Elgurult az Időkerék

Elgurult az Időkerék.

Furcsa kalandunk akkor kezdődött, amikor elgurult a világ legnagyobb homokórája a Városligetben. A vörös gránitból, rozsdamentes acélból és golyóálló üvegből készült, 60 tonnás monstrum. Mindez akkor történt, amikor éppen azt csodáltuk, hogy a belsejében lévő finomszemcsés üveg granulátum hogyan hullott az alsó részbe; mert a „homok” pergése olyan lassú volt, hogy nappali fényben is csak közelről lehetett látni. És az Időkerék, mivel nem hasonlított a homokóra megszokott alakjára,- de még csak nem is egyszerűen a tengelye körül forgott, hanem acélsíneken…. hirtelen elszabadult, és szépen lassan elkezdett végiggördülni a Városligeten…

És hamarosan tejszerű köd lepte be a tájat, és csak botorkáltunk, tapogatóztunk a semmiben, de amikor kitisztult az ég egy sűrű erdőben találtuk magunkat. Az erdő zöldjéből egy lovagvár tornya emelkedett ki. A hegyoldalak szőlővenyigékkel voltak beültetve. Boldog gyerek sikongatás, kacagás hallatszott valahonnan, de látni nem láttunk senkit. Aztán a fogaskerekű csikorgó hangjából arra következtettünk, hogy a Svábhegyen vagyunk. De hogy kerültünk ide? Talán szárnyakat növesztettünk? Ekkor egy közeli ház kertjéből egy méltatlankodó férfi hangja hallatszott, amint így kiáltott fel…

-Na, már jön megint az az átkozott teaforraló masina! A hang egy vidám, mosolygós arcú, elegáns öregúrhoz tartozott, aki díszes ruhájában pontosan úgy nézett ki, mint a márciusi ifjak egyike a történelem könyvünkből. Csak öregebb kiadásban. Ráadásul a beszédje is olyan régiesnek tűnt.

Aztán eszünkbe jutott az Időkerék! Talán az csinált velünk valamit!…

-Maguk, hova igyekeznek? Kérdezte tőlünk az idegen kedvesen. Ez aztán visszazökkentett minket, nem mondom, hogy a jelenbe, mivel magunk sem tudtuk, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen, és hogy mi történik velünk,- de a valóságba:

-Mi tulajdonképpen sehova,…csak sétáltunk a Városligetben és hirtelen itt találtuk magunkat,…de még be sem fejezhettük a mondatot, az idegen máris közbevágott:

-Itt a Svábhegyen, jó helyen járnak, mert Pünkösd hétfőjén hamarosan az egész város kimozdul a helyéből, és majd csak úgy tódulnak fel a hegyi utakon ide a mulató csapatok: dalárdák, céhek, egyesületek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva, hogy a teaforraló masina csikorgása egyenesen zene lesz fülüknek. De jöjjenek beljebb, hallgassák meg a szellő suttogását itt, a kertemben, amely úgy hiszem, édes titkokat akar megosztani önökkel.

Erre a kedves invitálásra nem lehetett nemet mondani, na meg az öregúr tekintetében volt valami vonzó, delejes, minek következtében, mint a megbűvölt nyulak követtük.

És az öregúr megmutatta földi Paradicsomát. Ő ugyanis így nevezte a kertjét. Nagyon büszke volt rá. És valóban olyan volt, mint egy ősvadon, pompás lepkék, halálfejes és éji pávaszemek, ritka szép oleander pillangók repkedtek a virágai között.

-De jár itt borz; menyét és a közeli erdőben rengeteg a róka! Szép kifejlett példányai rohangálnak mindenfelé.–mondta.

Aztán nagy kígyók rejtőztek a bokrok között meg a fákra csavarodva; az árkokban óriási békák kuruttyoltak, hangjuk inkább bőgéshez hasonlított.

-A helyiek „csirke-békáknak” nevezik őket a méretük miatt. De mint kiderült a kígyók mellett éltek még itt skinkek.

-Skinkek? Hát azok meg mi fán teremnek?- kérdeztük az öregúrtól, mert még sohasem hallottunk róluk. 

-A skinkek hasonlítanak a gyíkokra, csak rövidebb végtagokkal rendelkeznek, ezért sokan összetévesztik őket a kígyókkal, mert nyak nélküliek. A mozgásuk is sokkal inkább a kígyóhoz hasonlóak. Szeretem őket, mert megeszik a hernyókat, százlábúkat, csigákat, puhatestűeket. És ami még mulatságos, hogy a skink képes a saját farkának a levágására, ha veszélyben van. Miután a farok leválik, továbbra is mozog és tekeredik, elterelve ezzel a ragadozó figyelmét, így a skink el tud menekülni.

Hm, ez igazán egyedi stressz kezelési módszer!-állapítottuk meg.

És úgy éreztük, hogy az öreg úr szavai nyomán, amint a szellő áthaladt a fák között, mint egy érintésre egyszerre minden életre kelt. Madarak daloltak, fák susogtak, szétterítették a virágok illatát a levegőben, kis madarak üldöztek baglyokat…. Lehet, hogy egy Nagy varázsló kertjébe csöppentünk? Ő a magyar Oz?

Aztán azt is megtudtuk, hogy az öregúr egy hegedű gyárostól vásárolta meg a kőbányának használt kétholdas földet, mert pazar kilátás nyílt a Gellért-hegyre és Dunára. A kertet teraszosan alakította ki, konyhakertet létesített, rózsákat nemesített, a gyakori erős szél ellen hársat, juharféléket, szilt, berkenyét, vadgesztenyét és diót ültetett. A területet beborító sűrű bozót helyébe szőlőt telepített.

-Sajnos a borom elég pocsék! –legyintett a kezével az öreg úr, -legalább is sokan ezt mondják. Na de sebaj!

-Jöjjenek egy körsétára velem!-javasolta ekkor az elegáns öregúr, miután a kerti bemutató véget ért, utána meg betérünk az Adliczerbe!-

-Majd meglátják, hogy a házak titokzatos ablakai mögött rejtett kincsek, de legalábbis elfeledett történetek lapulnak. … És fiatalos gyorsasággal felkapta sétabotját, majd mintegy hadvezér kiadta a parancsot, hogy: Utánam!

-De egy dolgot előre kell bocsájtanom, lépett vissza,-aki itt a Svábhegyen jár, óvatosan kell közlekednie, mert régen ez egy kősivatag volt, a közepén egy Cápaszemű Gnóm lakott, aki a kőből élt. Az ő kövéből épültek itt a házak mind. A természetet is ő irányította, mert különleges képességei voltak, s hogy a földalatti kincseket megőrizze, és védelmezze, például itt egy ciszternát épített, amit a forrásvizek összegyűjtésére használt.

És öreg barátunk egy tömör kőépületre mutatott, melynek gyönyörű, faragott oszlopfejei teljes ellentétben álltak a funkciójával. Az ajtaja csúcsíves volt, az ablaka meg lóhere alakú. És bekopogott, mire előjött két testvér, a ciszterna őrzői, mert a vasajtót, mely a ciszterna belsejébe vezetett, egy akkora kulcs nyitotta, hogy két ember kellett az elfordításához. Amint bejutottunk a vízgyűjtő belsejébe egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tárt fel, mely mélyen behatolt a hegyoldalba. Két oldalán tizenhat apró alagutat számláltunk, a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjtötte össze.

Innen folyt át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, ahonnan aztán hosszú csővonal vezette fel a vizet, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. És a gnómnak köszönhetően a kopott kövek hozzájárultak a varázslathoz.

Miután gazdagabb lettünk egy helytörténeti csemegével, elbúcsúztunk a testvérpártól és a Farkas-völgyben folytattunk utunkat.

-Ott ahol sasok fészkelnek egy elrejtett zugában a hegynek, látják, ott ni!-mutatott fel Móric,- megjegyzem, mi csak valami várromot láttunk,-ott egy embergyűlölő dán báró lakik, aki senkivel sem áll szóba. Amott meg abban a félreeső, hosszú házban egy orvos tanyázik, aki senkit sem gyógyít; ellenben van két harangja, amelyekkel a delet és estét harangozza.

-Sajnos a Svábhegy kezd divatba jönni!-tette hozzá kissé bosszúsan,- már nyaranta itt lakik egy főherceg családja is, és a Svábhegy legmagasabb csúcsát valami báró emeletes nyaralója foglalja el.

Amikor felértünk a dombtetőre az öreg úr a következőképpen folytatta:

-Ott mélyen, lent a völgyben eldugva van a tanyája egy nem praktizáló ügyvédnek, akit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sötét erdő minden bejáratánál tiltó tábla áll, mert az erdőnek a sűrűjében emberszem elől elrejtve egy magyar főúr vadásztanyája van, aki a politikai életben valaha nagy szerepet játszott. Bajos őt megközelíteni a szomszédjában letelepült állatorvos (baromorvos) elvadult nagy kutyái miatt.

Aztán azt is megtudtuk, hogy a nagyúri villák alá épült a Hét Ház; egy paraszt kunyhócsoport. E házak egyikében egy titkos milliomos rejtőzött, akit a kertjén kívül sohasem lehetett látni. –„Itt biztonságban érezte magát; nem verte fel senki a házát; de azt hallottam, hogy amint beköltözött a pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit.”

A legdíszesebb épület a Svábhegyen az Óra ház volt, egy csokoládégyáros lakott benne. Nevét onnan kapta, hogy a ház homlokzatán volt egy óra, mely az időt jelezte messze hangzó ütésével, melyet aztán az erdőkerülők kürtjének tutulása adott tovább az erdő lakóiknak. Onnan tudták, mindig, hogy hány óra van.

-Most már elárulhatom, hogy a tulajdonos neve Franz Hendrich, és ami az elfoglaltságát illeti, vállalkozó. Ő eredetileg nyaralónak építtette ezt a házat. A szőlői miatt présházak is állnak a villa mögött. Kedves ember sokszor meghív egy forró csokoládé italra, de karácsonyra már kaptam tőle táblásat is.

-Na, én alaposan meg is éheztem!-mondta ekkor az öreg úr, mert a Svábhegy levegője Panacea! De miután kérdőn néztünk rá, mert senki sem értette a latin szót, elmagyarázta, hogy Panacea az egészség istennője volt az ókori görögöknél, ő van itt velünk, mert ide járvány nem jön fel soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve a Svábhegy egy paradicsom.

És ekkor az „Adliczer” kocsma elé értünk.

-Térjünk be! Javasolta az öreg úr. Kiderült, hogy ez volt a magyar színészek kedvelt mulatóhelye, akik még tudtak örülni a tréfás mulatságoknak, amelyek nem kerültek semmibe. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán is itt találkozott barátaival, írókkal és más művészekkel.

„Hja akkoriban még a jó bor és a beszélgetések kötötték össze az embereket.”-nosztalgiázott az öregúr.

És miközben a bort kóstolgattuk, megtelt a vendéglő, ekkor megjelent egy cigányzenész, az ajtóban ő üdvözölte az újonnan érkezőket, trombitán játszotta a Klapka-indulót meg a Schneider Fáni-polkát!

-A lemenő nap sokszor negyvenezer embert is látott itt a Svábhegyen táncolni, ujjongani, tombolni, polkát, csárdást járni.-emlékezett vissza a régi Pünkösdökre az öregúr. Majd elbúcsúzott tőlünk, halaszthatatlan teendőire hivatkozva.

Mi meg, ha már az Időkerék iderepített minket, elmentünk a Normafához, s onnan föl a János-hegyre, hogy a kilátóból gyönyörködjünk a fenséges tájban. Ahogy fent szemlélődtünk hirtelen erős szélvihar támadt, mely legnagyobb félelmünkre felkapott minket, s mire feleszméltünk ismét a Városligetben találtuk magunkat. Tűzoltók cirkáltak, rendőrautók szirénáztak, emberek ügyködtek azon, hogy megfékezzék az elszabadult Időkereket….s amikor egy rendőr mellénk lépett és kérdezte tőlünk, hogy láttuk-e mi történt? Mi bódult fejjel csak annyit tudtunk kinyögni, hogy grandiózus volt! A rendőr nem értette, mi később rájöttünk, hogy mert az öreg úr régies szavait ismételtük...