Megmentőink a torkosborzok

Megmentőink a torkosborzok.

Megígértem Ellának és Milónak, hogy egyszer lovaskocsival teszünk kirándulást az Alpokban. Hogy mekkora merészség volt télen oda menni erre csak utólag döbbentem rá, mindenesetre egy életreszóló kaland lett!

Pedig még mielőtt befizettünk volna a programra, tanulmányoztam az útvonalat, mely szerint a lovaskocsi átszeli az Alpokot, de nincs benne semmi buktató, szinte végig hegyekkel körülvett völgyekben halad az út. A nehezebb terepen döcögünk, a mezőkön vágtatunk, a kukoricások mellett ügetünk, és ismeretlen hegyi utakat fedezünk fel.-Igy szólt a szlogen…

Minden jól hangzott, csak mivel nem nyáron, hanem a téli szünetben vágtunk neki a kalandnak, a legnagyobb „Úrral“, az időjárással nem számoltunk. A hegyekben már javában havazott, de hezitálásunkra a kocsisunk azzal nyugtatott meg, hogy ez nem komoly havazás, csak olyan, mintha porcukort hintenének az ágakra. És különben is a lovak nagyon megbizhatóak, mert ha egy úton egyszer már jártak, azt megjegyzik. És higgyék el, hogy ezen az útvonalon még sötét éjszakában is hazatalálnak.

Ez meggyőzően hangzott, szóval pár perc múlva már meleg szőrmékbe burkolva ültünk a lovaskocsiban, csak mi hárman, s míg várakoztunk, hogy a lovak megtöltsék bendőjüket finom, friss abrakkal a kocsisból csak úgy ömlött a szó. „Kiváló lovak ezek! Nekem egyszer már megmentették az életemet. Éjjel volt, koromsötét, de olyan, hogy az orromig nem láttam tovább. Már közeledtem a falumhoz, úgy emlékeztem, hogy az egyik út végén jobbra kell kanyarodni. A lovak azonban nem akartak arra menni, bármennyire is ösztökéltem őket, hogy forduljanak, ellenkeztek. Mint kiderült ez volt a szerencsém, mert ők pontosan tudták, hogy öt méterrel távolabb van a jobbkanyar. Ha hallgatnak rám és ott kanyarodnak le, ahol én akartam egy hatméteres szakadékba zuhantunk volna. Szóval az ember elveszítheti az érzékeit a sötétben, de a lovak soha. Miután megbizonyosodtunk, hogy jó kezekbe kerültünk felkészültünk a kellemes utazásra.

Eleinte minden simán ment, hamarosan elértük a völgyet, onnan viszont már csak lassan lehetett haladni előre, mert ahol nem olvadt meg a hó, ott veszélyes volt az út. Úgy egy óra múlva aztán néhány kisebb megcsúszástól eltekintve sikerült feljutnunk a hegy tetejére. Ott azonban a kocsis kiparancsolt minket a hintóból, azzal a magyarázattal, hogy a rossz látási viszonyok miatt nem tudunk tovább menni, így gyalog kell folytatnunk az utat egy biztonságos erdészházig.

Egy keskeny ösvényen kb. két kilométert mehettünk egyenes irányban, elhaladtunk egy befagyott vízesés mellett, végül egy hídon keresztül bejutottunk egy mély vízmosásba. Mivel csúszós volt az út, ekkor már egymás kezét fogva lépésről-lépésre haladtunk. Hamarosan elértünk egy helyhez, ahol a folyó összeszűkült. Gyönyörű látványt nyújtott a messzeségben az őrült Lajos kastélya, a szirtekkel, meg a befagyott zuhatagokkal, s ahol a Hold megvilágította a sziklákat, minden fehéren csillogott. De nem volt idő a bámészkodásra, mert közben törékeny jéggé változott lábunk alatt a talaj. A kocsist követve vigyázva lépkedtünk tovább. Szinte észre sem vettük, amikor egy folyó befagyott vizén keltünk át. Az ég ekkor hirtelen feketére változott. Hóvihar készülődött. A kocsis megállt és felfelé mutatott, hogy nyugodjunk meg, mert a messzeségben már látszik az erdészház. Ideje volt, mert a gyerekek zihálva vették a levegőt, kis szívük olyan gyorsan vert, mint a riadt kismadaraké. Lassítottam hát a tempón, úgy, hogy néhány lábnyit haladtuk előre, aztán megpihentünk, újra nekirugaszkodtunk majd ismét megálltunk. Ez sokat segített, a gyerekek megnyugodtak egy kicsit. Amikor óvatosan lenéztem olyan volt, mintha alattunk terülne el az egész világ, lent egy falu pislákoló fényei látszottak, mellette meg a vízesés. Ekkor egy kicsit megszédültem, de amikor megcsúsztam, és majdnem leestem rögtön visszanyertem az éberségemet. Sajgó, fagyott kézzel mentünk tovább a kocsis után a hóviharban. Ekkor egy szélroham sepert végig, olyan erővel, hogy azt hittem lesöpör minket az útról. Gyorsan magamhoz öleltem a gyerekeket, közben lehunytuk a szemünket és mozdulatlanul álltunk. A szél röpke idő alatt hóval szórta be a hátunkat. Amikor ismét kinyitottam a szemem láttam, hogy a kocsis már feljutott a hegytetőre. Nyújtotta a kezét, hogy segítsen, először a gyerekeknek majd nekem. A gyerekek ügyesen felkapaszkodtak, de amikor én balga egy energikus mozdulattal megpróbáltam megvetni a lábamat, megcsúsztam és elvesztettem az egyensúlyomat. Mielőtt lezuhantam volna csak a gyerekek sikítását hallottam, meg annyit láttam, hogy két medveszerű állat a gallérjuknál fogva megragadja és elvonszolja őket.

A megmenekülés

Egy hóval fedett bokor mögé zuhantam. Valószínűleg elveszthettem az eszméletemet, mert  arra ébredtem, hogy egy idegen férfi szólingat. Aztán közelebb jött hozzám megtapogatta a pulzusomat, gyengéden pofozgatni kezdett, mire teljesen magamhoz tértem. Még beszélni nem tudtam, csak a kezemmel mutogattam felfelé, amiből a férfi megértette, hogy onnan zuhantam le,-és azt mutogattam, hogy nem tudom, hogy eltört-e valamim. A férfinak úgy tűnt, hogy nagy gyakorlata lehetett sebesültek állatok ellátásában, mert azt láttam, még mindig félájultan, hogy gyorsan hozzákezdett egy hordágyszerű szán eszkábálásához, amelyre ráterített néhány szőrmét és szó szerint rányalábolt majd a szekeréig húzott. Nagy üggyel-bajjal felhúzta tehetetlen testemet a szekér hátsó részébe. Amikor mindent elrendezett, azt mondta, hogy szerinte nem tört el semmim, de nem messze a szurdoktól van a háza, oda visz.  Hálásan megköszöntem neki. Ezt követően felpattant a bakra, a lovai közé csapott és elindultunk.

A szokatlanul hideg, téli éjszakán a meleg bundák alatt lassan kezdtem jobban érezni magam. Milyen szerencsém volt, hogy ez a férfi éppen erre járt, na meg hogy a csodával határos módon megúsztam a zuhanást néhány zúzódással. Szidtam saját magamat, hogy hogyan is lehettem ilyen ostoba, hogy hallgattam a kocsisra, aki azt állította, hogy nem lesz hóvihar, és akkor eszembe jutottak a gyerekek. Úristen, hol lehetnek? De még mielőtt aggódni kezdtem volna miattuk a kocsi egyenletes ringatásától mély álomba zuhantam. Hosszú ideig zötykölődhettünk, miután végre megálltunk az egyetlen ház előtt, ahonnan fény szűrődött ki. A röpke alvás után frissnek éreztem magamat, de azért jól esett, amikor a férfi, akiről közben kiderült, hogy erdész, meg hegyimentő, segített kikászálódni a szekér hátuljából. Amikor körülnéztem első tekintetre úgy tűnt, hogy valami lakatlan vidékre kerültem.

Ez az én kis vadászházam, ami egyben afféle rejtekhely.-mondta az erdész magyarázatul, miközben a segítségével bebicegtem a házba.

Mint látod nem túl gazdagon berendezett, de szerintem tökéletesen megfelel, amíg összeszeded magad.-

Nem akarok a terhedre lenni.-feleltem vékony hangon, mert féltem egy kicsit, de egyelőre nem volt más választásom.

Egyáltalán nem leszel a terhemre.-felelte kedves, mély hangon.

Nálam akár hónapokig is ellakhatsz!

Nem maradhatok, mert meg kell keresnem a gyerekeket!

Egy kislányt meg egy kisfiút?

Igen, igen!

Miattuk ne aggódj, ők biztonságban vannak. Egy hatalmas kő gördült le a szívemről.

Köszönöm akárki is mentette meg őket!

Nem akárkik, hanem akármik, de majd holnap leróhatod nekik a háládat.-mondta furcsa félmosollyal az erdész.

Ezek tudatában szótlanul követni kezdtem a férfit. Megállapítottam, hogy a házból első pillantásra hiányzott a tradícionális, hegyi faházak légköre. A házat körülölelő magas fenyőfák is megerősítettek ebben, amelyek olyan sejtelmesen suhogtak, mintha titkokat akarnának közölni. Az ebédlőbe lépve az erdész világot gyújtott, s amikor fellobbant a fény jobban körülnéztem. Egy-két edény, csupor, vánkos, szalmamatracok körvonala rajzolódott ki. A férfi begyújtott a cseréptűzhelybe, faszenet tett bele, majd az odakészített száraz fadarabokkal szikrát csiholva tüzet gyújtott. „Kedves ez az idegen.“-gondoltam most, hogy már kezdtem jobban érezni magam.

Feküdj le nyugodtan.-mutatott rá az erdész egy közelben lévő ágyra.

Lehet hogy én is itt maradok éjszakára.- Ezt hallván gyorsan elnézést kértem a férfitől, amiért ennyi gondot okozok neki. Az erdész csak legyintett egyet, majd forró teával kínált. Miután lassú kortyokban megittam, hirtelen nagy fáradtság tört rám, de amikor le akartam feküdni az ágyra egy villogó szemű állatka ugrott ki alóla. Felsikoltottam.

Mi volt ez?-kérdezte az erdész, akit megijesztett a sikoltásom, annyira, hogy elejtette az ágat, amit éppen a tűzre akart dobni.

Nem tudom, de nagyobb volt mint egy patkány.-

A tűztől félnek az állatok, így biztosan nem jön vissza, nyugodtan feküdj le és aludj.“-mondta. Biztosan csak egy menyét volt.

Ekkor felhangzott a szomszéd templom harangja, mely hajnali 5 órát jelzett. Hogy mi történt ezután nem tudom, mert az átélt viszontagságok után ájulásszerű fáradtság tört rám.

Másnap, amikor felébredtem, az éjjeli szekrényen egy könyvet találtam, abból tudtam meg, hogy a Piruszok földjére kerültem.

"A piruszok az 1. század elején a Római Birodalom utolsóként behódolt illír törzsei között éltek a dardánokkal együtt Pannóniában, de aztán eltűntek a térképről. Mégsem, mert három testvér, Paskír, Gyurtyuli és Meleuz még beszéli a piruszi nyelvet. Meg van még egy rokonuk Bajorországban.“ –Ezt az utolsó két mondatot valaki kézzel írta bele a könyvbe. Eddig jutottam az olvasásban, amikor kopogtattak. Legnagyobb meglepetésemre egy asszony volt az, aki Meleuzként mutatkozott be, és mekkora öröm, Ellával és Milóval.

Íme a gyerekek!-mondta mosolygós szemmel. Boldogan öleltem őket magamhoz.

Köszönet a bátyámnak és a rozsomákoknak, akik ide hozták őket.-tette hozzá az asszony.

Rozsomákoknak? Igen, még sohasem találkoztál velük?

Nem, még nem volt szerencsém. Ők mentették meg a gyerekeket! Ezek hallatán felderült az arcom.

Nos, miközben ti örültök egymásnak, én készítek valami harapnivalót.-mondta Meleuz, és ezzel kiment a konyhába.

Míg Meleuz szorgoskodott, megérkeztek a bátyjai, Gyurtyuli és Paskír, akik az ennivaló utánpótlásról gondoskodtak. Meleuz finom levest főzött, amiben a gyerekek nagy örömére sok grízgaluska úszkált. Farkasétvággyal estek neki. Miközben ettünk, a férfiak, akik közül ráismertem Paskírra, ő volt a megmentőm, elmesélték, hogy úgy kétéve történt, hogy miközben ők ketten szarvasra vadásztak, hazatérve ott találtak egy idegent, aki azt állította, hogy véletlenül tévedt a kunyhójukhoz, miközben az Alpokban enciánt gyűjtött gyomorkeserű likőr készítéshez. Ezt követően aztán egy hétig nálunk időzött, majd amikor távozott, magával vitte Meleuzt. Erőszakkal. Pár hónap múlva feleségül vette, 9 hónapra rá kisfiuk született. A gyermek apja azonban nem a kertész, hanem egy hegyi fiatalember, a szomszédos faluból, akivel Meleuz már évekkel azelőtt összeházasodott, mielőtt a kertész elrabolta volna.

És hol van most Meleuz férje?

Eltűnt, nyoma veszett. Azóta, amióta Meleuzt elrabolta a kertész. Pedig már mindenhol kerestük. Bevontuk a rozsomákokat meg a hegyi mentőket is, akik végül arra jutottak, hogy a legnagyobb valószínűség szerint megfagyhatott a hegyekben.

A rozsomákokat? Igen, ők a legjobb hegyimentők. Ekkor raktam össze a szálakat, hogy amikor utoljára láttam a gyerekeket két állat ragadta el őket a gallérjuknál fogva. Ők tehát a rozsomákok!

A testvérek indulni készültek, azzal búcsúztak hogy mellesleg a legjobbkor jöttetek, mert holnap érdekes bemutatón vehettek részt, ahol a Szirti sasokkal vadászó Baskír és a Rozsomák idomár Paskír mutatják be, hogy mit tudnak ezek a csodálatos állatok! Szóval pihenjétek ki magatokat!

A két fiútestvér felszedelőzködött és síléceiket felcsatolva tovasiklottak, csak Meleuz maradt velünk éjszakára a kisfiával. Másnapra hatalmas mennyiségű hó esett az Alpokban. A testvérek ennek örömére már kora reggel felsorakoztatták a rozsomákokat, amelyek a lábujjaik között feszülő bőrhártyáiknak köszönhetően hihetetlen ügyesen közlekedtek a hótakaró tetején. Kiváló szaglásuk (6 kilométerről megérzik a szagot) és intelligenciájuk kihasználásával egy tökéletes hegyi mentő csapatot alkottak.

A kis rozsomák kölykök úgy „dolgoznak”, mint a bernáthegyi kutyák: kiszimatolják a hóval betakart személyt, lyukat kaparnak a hóba, majd azon keresztül erős karmukkal és fogukkal kihúznak akár egy nyolcvankilós férfit is.“-magyarázta Meleuz, miközben a testvérei gyakoroltak velük.

Sokféle vadállattal dolgoztam már, de egyikből sem válik ilyen hű társ. Először is gyorsan hozzá lehet őket szoktatni a pórázhoz. És ha kialakul a kapcsolat, követik az embert keresztül-kasul a hegyeken, mint egy hű kutya. És a rozsomák nem válik kiszámíthatatlanná, mint mondjuk egy farkas, hiúz vagy medve. A szoros kapcsolat kialakításának előfeltétele azonban, hogy a születésétől fogva mi neveljük őket. Így jön létre a bevésődés, a kritikus időszakban bekövetkező gyors tanulás, ezért az idomított rozsomák az élete végéig „szülőként tisztel“ majd.

Ella, Miló meg én nagy élvezettel hallgattuk az előadást a vidám állatokról, és néztük, hogy a rozsomák kölykök úgy birkóznak az asszonnyal, ahogy más kölykök a társaikkal tették volna. Az állkapcsukkal gyöngéden elkapták a nyakánál, majd megpróbálták körbevonszolni a kifutóban. Így gyakorolták a zsákmányszerzést.

De még soha nem kerültem kórházba emiatt.-tette hozzá Meleuz, rémült arcunkra tekintve.

Paskír meg arra tanította őket, hogy tévedhetetlen szaglásukkal nyomozzák ki a hó fogságába esett személyek hollétét, aztán a kiásásukat már a két testvérre bízták.

A hegyekben, lavina veszélyes területeken mentő rozsomákot alkalmazunk, mert erős karmaiknak köszönhetően kiválóan másznak jeges sziklákra és nagyszerűen tudnak úszni is. Jól bírják a hideget, a vastag bundájuk alatt nem olvad meg a hó. Ők aztán tényleg rettenthetetlenek, mert nem ijednek meg még a hatalmas barna medvétől sem!-Mindez olyan érdekes volt, hogy már teljesen elfelejtkeztem a sérüléseimről, de amikor felálltam újra belenyílalt a fájdalom a lábamba. Meleuz eközben, rábízta Ellára és Milóra a két nőstény rozsomák etetését. Az egyik, a Sztár nevű éppen vemhes volt, aminek nagyon örültek a testvérek, ugyanis a nőstény rozsomákok nagyon nehezen esnek teherbe.

Látod a fehér nyakszőrüket?-hívta fel Ella figyelmét Meleuz az egyik rozsomákra mutatva.

Minden egyes rozsomáknak más a nyakmintázata, ez különbözteti meg őket egymástól. Éppen olyan, mint nálunk embereknél az ujjlenyomat!

Ez hihetetlen! Ilyenről még nem is hallottam!-kiáltott fel meglepődve Miló és minél többet tudtunk meg róluk, annál inkább megszerettük a rozsomákokat. A lényükben lakozó vadság, a küzdőszellem, a keménység vagy mindhárom tulajdonságuk együttesen vonzóvá tette őket. Nem tudtunk azonban sokáig foglalkozni velük, mert a rozsomák mama hirtelen vajúdni kezdett majd nem egészen fél óra leforgása alatt ikreknek adott életet. Nagy volta az öröm! Paskír meg még aznap felcsatolta a síléceit és megvitte a hírt a családunknak, hogy ne aggódjanak, jól vagyunk. Én még egy kicsit lábadozom, de már jöhetnek értünk, mert szállítható állapotban vagyunk mindhárman. Előkerült a kocsis is, aki szintén egy vendégházban húzta meg magát a vihar ideje alatt. Felajánlotta, hogy levisz minket a faluba ahonnan indultunk, de én megköszöntem és egy határozott nemet mondtam…

Többet nem hiszem, hogy vágyni fog bármelyikünk még egy ilyen túrára.