A Kékdenevér meséje

A Kékdenevér meséje.

Augusztus végére a forró napok után az esti levegő végre enyhülést hozott, így Sylvette és D’Artagnan sétájuk közben arról beszélgettek, hogy már hány mesét is gyűjtöttek össze. Amikor a nagykövet pálmaházához értek valami sötét árnyék repült el a fejük felett. Olyan volt, mint egy repülő bumeráng. A róka ijedtében lehajtotta a fejét, hogy majdnem a földet súrolta a pofácskájával, mivel azt hitte, hogy valami sas akarja rabul ejteni. Erős karmaitól nagyon félt. Aztán a bumeráng eltűnt, majd megint megjelent. Ezúttal megpördült Sylvette előtt, leírt egy dupla kört, szaltózott egyet, végül egy közeli fán állapodott meg, fejjel lefelé lógva, térdét ki be hajlítgatta, mint aki éppen testedzést végez. És ekkor D’Artagnan, a kandúr felismerte, így kiáltott fel, hogy:

Sylvette, hát ez egy denevér! 

Egy bőregér?

Micsoda sértés!-szólalt meg ekkor Kékdenevér. 

Miért követsz minket?-kérdezte Sylvette.

Egyáltalán nem követlek titeket, csak várom a Madarak-Szárazföldi állatok elleni mérkőzést! 

És te melyik oldalon állsz?

Még nem tudom.

Hogy-hogy?

Hát mert igazából én olyan vagyok, mint ti, de mégsem, mert én tudok repülni, ti meg nem! A meccs kezdetéig azonban itt kell őrködnöm a lányok nagygyűlése miatt!

Miféle nagygyűlés?–kérdezett vissza a macska.

Hát az éves, amikor a lányok kiválasztják a jövendőbelijüket. És ekkor senki sem közelítheti meg őket pár méteres körzetben, ezért, mi erős fiúk-és ekkor megfeszítette a bicepszét a denevér,-őrködünk. Amikor mindenki megtalálja a párját, egyesek megkezdik a nagy éves visszavonulásukat, mert szeptember végére mindenkinek meg kell érkeznie téli szálláshelyére. Vannak, akik a barlangokat kedvelik, mások az elhagyatott bányajáratokat, én inkább itt maradok. Egy tágasabb faodút már ki is néztem magamnak. Ez után a pokolian tikkasztó, forró nyár után már alig várom, hogy hibernáljam magam. 

És miközben a Kéktestű beszélt, térdét ki-be hajlítgatva folytatta a testedzést,- mivel aki legjobban tudta ezt csinálni, annak komoly esélye volt egy jó házasságra.

Szóval menjetek tovább, nincs itt semmi keresnivalótok! –mondta megint a Kéktestű. Nemsokára felvált az őrködésben a Repülő róka, ő sokkal szigorúbb, mint én. Csak mondom!

Hallottad?-bökte meg D’Artagnan Sylvettet. Egy róka, aki repül! Én szívesen megvárnám.

Aztán a Csonkaujjú következik, majd a Halász, a Hasított orrú, végül az Egérfarkú.

Csak még egy kérdést engedj meg kedves Kékdenevér! Te vérszívó vámpír vagy?

Én nem, csak Vámpíria testvérünk az. 

És honnan ismerjük fel?

Jellegzetesen hosszú, felfelé álló orrfüggelékéről. Aztán nagy füle van, és általában színes bundában jár, legtöbbször foszforeszkáló zöldben.

Ja és még az a sunyi Szőröslábú is vérszívó, aki miután negédesen kedveskedve udvarol egy énekes madárnak, mögé kerül, s amikor az nem látja, rászáll, elbújik a tollai között és borotvaéles fogával megsebzi, majd kiszívja a vérét...aztán annak annyi! Kampec doloresz! Miattuk terjedt el ez az egész vámpír história!

A Szellem denevérek, meg a Fakó vámpírok éppen ebből az apropóból Halloweenkor szeretnek aktívkodni, de csak, akkor, ha fizetnek nekik. Nagyon anyagiasak. 

Milyen érdekes a ti világotok!-lelkendezett a róka. Mesélnél még egy kicsit?-kérlelte, miközben elővette a telefonját és bekapcsolta a felvétel gombot.

Hát van pár mulatságos történetem, mert hobbiból írogatok a Batman újságba. Már filmet is csináltak néhány sztorimból.

Hűha ez aztán a valami!-nyalta meg a száját D’Artagnan,- a Halloweenes muffin krémet nagyon szeretem. 

Hahaha, nevetett fel a denevér, a muffinról eszembe jutott az egyik barátom, aki beépült a gyümölcsevő és virágszirom nyalogató denevérek közé, miközben vérszívó volt. S amikor megkérdezték tőle, hogy miért véres a szája azt felelte, hogy jaj, biztos csak a málna leve csorgott rá.

S miközben beszélt a Kékdenevér, bekapott egy arra repülő bogarat. Majd még egyet és még egyet. Hihetetlen jó étvágya volt.

És mi volt az a mulatságos történet, amin olyan jót nevettél?-terelte vissza a róka a témához a denevért.

Hát a nagykövet ismerősének az esküvőjén történt. Az egyik barátom egész nap túlédes fügét majszolt, amitől kissé pityókás lett, elvétette a bejáratot, és a kolostor padlása helyett, az esküvőre csöppent be. Miután összevissza repdesett, félig vaksin meglátott egy nagy fehér valamit, szóval a hófehér esküvői tortán állapodott meg, egy marcipán békapár mellett. A menyasszony nem sokkal ezután odalépett, hogy vágjon egy szelet tortát a vőlegényének. És ekkor felfedezte a barátomat, a fekete tölcsérorrú denevért.–„Jesszusom egy élő denevér!”Sikította és a kezével csalapálni kezdett, mire a barátom, aki közben elszunyókált, megmozdult, talán hogy bebizonyítsa, hogy nem marcipánból van. A menyasszony erre olyan hisztit csapott le, hogy a barátom a szokatlan hangoktól sokkos állapotba került. 

Szerencsére a nagykövet felismerte és kérte, hogy oltsák le gyorsan az összes lámpát, és tárják ki az ablakokat. Közben a népi zenekar egy sajtreszelőn, egy szitán, meg egy fakanálon elkezdett ütemesen „citerázni”. Olyan csend lett a teremben, hogy csak a cirpelést lehetett hallani. Az egy irányból érkező, egyfajta hang végül csodát művelt, mert a barátom néhány perc múlva megnyugodott és felrepült, újra kalibrálta magát, aztán már csak a sziluettjét lehetett látni, amint kicsit szédelegve elhagyja a szobát. Ha nem hiszitek, nézzétek meg a videót a nagykövet szobájában!

És te miket eszel még a rovarokon kívül?–kérdezte D’Artagnan, akinek az esküvői torta hallatán langyos tej és finom vaj képe jelent meg macska szemei előtt.

Sok gyümölcsöt, meg szeretem a zöldség leveseket, amit egérfarkú denevér barátom, Pipistrella tud a legjobban elkészíteni a világon. 

Hogyan? Hát az aztán egy lenni vagy nem lenni történet!

Mondjad hát! Bíztatta a denevért a róka meg a kandúr.

"Pipistrella általában Angliában húzza ki a telet. Ott volt egy patkány barátja, Rafferty; mindig együtt főzőcskéztek, de a patkány féltékeny volt rá, mert amikor Pipistrella főzte az ételt, az mindig nagyon finom volt. Egy nap Rafferty azt kérdezte tőle: „Hogy lehet, hogy amikor te főzöd a levest, az olyan finom?”.

Pipistrella erre azt mondta, hogy„Én mindig megfőzöm magam a vízben, és a húsom olyan édes, hogy a leves ettől lesz nagyon finom”.

Egyúttal mondta Raffertynek, hogy megmutatja neki, hogyan kell ezt csinálni; így hát fogott egy fazék meleg vizet, amiről azt mondta a patkánynak, hogy forró víz, majd beleugrott, és nagyon rövid idő múlva kijött. Amikor a levest hozta, az olyan erős és finom volt, mint máskor, mert Pipistrella már előre elkészítette.

A patkány ekkor hazament, és azt mondta a feleségének, hogy ő is olyan jó levest fog most főzni, mint Pipistrella. Ezért megkérte, hogy forraljon vizet, amit az asszony meg is tett. Aztán, amikor a felesége nem figyelt, beleugrott a fazékba, és upszi! nagy kínok között megdöglött.

Amikor a felesége belenézett a fazékba, és meglátta férje holttestét főni, nagyon megharagudott. Jelentette a dolgot az angol királynak, Károlynak, aki parancsot adott, hogy foglyul kell ejteni a denevért. Mindenki elindult, hogy elkapja Pipistrellát, de mivel ő már számított rá, elrejtőzött. A király emberei egész nap próbálták elkapni, de Pipistrella megváltoztatta a szokásait, és csak akkor jött elő táplálkozni, amikor besötétedett, ezért nem lehetett látni nappal. Pipistrella azóta soha nem jön elő nappal, mert bűntudatot érez, hogy patkány barátja halálát okozta. 

Épp hogy befejezte Kékdenevér a történetet, megérkezett a váltás, Repülő róka denevéren volt a sor! Hatalmas példány volt, igazi testőr alkatú. Szürkésbarna válla sárgásba hajlott, a feje rókafej volt, ami pontosan úgy nézett ki, mintha csak Sylvette szárnyas ikertestvére lett volna. Miután Kékdenevér átadta a helyét, elköszönt újdonsült barátaitól és nagy szárnycsapásokkal eltűnt. Sylvette és D'Artagnan nem tudták, hogy vajon a mérkőzésre ment-e vagy udvarolni egy denevér lánynak. Végül is számukra mindegy volt, mert a Kék denevérnek hála, a mese már a tarsolyukban volt.

Gyorsan haza is siettek és Sylvette elkezdte azon melegében leírni a történetet, melyne címe az lett, hogy: A denevér bosszúja mindenkit utolér! És persze lejegyezte a többi érdekes anekdótát is, amit a Kékdenevér megosztott velük. A mese végére Sylvette a következőket kanyarította befejezésül:

"Tehát, gyerekek! Ha legközelebb szürkületkor kint üldögéltek a teraszotokon, a kertetekben, vagy csupán esti sétát tesztek, mindenképpen tartsátok nyitva a szemeiteket! Valószínűleg látni fogtok denevéreket, amint rágcsálnivaló után kutatva röpködnek. Csendben siklanak majd el mellettetek, vadásznak, és valószínűleg teljesen figyelmen kívül hagynak titeket,- de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerhetitek meg titokzatos világukat, mint ahogy rabul ejtettek minket is!"