Álmos kandúr meghiúsult házassága

Álmos kandúr meghiúsult házassága.

A közelünkben lévő Bazsalikom pékség egy régi malomból lett átalakítva. Még nagyobb lett az örömünk, amikor ezen az eldugott, madárcsicsergős helyen egy pék megvásárolta a régi vízimalom épületét és a péksége mellett éttermet is nyitott. Egyébként az, hogy valaha itt egy vízimalom állt, amit gabonaőrlésre használtak már csak a rögzített malomkerék jelezte. Pedig a pék szerint, aki hamarosan a Virágfánkjáról lett híres, régi legendák keringtek arról, hogy molnárfecskék éltek itt, olyan különlegesek, amelyeknek a lábaik helyén rövid tollpamacsok voltak. "Ők aztán tudnának mit mesélni!"-mondogatta mindig, amikor a malom történetéről faggattuk.

Aztán egy szép nyári, virágillatos reggelen, amint éppen élvezettel kóstolgattuk a Virágfánkokat egyszer csak egy kis fecske repült az asztalunkra. És miután felcsipegette a fánkjainkból megmaradt morzsákat, megszólalt:

„Egyszer így nyáridőben- kezdte a visszaemlékezéseit a fecske-észrevettem, hogy itt a folyón egy ladik úszik lefelé. Nem ült benne senki. Attól féltem, hogy a víz nekisodorja a malomkeréknek, s akkor nemcsak a ladik törik össze, de a kerék lapátjai is megsérülhetnek. Leráztam hát magamról a lisztet, s berepültem a ladikba, hogy eltérítsem útjáról. Legnagyobb meglepetésemre a ladikban egy fehér cica aludt összegömbölyödve. Mikor felébredt, s meglátta, milyen veszély felé sodorja az ár, elvesztette a fejét. Rémülten futkosott ide-oda, míg én nagy nehezen félrekormányoztam a ladikot, úgyhogy sikerült a malomnál kikötnünk. Lefektettem hát egy subára, s átrepültem Csalafinta szigetre, hogy szóljak egy ott élő kandúrnak. A derék macska összecsomagolt egy kosárka finom elemózsiát, és beevezett a malomba. A fehér cica elmesélte neki, hogy ő a csalavári révészék macskája. Naphosszat a kikötött ladikban szokott üldögélni, halakat nézni, szunyókálni. Hogy hogyan szabadult el vele a ladik, azt nem tudta megmondani. Most már csak arra kérte a kandúrt, evezzen vele fel a csalavári révhez, mert az ő gyenge kis cicakarja nem bírja az evezőt. A derék kandúr kötelességének tartotta, hogy segítsen a bajba jutott cicán. Felevezett hát vele a révig. Útközben annyira megtetszett neki a cica, hogy elhatározta, feleségül fogja venni. Nekem szólt erről leghamarabb, és én helyeseltem az elhatározását. A kis cica igazán szemrevaló teremtés volt. Bundája fehér, mint a cukorhab, szeme zöld, akár a folyó vize, járása könnyed, ruganyos. Amellett, mint egy csalavári fecske rokonom mesélte, rendes, szorgalmas, takarékos teremtés volt, kiváló egerésző! Az ilyen feleség, kész nyereség. A derék kandúr dicsekedett is széltében-hosszában, hogy hamarosan megházasodik. Ha pedig megkérdezték tőle, mikor lesz a kézfogó, így felelt: -Mihelyt eláll a szél, felevezek a menyasszonyomért. Ilyen ellenszélben őrültség lenne útra kelnem. -Mikor elállt a szél, rekkenő hőség következett és a derék kandúr egész nap a szobában hűsölt.- Tíz kilométert evezni ár ellen ilyen kánikulában, kész öngyilkosság! Ez volt a válasza azok számára, akik firtatták, miért nem hozza már a menyasszonyt?

Elmúlt a nyár, és beköszöntött az őszi esőzés. A derék kandúr halhólyagból vízhatlan kabátot varratott magának, de megint olyan erős északi szelek kezdtek fújni, hogy nem bírta rászánni magát az útra. Addig-addig halogatta az indulást, míg nem levelet kapott a fehér cicától, hogy ne is jöjjön, mert ő már közben férjhez ment egy szürkecsíkos csalavári kandúrhoz. Itt a vége fuss el véle!-fejezte be a tollpamacsos lábú fecske és miután még felcsipegette a maradék morzsákat, huss elrepült.