértem.

Rendben.-feleltem.

A növények betűrendben sorakoztak a könyvben, így megkértem a kis beteget, hogy válassza ki, hogy melyik növényről akar hallani. Miló először belelapozott, minden oldalt hosszasan tanulmányozott, végül az L betűnél állapodott meg, mert mint később kiderült, a kép alapján felismerte a kertjükben virágzó loncot.

Lulla ez ehető?-kérdezte.

Nem tudom, nézzük meg, hogy mit mond róla a könyv:

Ennek a növénynek a neve: lonc.-kezdtem a felolvasást. A virágok színe lehet fehér, sárga, piros, narancs, rózsaszínű vagy sárgásfehér, az utóbbiak korábban, március és június között nyílnak. Egyes fajait édes bogyótermésükről mézbogyónak nevezik!

Mézbogyóóóó, de jó, akkor ez a virág ehető, ugye?

Igen-válaszoltam. De csak a japán lonc! A gyerekek nagyon szeretik, a virágot óvatosan letépik, s a hosszú, vékony szárait kiszívják, ami majdnem annyira édes, mint a méz.

A nagyanyám kézírásával még az volt olvasható, hogy a lonc virágja bőrbetegségek, kiütések ellen hatásosnak bizonyult egy Róza nevű kislánynál. És ha valaki nem tudott aludni a virág illatát kellett rá fecskendezni és menten mély álomba merült.

Nézzétek! A dédnagyanyátok még pár receptet is lejegyzett, pl, hogy a loncból zöldségfőzeléket főzött. A virágjából szörpöt készített és a puding tetejére öntve tálalta.

Ez érdekes volt.-összegezte Ella a hallottakat. Akkor most én jövök, jó Milóka? Most én választok ki egy növényt.

Rendben, de várjatok még egy kicsit! Mert találtam egy mesét is a loncról, amit szintén a nagyanyám jegyzett le, az ő kézírásában olvasható. Akarjátok hallani?

Igen!-mondták szinte egyszerre a gyerekek.

„Volt egyszer hol nem volt, volt egy parasztember, akinek egy nap iker lányai születtek. Olyan szépek voltak, mint két virágszál, ezért a felesége Aranyvirágnak és Ezüstvirágnak nevezte el őket. A kislányok gyorsan nőttek, szépen fejlődtek, és mint általában az ikrek mindig együtt játszottak, együtt ettek, együtt aludtak, egyszóval elválaszthatatlanok voltak egymástól. Amikor 16 évesek lettek, akik csak rájuk pillantottak nem tudták többé a szemüket levenni róluk. Naponta jöttek is a kérők, akik feleségül akarták venni őket, de a lányok mindig nemet mondtak, attól való félelmükben, hogy el kell válniuk egymástól, mert titokban úgy döntöttek, hogy csak egy feltétellel hajlandók igent mondani, ha csakis és kizárólagosan ikrek kérik feleségül őket, akiknek megjelenésre és személyiségre ugyanolyanoknak kell lenniük, mert különben vénlányok maradnak. A szüleik eleinte szomorkodtak, de végül belenyugodtak az ikerlányok döntésébe.
Egy nap azonban nagy tragédia történt. Aranyvirág egy bizonytalan forrásból származó növényből készített magának főzeléket, amitől hirtelen megbetegedett, felszökött a láza. Az aggódó szülők elhívták az orvost, aki azt mondta, hogy ez egy fertőző májbetegség, ezért Ezüstvirág ne menjen be hozzá a szobába, ahol fekszik. De Ezüstvirágot nem érdekelte, hogy elkaphatja a betegséget, és az orvosnak igaza lett, mert miközben a testvérét gondosan ápolta, ő is megbetegedett. Az orvos viszont attól való félelmében, hogy ő is elkaphatja az ikrektől a májbetegséget többet nem jött. A haldokló ikrek a kétségbeesett szülőket azzal vigasztalták, hogy együtt születtek, ezért együtt is akarnak meghalni. Az utolsó kívánságuk lázas állapotban az volt, hogy szeretnének gyógynövényekké változni, olyanná, ami csillapítja a lázat, és a szülők ebből gyógyitalt tudnak készíteni és a szirup eladásából így majd a haláluk után visszafizetik a gondoskodásukat.
És így is lett, az ikrek pár nap múlva meghaltak, de a rá következő év tavaszán a kertben egy fehér virág nőtt, meg egy sárga. És amikor a szülők szörpöt főztek a virágokból az abból készült italok tényleg csillapították a lázat. És ami még érdekes volt, hogy a virágok meleg időben mindig folyamatosan virágoztak, így a szülők pár évvel az ikreik elvesztése után egy kis gyógynövényboltot nyitottak, ott árulták a lázcsillapító lonc virágokból készült szörpöt, így gyógyítottak meg a gyermekeik még holtukban is rengeteg beteg embert. Itt a vége fuss el véle!